2017. július 20., csütörtök

Kihívás - Születésnap

Beteg vagyok, nézzétek el ezt nekem. (De most komolyan, ki az, aki télen kicsattan az egészségtől, de nyáron a szobájában gubbaszt, mert beteg??)


Eva ki nem állhatja a virágokat. Már egészen kiskora óta irtózik tőlük. Hogy miért? A válasz egyszerű: egy rózsaszín kis totyogós volt még, mikor… oké, annyira mégsem egyszerű. Tehát: épp a hatalmas felfedező korszakát élte azon a kellemes, tavaszi napon, amikor drága édesanyja lázasan sürgött-forgott, hogy iskoláskori legjobb barátja esküvőjét tökéletesre csiszolhassa. Persze igyekezett Evára is odafigyelni, de már szó szerint nyakig úszott a tortakóstolásban, és akkor még a virágszemle nem is történt meg. Eva pedig igazi rosszcsont hírében állt. Aki úgy emlékezik meg róla, hogy tündéri és nyugodt kislány volt, az csupán azért mondja ezt, hogy jó színben tüntesse fel magát a család előtt.
A szorgos édesanya mindössze egy pillanatra feledkezett meg örökmozgó, folyton kíváncsi kislányáról, ám ennyi elég volt, hogy elszabadítsa a káoszt. Eva valahogy a virágoskertbe tévedt, de hogy hogyan, arról senki sem rendelkezik információval (Evának pedig már kikopott ez az emlék). Anyja onnan tudta meg, hol van, hogy ablakrepesztően hangos üvöltözés vette kezdetét.
A szakácsot véletlenül arcon kapva, már rohant is a virágoskertbe, hogy kihúzza lányát a bajból, amibe keverte magát. Kisvártatva a helyszínen tartózkodó összes ember a virágoskertben termett, egytől egyig megütközve a látványon. Az édes, kíváncsi Eva jóformán az egész kertet feltúrta; leszaggatta a virágokat, kiásta a földből a gyökereket, és hát… a serényen dolgozó méheknek ez nem igazán nyerte el a tetszését.
Megfeledkezve az esküvőről, valóságos karaván száguldott végig a városon a kórház felé. Még csak szirénára sem volt szükség; Eva végigüvöltötte az egész utat, olyan hangosan, hogy a többi sofőr riadtan húzódott félre.
Hogy Eva túlélte-e az esetet? Többnyire. Azért maradandó károkat összeszedett belőle, például, hogy nem adhatsz neki virágot, mert szó szerint letépi a golyóidat. Szóval a tizennyolcadik születésnapján beállítottam egy csokor… répával… amit egy masnival kötöttem meg. Sejthetitek, mi lett annak a napnak a vége.
Most épp eljegyzési gyűrűket nézegetek.
Megosztás:

2017. július 19., szerda

I. Pillér: A vég után - 3. fejezet


A magasból Windfall pontosan úgy festett, mint egy gyönyörű, köddel telefüstölt erdő sziklás domboldalakkal, szakadékokba zubogó vízesésekkel, végtelen tisztásokkal és áthatolhatatlanul sűrű növényrengeteggel. Aki nem ismeri a vidék történetét és tragikus sorsát, el sem hinné, ha elárulnák: a fák takarásában egykor lakott épületek romjai és széttépett holttestek lapulnak. Pace saját szemével kísérte végig a pusztulást, saját bőrén érezte a fájdalmat, saját mellkasát igyekezte összeroppantani a rettegés… és mégis, az élénken benne élő emlékek ellenére sem akarta felfogni. Innen fentről Windfall olyan, mesébe illő látványt nyújtott, mintha mindez a rettenet nem lett volna egyéb, mint rémálmok sorozata.
A kardforgató inkább elfordította a fejét, és behunyta a szemét. A helikopter propellerének zaja és a gépet rázó gyenge turbulencia is kevés volt ahhoz, hogy a gondolatait elűzze. Túl sok minden történt egyszerre az elmúlt napokban. Az általa ismert valóság mögött húzódó igazság óriási víztömegként zúdult rá, és kénytelen volt beismerni, hogy nem bír megbirkózni az árral. Egész éjjel a plafont bámulta, és igyekezett rendet vágni a fejében. Bár összeszedettnek ismerte magát, ezúttal kifogtak rajta; a gondolatok és hallott mondatok őrült kergetőzése lüktető fájdalmat idézett elő.
Jól ismerte Cage-t, és tudta, ha ő most itt lenne, a dolgok nem ebbe az irányba tolódtak volna. Akinek akár egy percnyi ideje is jutott tanakodni az állandó harc és menekülés mellett azon, mi lesz a Xitanokkal azután, hogy Windfall népét kiirtották, az tisztában lehetett az elkerülhetetlennel: a Fal pusztán időleges védelem. Hogy a démonok pusztító étvágyával kezdeni lehessen valamit, a szövetség a Falon túliakkal sajnos meg kellett, hogy köttessen. És ő ezt teljes mértékben meg is értette.
Sőt mi több, szimpatizált a Bunker által kiötlött tervvel; a támaszpontokat valóban működőképesnek vélte. De ha nincs megbízható, lelkiismeretes, és mindemellett megfelelő képzettséggel rendelkező csapat, ez a terv előre bukásra van ítélve. Továbbá megértette azt is, mennyire függnek a Falon túliaktól, de amíg övék az irányítás, a kőkemény próbálkozásokat könnyedén egy szakadékba vezethetik.
A kardforgató végignézett újdonsült társain. Lehet, hogy hezitálás nélkül egymás torkának ugrottak, de bennük még tisztán látni vélte a windfalliak hírhedt mentalitását. Ha valóban eredményeket szeretnének elérni, szükség is lesz rá. Az, hogy Lee és Kennex kutyaszorítóba került… valójában várható volt; ha ő toporgott volna a cipőjükben, valószínűleg ő is ugyanott kötött volna ki, mint ők. Sőt, biztos. A Falon túliak keselyűként vetették magukat a haldokló Windfall utolsó reményeire, esélyük sem volt küzdeni ellenük. Pace maga sem értette, miért hitt benne ennyire megrögzötten, de tudta, hogy négyükkel az elveszett esélyeket a felszínre lehet túrni elesett vidékük sarából.
Annyira magával ragadta az eszmefuttatása, hogy csak akkor eszmélt fel, amikor Lee a rotorok zaját túlkiabálva közölte, hogy mindjárt leszállnak. A csapat tagjai egyként pillantottak ki az ablakon, de a vadon zöldjén és a gomolygó ködön kívül egyebet nem tárt eléjük az üveg. Pace mégis figyelmes lett valamire: a nap néhány sugara sikeresen utat tört magának az örök szürkeségen, mire próbálta elhitetni önmagával, hogy ez a ritka jelenség nem véletlen. Vagy az is megeshet, hogy a magasság volt az oka. Az idejét sem tudta, mikor repült már; jobbára a sűrű ködfátyol leple alatt harcolt… ahová ezek a sugarak sosem jutottak le, az elképesztő sebességgel burjánzó a növényzet pedig az állandóan nyirkos időjárás eredménye volt csupán.
Nem, rázta meg a fejét gondolatban. Az, hogy napsugarakat lát, nem a magasságnak köszönhető. Csak pozitívan.
A helikopter már ereszkedni kezdett, amikor Pace először kiszúrta; a ködfüggöny fölé emelkedő, természetellenes szürkeséget: a Fal. Társai is hozzá hasonlóan nagy érdeklődéssel vizslatták a képet, amellyel valószínűleg sokat fognak találkozni az elkövetkezendő időben. Pace egy kezén meg tudta volna számolni, hányszor látta életében a Falat. Keletről érkezett, általában keleten is harcolt, és csupán az őket üldöző Xitanokat okolhatta, hogy ennyire nyugatra keveredett. Bár Alavat épült a legközelebb a Falhoz a menedéktáborok közül, onnan sem lehetett látni, a legtisztább időben sem. A háború által letarolt Hillford még közelebb terült el, de még az a falu is elég messze volt ahhoz, hogy a helyieknek anno mindennapos panoráma lett volna az unió védelmi vonala.
A helikopter lassan belesüppedt a ködbe, majd a pilóta a kiváló radarnak köszönhetően egy kisebb döccenés kíséretében letette a gépet egy tisztásra.
– Tartsa a rádiót bekapcsolva, nemsokára jövök vissza – üzent Lee a pilótának, aztán intett a csapatnak. – Jöjjenek!
Mind a négyen a telepakolt hátizsákjaik és méretre szabott terepruhájuk kíséretében hagyták el a helikoptert, hogy Lee irányításával elfoglalhassák a nekik fenntartott támaszpontot. A tisztásról hamar a fák közé vetették magukat, ahol nem fogadta őket más, mint még több zöld és még több köd. Cross küldött egy értetlen pillantást a kardforgató felé, aki hasonlóan torz arckifejezéssel reagált.
– Annyira elrejteni, hogy mi se találjuk meg! – kurjantotta váratlanul Flynn, hogy mindenki számára hallható legyen a mondandója. Lee nem reagált, mint aki meg sem hallotta őt. Hamarosan megtorpant egy sziklás domboldal előtt, hogy kicsit körbetekintsen. Pace kihasználta az alkalmat, és leejtette az egyik táskáját a földre. Bár Hillford óta sokat javult az állapota, a hátán végigfutó karmolások még nem forrtak össze rendesen.
Az enyhe fájdalommal mit sem törődve a környezetét kezdte Lee-hez hasonlóan vizslatni. A sziklás orom tetejéről sűrűen kígyóztak lefelé a vastagra nőtt indák. Fölöttük kisebb bokrok szaporodtak el, körülöttük pedig egymásba kapaszkodó fák nyújtózkodtak az ég felé. Sűrű lombkoronájuk teljesen elfedte a rálátást a tisztásra és a helikopterre.
Lee félrehajtotta az indákat, hogy óvatosan mögéjük léphessen. A négyes kíváncsian kísérte figyelemmel, ahogy végigtapogatja a kicsapódott köd miatt nedves sziklafalat, mely egyszer csak megremegett, aztán kettényílt, sötét, tátongó ajtónyílást tárva eléjük.
– Jöjjenek – intett a nő, majd eltűnt a homályban. Pace küldött egy gyors pillantást újdonsült társaira, és bár nem szabadott volna megnyugtatnia, hogy az ő arcuk ugyanúgy kételkedésükről árulkodott, mint feltételezhetően az övé, de legalább nem ő volt az egyedüli, aki igyekezett elővigyázatos maradni. Flynn végül biccentett egyet, azzal Barton vezetésével ők is beléptek a nyíláson.
Miután Cross is felzárkózott, a sziklatömb visszacsúszott a helyére, és hirtelen vakító fényár lepte el őket. Pace hunyorogva meredt körbe. Egy leginkább nappalihoz hasonlítható, tágas helyiség tárulkozott eléjük, félkörben kanapéval, amely előtt egy kávézóasztal hevert puffokkal. Az egyedüli, ami elütött a megszokott, otthonos látképtől, az a tévéállvány helyetti monitorok és konzolok sokasága volt, illetve az, hogy ablakok helyett vékony neoncsövek szolgáltatták a fényt. Az egy vezérlőteremre hajazó nappaliból több másik helyiség is nyílott, melyeket keskeny, rövid folyosó kötött össze, valamint lépcsőház, mely az emeletre és nagy valószínűséggel az alagsorba vitt.
Ha Pace nem katonaként nőtt volna fel, és nem Windfallban, akkor valószínűleg hiányolta volna még a színes falakat, a csecsebecséket, amelyek díszként (meg porfogóként) szolgáltak, és a felakasztott fényképeket.
– Ejha. – Cross arcáról sütött az elégedettség. Holmiját ledobta a kanapéra, majd a konzolok felé vette az irányt. Barton és Flynn szintén megszabadult a táskáktól, hogy nagy kíváncsisággal körbejárjon.
– Bíztam benne, hogy tetszeni fog – szólalt meg Lee. – Az összeg, amit beleöltünk… reméljük, megérte.
– Az nem igazán a drága berendezésen múlik – jegyezte meg Pace, mire a nő sokatmondó pillantással illette.
– Hát nem. – Sóhajtott egyet. – Kérem, jöjjenek közelebb. Mielőtt alaposabban is feltérképeznék a helyet, hadd ismertessek mindent, amit tudniuk kell, illetve, hogy miben van szükségünk a csapatukra. Ne húzzuk az időt. Veszélyes a szabad ég alatt, Philips pedig odakint vár rám.
A négyes közelebb húzódott, hogy körbeállják a kávézóasztalnak is minősíthető kis asztalkát. Pace hirtelen nem tudta eldönteni, hogy éber figyelmük abból eredeztethető-e, hogy tényleg készek segíteni, vagy abból, hogy csak szimplán kíváncsiak. Még magát sem sikerült igazán besorolnia.
– Igyekszem mindennek a működési elvét megmutatni, de biztos vagyok benne, hogy hamar kiismerik magukat. Szükségük is lesz rá, tekintve, hogy ez lesz az új lakhelyük. Tehát: a bejárat, amin keresztül bejöttünk, csupán egyik a három közül. Bár a Xitanok nem leltek egyik támaszpontra sem, nincs kizárva, hogy megtörténhet, hiszen korábban sosem észleltünk aktivitást ilyen közel a Falhoz. Ez a három bejárat elsősorban a katapultálás könnyítésére szolgál.
– És ha arra kerül a sor? – szólt közbe Cross, kezét karba fonva a mellkasa előtt.
– Mindjárt részletezem a protokollt – ígérte Lee. – Tehát, az emeleten szobákat és fürdőt találnak. Összesen három háló van, mivel az eredeti tervek szerint három katonát küldtünk volna ki. A tervek később módosultak, de az építkezések addigra már javában folytak, és nem volt se idő, se energia mindent újrakezdeni. Majd osztoznak. Ez csak menni fog. – A nő igyekezett úgy tenni, mint aki nem szúrta ki Flynn arcának grimaszba torzulását. – Ezen a szinten találhatják a nappalit vagy vezérlőt; itt zajlik az információcsere… valamint a konyhát. Alattunk a garázs van a járműveikkel.
– Járművek? – lepődött meg Cross.
– Igen. A kötelező felszerelés része. A háborúból ránk maradt terepjárművek továbbfejlesztett változatai. Összesen kettő; sajnos jetre vagy helikopterre nem futotta. Remélhetőleg tudjuk nélkülözni a drónokkal egy darabig. Oh, egyébként találhatnak az egyik számítógépen tervrajzot a támaszpontról, ha esetleg nem tudnának kiigazodni…
Flynn hümmögött egyet.
– Most sérteget, vagy a protokollt ismerteti? Vagy ez is a részét képezi?
– Továbbá térképet a Fal őrtornyairól és a többi támaszpont pontos helyéről. – Lee képes volt rezzenéstelen arccal tűrni a veterán gúnyos hangnemét. Pace fél szemmel látta, hogy Cross elégedett és széles vigyort villantott.
A nő hirtelen ellépett az asztaltól, és a monitorok felé vette az irányt. Mint egy óriási adattáblát, az egyiket a tartójánál fogva kihúzta, hogy beüzemelhesse. A fekete monitoron hamarosan felizzott az operációs rendszer.
– A bázisuk kapcsolatban áll minden őrtoronnyal, a maradék hét támaszponttal és a Bunkerrel is. Ennek a kapcsolatnak folyamatosan aktívnak kell lennie, hogy a hívásvárakoztatás idejét a minimumra csökkenthessük. – Lee párszor végighúzta az ujját a kijelzőn; érintése nyomán különféle adatok jelentek meg és tűntek el. – Jól van. A hatos támaszpont bejelentkezve a rendszerbe – mondta, miután elemelte a kezét az érintőkijelzőtől, és visszaigazította a monitort előző pozíciójába. – Mielőtt ismertetem, mi mire való, fontos hangoztatnom, hogy állandóan indulásra készen kell állniuk, még az éjszaka közepén is, bár gondolom hozzá vannak már szokva ahhoz, hogy álmukból rángatják fel önöket.
Cross horkantott egyet, de nem kommentálta Lee megjegyzését.
– Az őrtornyok feladata a Fal és környékének folyamatos vizsgálata. Ha Xitan-aktivitást észlelnek, üzennek annak a támaszpontnak, amelynek a szektorában detektálták a mozgást. A támaszpontok összeköttetése azért is életbevágó, mert ha a kiküldött csapat nem tud megbirkózni a démonokkal, segélyhívást adhatnak le a legközelebbi elérhető csapatnak.
Tehát arra számítanak, hogy a Xitanok egyre intenzívebben fogják támadni a falat – szűrte le a kapott információból Barton. Lee bólintott.
– A lehető legrosszabbra próbáltunk felkészülni – magyarázta. – A támaszpontok mindennel fel vannak szerelkezve, amire szükségük lehet, és amennyi ellenőrző vizsgálatot lefuttattunk, biztos, hogy nem fedezhetünk fel hiányt, vagy bugot a rendszerben. Észnél kellett lennünk, hogy ez a védelmi program létrejöhessen. A túlélők elhanyagolása részben ezért vált elkerülhetetlenné, és az, hogy most belenyúljunk…
– Ez egy remekül megalapozott védelem, Ms. Dyan – biztosította Flynn. – Nem is áll szándékunkban megmásítani, kivéve persze, ha az előrébb visz minket.
– Igen, de ha a Falon túliak igazgatják a műveleteket, belebukhatunk – vette át a szót Pace. – Ezt ők persze nem fogják belátni, legalábbis nem egyhamar, és talán még akkor sem, ha bekövetkezik.
– Szerintem felfogta, azért ennyire visszamaradottnak ne nézzük – horkantott visszavágásképp Cross, mire Lee beharapta az alsó ajkát. – Eleget hangoztattuk már.
– Nem lehet elégszer hangoztatni – ellenkezett Pace.
Ne hangoztassuk – rázta a fejét hevesen Barton –, hanem cselekedjük.
Cross arcára a meglepettség és öröm keveréke ült ki.
– Végre egy értelmes gondolat! – csapta össze a két tenyerét, majd közelebb lépett Lee-hez. – Árulja el, valójában miért nem sikerült begyűjteni a túlélőket? Ezt az „elvette az időnket a védelem kiépítése” baromságot nem veszem be. És ők sem.
Pace meglepődött, amikor Lee izomzata megfeszült, bőre pedig elsápadt. Túlzásnak bélyegezte volna társa megnyilvánulását, de a lövész rátapintott a lényegre. A nőt valami megmagyarázhatatlan ölelte körbe, melyet próbált ugyan palástolni, de képzett, a nap huszonnégy órájából huszonnyolcban éber harcosokkal állt szemben.
– A Falon túliak nem engedték – állapította meg halkan Flynn –, eltaláltam?
Lee most először lesütötte a szemét, hogy még véletlenül se akadjon össze a pillantása senkiével sem. A valami, ami körülvette, félelemből, szorongásból, elfojtott indulatokból, mardosó bűntudatból és gyűlöletből tevődött össze elsősorban.
– Azt akarták, hogy a teljes figyelmünket a projektnek szenteljük… elvégre az ő jövőjük a tét – bökte ki végül.
– Ch… hát persze – köpködte a szavakat undorodva Cross.
– Meg sem próbáltak ellenállni? – tudakolta számot kérően Pace. Lee erre felkapta a fejét.
– Már hogy ne próbáltunk volna! – jelentette ki tüzesen, sértődötten. – A mieinkről beszélünk! De… megkötötték a kezünket. És még most is meg van kötve. Mivel a költségvetés elsősorban rájuk hárult, itt gyakorlatilag minden az ő tulajdonukat képezi. Minden. Azt hiszik, berezelve meghajoltunk előttük?
Nem tehettek mást – állapította meg keserű arccal Barton.
– Ha ellenállunk, és megmentjük a túlélőket… Csak ideig-óráig tudtuk volna biztonságban tartani őket. A Falon túliak nélkül esélyük sem lett volna.
– Nem is lett, mivel nem nyújtottak segítő kezet – fűzte hozzá szigorral a tónusában Flynn. Lee kétségbeesetten szegte le a fejét megint.
– De bezzeg ők elvárják… elvárhatják, hogy segítsünk! – kurjantotta továbbra is undorodva Cross.  – Meggondoltam magam; még sincs kedvem ehhez a baromsághoz.
– John, ezt már megbeszéltük – figyelmeztette a kardforgató élesen, majd Lee-hez fordult. – Megbízott minket egy feladattal, mi vállaltuk. Foglalkozzon a túlélőkkel, mi boldogulunk, mondjon ez az idióta bármit. A tegnapi lelkesedésére van szükségünk, Ms. Dyan.
A nő néhány másodpercig farkasszemet nézett Pace-szel, de aztán eleresztett egy mély sóhajt.
– A támaszpontok körül is elrejtettünk pár detektort arra az esetre, ha a Xitanok a közelben szaglásznának. Ahogy azt már említettem, a dolguk, hogy folyamatosan éberek és indulásra készek legyenek. Ha az őrtornyoktól vagy valamelyik támaszponttól hívást kapnak, azonnal terepre kell menniük. Továbbá minden egyes nap végén mindenre kiterjedő jelentést kötelesek írni, amit a Bunkernek kell kézbesíteniük. Ezt a napirendi pontot akkor sem kerülhetik ki, ha nem észleltek semmi aktivitást, kivéve persze, ha huzamosabb ideig kényszerülnek a támaszponton kívül tartózkodni.
– Mindenre kiterjedő? Mit ért ez alatt? – tudakolta Flynn.
– A jelentésbe beletartozik egy teljeskörű állapotleírás mind a négyükről, valamint a támaszpontról. Mivel a rendszer még a próbaköreit futja, előkerülhetnek hibák, amiket eddig esetleg nem szúrtunk ki, hiszen azért egy szimpla rendszerteszt és egy élesben zajló bevetés nem ugyanaz a kategória. Továbbá a műveleteik menetét is pontosan naplózni kell, valamint, ha bármiből kifogynak, legyen szó munícióról, üzemanyagról, elsősegélyfelszerelésről, arról feltétlenül tájékoztassanak, ugyanis négy naponta ellátmánnyal felszerelt drónt küldünk ki minden támaszpontra a szükséges élelemmel és felszereléssel, így ha valamire igényt tartanak, hozzá tudjuk csapni az ellátmányhoz. A drón pontos érkezéséről és landolási helyéről is mindig informálva lesznek. – Lee tartott egy rövidke levegőszünetet. – Bár biztosra veszem, hogy mindnyájan kellő tudással rendelkeznek elsősegélynyújtáshoz, de ha egyikük netán súlyosan megsérül, azonnal riadóztassák a Bunkert, hogy bevihessük ellátni. Mivel a hiányt pótolni nem tudjuk, ilyenkor a sérült csapattagot kénytelenek lesznek nélkülözni.
A nő tett pár lépést a monitorokhoz, és maga mellé intette a négyest.
– A támaszpontjuk alaposan fel van szerelkezve, így egy darabig biztosan nem fogynak ki semmiből. A garázsban a járműveken kívül az éjjellátást segítő rostélyokkal felszerelt sisakokon át a kameradrónokig mindent megtalálhatnak, amire szükségük lehet a terepmunkához. Ha bármi észrevételük, javaslatuk támad, azt is a kötelező jelentésben kell megemlíteniük.
Mondandója végeztével végigmutogatta, melyik konzol és monitor mire való. Pace valahol a felénél elvesztette a fonalat, ezért remélte, hogy társai aktívabb figyelemmel bírták végigkövetni a sok számítógép által felkínált opciót. Bár elismerte, hogy a modern hadviselés sokban könnyített a helyzetükön, ő mégis inkább maradinak vélte magát. Semmi gépesített harceszköz, csak a saját, önnön képzettsége.
– A Harcoló drónok projekthez idő kell, több, mint amivel így is rendelkezünk – váltott témát Lee. Kiállásába visszatért az a mélyen gyökerező komorság, mely átitatott mindent körülöttük. – Egyelőre ötletünk sincs, a Xitanok hogyan játszották ki a drónokat, de ez is mutatja, hogy sokkal okosabbak, mint amilyennek mutatják magukat. Meg aztán lehet akármennyire effektív is egy drón, emberi kézre… emberi agyra mindig szükség lesz.
Pace a legutolsó kijelentéssel nem szállt vitába. A társai sem fűztek megjegyzést hozzá.
– Ígérem, sürgetni fogom a fejlesztést, de kapkodással nem fogunk előrébb jutni.
– És mi van a keleti parttal? – vetette fel teljesen váratlanul Cross, fokozva a rájuk telepedett légkörben vibráló feszültséget és a kíváncsiságot. Barton és Flynn elismerően biccentett.
– Remek kérdés – értett egyet a veterán.
– Több drónunk is köröz a tenger mentén, de amióta a Xitanok kiirtották és elkergették az ottani lakosságot, egyszer sem fordultak meg arra – adott magyarázatot Lee.
– Nem bírják a vizet? – vetette fel Pace. Fogalma sem volt, mi zajhatott a keleti parton; miután harcba állt a Kékek és a Feketék háborújában, elsodródott szülőhelyétől. Serdülő volt, amikor utoljára látta a szirteket mosó hullámokat.
– Azt kétlem – rázta a fejét Flynn. – Windfall levegője nyirkos, és sokat esik az eső.
Vagy talán csak úszni nem tudnak – fontolgatta Barton.
– Ha tudnak is, ekkora távolság leúszására nem vetemednének, amikor nyugat felé végig szárazföld terül el – fűzte hozzá Lee saját véleményét. Ezt követően rövid csend támadt. Csupán a bekapcsolt monitorok halk búgását lehetett hallani.
– Szóval… – lépett közelebb Cross, felkeltve mindenki érdeklődését – mi lenne, ha úgy kezdenénk ezt a mi kis… kooperációnkat a fölény megszerzése érdekében, hogy míg mi üzemképessé tesszük a támaszpontot és védjük a Falat, addig ön és Kennex fű alatt túlélők felderítésre küldené a tengerparton cirkáló drónokat? Hm?
Lee megint az alsó ajkába mélyesztette a fogait. A csapat olyan feltüzelten és kirívóan bámulva várta a válaszát, hogy szinte belepirult. De csak szinte. Erős és eltökélt nőnek mutatkozott; még a négy szempár súlya alatt sem keletkezett horpadás ezen az szilárd attitűdön.
– Egyelőre nem ígérhetek semmit, hiszen, ahogy azt folyamatosan hajtogatják: túl nagy a Falon túliak befolyása. Nem lesz könnyű megkerülni a figyelmüket. – Pislogás nélkül állta mindenki tekintetét. – Azt viszont biztosra mondhatom, hogy a mai délután folyamán próbariadót tartunk, hogy leellenőrizzük, a támaszpont kész-e elhárítani a démonveszélyt. – Íriszpárja hirtelen visszanyerte korábbi csillogását. – Ennyi időt kapnak, hogy megbarátkozzanak az új környezetükkel. Menni fog? Igen? Helyes. Ha nem, akkor is készen kell állniuk. Megszoknak, vagy kimúlnak. Ebből innentől kezdve nem vághatják ki magukat. Oh, és ha katapultálásra kerül a sor, a protokoll egyszerű: éljék túl.
Azzal hátat fordítva a csapatnak, a keleti kijárat felé vette az irányt. Mire Pace egyet pislogott, máris kapcsolatba lépett a pilótával, és el is tűnt a támaszpontról.
– Oké, visszaszívom a korábbit – dünnyögte Cross –, a nő egy ribanc.
Pace a szemét forgatta. Nem is vallott volna a mesterlövészre, ha vonakodik elsütni valami hasonló megjegyzést.
– Nem kellett volna visszakísérni? – tudakolta bizonytalanul Flynn, mire Barton hasonlóan bizonytalanul megvonta a vállát.
– Keményebb, mint amilyennek tűnik – felelte Cross. – Ráadásul, ha azok a detektorok tényleg működnek, jeleztek volna egy esetleges veszélyt, nem?
Ha működnek – tette hozzá kevésbé derűlátóan Pace.
– Ja.
Megint mélyen hallgattak, és mindenfelé tekintgettek, csak épp egymásra nem.
– Hát… akkor ez immár hivatalos – sóhajtotta Flynn nehézkesen –, mégsem szabadulunk meg e…
– Argh, vágjuk, nem kell a képünkbe tolnod! – dörmögte Cross ingerülten. Ahogy a kardforgató alaposan végigmérte társait, látta rajtuk, hogy a lövész megjegyzésével ellentétben tényleg csak most kezdett tudatosulni bennük, hogy amire nem titkon mind vágytak, nem fog bekövetkezni. Sőt, minden bizonnyal egészen haláluk napjáig kénytelenek lesznek összedolgozni. Ugyan volt már összefogásra példa az Alavatból való menekülés során, de vajon hosszútávon is kitart a türelmük? Ki tudja, meddig kell tolerálniuk egymást? Bár túlélték Windfall elestét, de vajon számíthatnak egymásra? Védeni fogják egymás hátát? Pace-nek azért voltak kétségei.
Akkor… most mi lesz? – mutogatta Barton lassú, visszafogott kézmozdulatokkal, mintha nem is állt volna szándékában ezt elmutogatni. A csapat összenézett, végül a kardforgató szólalt meg először:
– Védjük a Falat, tesszük, amit mondanak… közben megpróbálunk rést keresni az unió elnyomásán. Nem ismerik úgy a Xitanokat, mint mi, és ha… ha átjutnak a Falon… Ah… őrület, ami itt van. Ráadásul a támaszpontok felét nem is windfalli katonák üzemeltetik.
– Ez már nem a mi harcunk kellene, hogy legyen. Mi már megtettük, amit megtehettünk – dünnyögte hűvösen, kezét szorosan összefonva Cross.
Megcselekedtük, amit megkövetelt a haza. Tudod, hogy mi ez, John?
– Csak nem egy versidézet? – gúnyolódott visszafogott hangon Flynn. Mintha nem is akarta volna kiejteni ezeket a szavakat. Pace homloka ráncba szaladt. Mi ez a tétovázás és kételkedés mindenkiben?
– Sírfelirat – válaszolta hangsúlyosan. – Minekünk pedig… ha jól tudom, még nincs sírunk. Ergo nem cselekedtünk meg mindent, ami kötelességünk.
– Ahh, esküszöm, még valami idézet, velős mondás, és lenyomok egy ciánkapszulát a torkodon – dohogott fenyegetően Flynn, mire a kardforgató egy nagy lendülettel megpördült a tengelye körül, hogy szembenézzen a veteránnal. Szúrós tekintete szikrákat szórt dühében.
– Próbáld csak meg, de te fogsz belehalni! – sziszegte indulataitól rekedtes hangon. Hirtelen Barton tenyerét érezte a vállán. Bár a lány jelentősen kisebb volt mindnyájuknál, Pace már elkönyvelte magában, hogy ez nem tévesztheti meg őt. A lánglelkű katonákat (legyenek akármennyire fiatalok vagy idősek, és akármennyire kicsik vagy gyengének tetszők) sosem szabad alábecsülni.
– Tudjátok… más körülmények között megengedném, sőt… én szurkolnék a leghangosabban – fogott bele gunyorosan Cross –, de ha kinyírjátok egymást, engem fognak elővenni, én pedig biztos, hogy nem leszek hajlandó tűrni a szemétkedéseiket miattatok!
– Oh, hadd áruljak el valamit: a kardjaid nélkül oda a becses és tekintélyes katona varázsod.
Pace szemében a rájuk boruló melegfény váratlanul vörösre színeződött.
– Különbnek képzeled magad? – szűrte a fogai közt. – Tőled maximum azért tarthattak, mert nem akarták, hogy kiszorítsd őket a hájas idomaiddal.
– Ti halljátok egyáltalán, amit mondok?
– Te most tényleg kövérnek neveztél?
– Ne vedd személyeskedésnek, pusztán tényeket közlök, Flynn.
Ennyi elég volt, hogy türelmük utolsó cseppje is felszívódjon. Egymásnak estek volna, ha Cross és Barton szét nem választja őket, saját testi épségüket veszélyeztetve. Pace-nek ugyan sikerült kiszabadulnia társa szorításából, de türtőztette magát. A veteránhoz hasonlóan sebesen kapkodott levegőért, mintha az imént végzett volna tíz hosszal.
– Mi bajod, Ronan? – kérte számon felháborodva Cross. – Ez az idióta teljesen elveszi a józan eszed!
A kardforgató lassan végignézett a társain. Meglepetésként érte, hogy hármuk közül Barton tűnt a legfrusztráltabbnak; kezével olyan szorosan markolta Flynn terepruhájának ujját, hogy félő volt, bármelyik pillanatban elszakíthatja a masszív, fekete anyagot. A veteránnak komoly feladatot okozott lefejteni az elfehéredett ujjakat magáról, ám amint sikerült, a lány haragosan félrelökte ráncosodó kezét.
Odakint kellene veszélyesebbnek lennie! – mutogatta bőszen. – Mire a Xitanok ránk találnának, mi már rég megöltük egymást! – Keményen Pace mellkasára bökött, annyira, hogy a kardforgató a mellény ellenére is érezte a bordáira gyakorolt nyomást. – Te hangoztatod, hogy segítenünk kell… és együtt! Akkor most mit művelsz?
– Hipokrita – dörmögte Flynn az orra alá, de elég hangerővel ahhoz, hogy mindenki hallhassa. Barton tekintete villant egyet.
De persze, ha nem megy… akkor nyugodtan értesítsük a Bunkert. Majd csak szétosztanak minket a többi támaszponton a Falon túliak közé!
Hangosabban szedte a levegőt, mint Pace és a veterán. Mikor már nem bírta tovább a rá szegeződő tekintetek súlyát, felkapta a holmiját a kanapéról, és a lépcső felé indult. Mielőtt eltűnt volna társai szeme elől, hátrafordult.
Én nem osztozok szobán – mutogatta el, azzal felrobogott a lépcsőn.
– Azta – húzta el a száját döbbenten Cross. – Nála sem érdemes kihúzni a gyufát… Csúnyán berágott…
– De igaza van – ismerte el szégyenkezve Pace. Már sikerült lehűtenie magát annyira, hogy dübörgő szívverése elhalkuljon és indulatai lassan felszívódjanak. – Ha mi is ilyen könnyen egymásnak esünk… mi lenne, ha tényleg Falon túli katonákkal kerültünk volna össze?
– Valószínűleg nyomban golyót eresztettem volna beléjük – vallotta be Flynn.
– Az unalmas – horkantotta a mesterlövész. – Xitanok közé hajítani őket élvezetesebb, és még a töltényedet sem pazarlod!
Pace érezte, hogy a felgyülemlett feszültség lassan oszladozni kezd, így eleresztve egy mély sóhajt, hagyta, hogy megfeszített izmai elernyedjenek. Annak tudatában, hogy ebből a káoszból egykönnyen úgysem mászhatnak ki, inkább elindultak, hogy feltérképezzék a támaszpontot, mielőtt Lee meglephetné őket a próbariadóval. Amint kiismerik magukat az új terepen, a talaj nem fog inogni a lábuk alatt, amikor önálló döntéseket hoznak… legalábbis a kardforgató ebben reménykedett. Tisztában volt azzal, hogy újdonsült társai is erre utaznak, de a fenébe is, ha mind ugyanazon a véleményen vannak, miért nem képesek gondtalanul kijönni egymással? Magát sem értette. Miért hagyta, hogy a veterán ilyen egyszerűen átlépje a toleranciája határát? A rájuk gyakorolt nyomás lehet az oka, döntötte el végül. Minden egyszerre zúdult a nyakukba, és hiába vészeltek át már megannyi nehéz időszakot életük során, ez a mostani minden szempontból más volt.
A berendezkedés viszonylag nyugalmasan telt, csupán egy-két gyengébb erejű beszólás váltott gazdát. Barton is időközben lecsillapodott, részben talán azért, mert a csapat hezitálás nélkül beleegyezett abba, hogy neki mindenképpen külön szobája lehessen. A másikat Flynn foglalta el, így Pace és Cross kényszerült osztozni. A veterán arra hivatkozott, hogy mivel ők régebb óta ismerik egymást és többet harcoltak együtt, talán könnyebben el is viselik a másik társaságát.
A becuccolást követően a csapat nekilátott, hogy körbejárja a támaszpont többi részét. Cross unszolására a garázzsal kezdték, és ami ott fogadta őket, szinte mind egy cseppig elpárologtatta a bennük lötykölődő indulatok maradékát is. A garázs hatalmas teret foglalt magába; a két terepre tervezett jármű, mely tele tankkal és masszív vázszerkezettel várakozott arra, hogy végre használatba vegyék, csupán egy szegletét foglalta el. A falak mentén fémből összerakott, polcos szekrények álltak, melyek alaposan meg voltak pakolva mindenféle felszereléssel, köztük a Lee által említett éjjellátó rostélyokkal felszerelt sisakokkal, továbbá térképekkel, sátrakkal, zseblámpákkal, munícióval, javításra használatos szerszámokkal és minden egyébbel, ami a veszélyes kinti éjszakázást a biztonság felé hivatott terelni.
A Bunkerből hozott fegyvereket egy kupacba téve, Flynn beült az egyik járműbe, míg Pace és Cross elfoglalta a másikat. A kardforgató huppant a volán mögé. Remek sofőrként tartották számon; önként és dalolva ugrott fejest a rutinvezetésbe a háború elején, hiszen bár a kardforgatásban nála tehetségesebbel ritkán futott össze, tudta, hogy egy üldözés során a kardjainak nem sok hasznát veszi.
– Asszem mégis kedvem támadt Xitanra vadászni – vallotta be csillogó szemmel Cross. – Már csak azért is, hogy kipróbálhassam ezt a csodát.
Mögöttük Barton egy doboz mellett térdelt, amelyből a terepruhájukhoz kifejlesztett, vékony és rugalmas páncéllemezek kerültek elő. A lány épp azzal bíbelődött, hogy a lemezeket a megfelelő helyre pattintsa a ruháján. Hamar megtalálta a két al- és felkarra illőt, majd a mellkast és hátat borító lemezek is a helyükre kerültek. Bár ezek mindössze a legsebezhetőbb testrészeket védték, így is hatalmas segítséget jelenthettek a Xitanok éles karmai ellen. A gondolatra Pace háta ismét égni kezdett.
Észrevette, hogy már mind megfeledkeztek a járművekről, hogy alaposabban is szemügyre vehessék a lemezeket.
– Milyen anyagból lehetnek? – tanakodott hangosan Flynn, az egyik páncéldarabot forgatva a kezében.
– Gőzöm sincs – rántott vállat Cross, azzal a felkarjára illesztette az odaillő lemezt. – Csak ne díszként funkcionáljanak.
– Majd most kiderül. – Pace csupán ennyit mondott, összezavarva mesterlövész társát, akinek arra sem adott időt, hogy felfogja, mire készül. Egy hirtelen mozdulattal kirántotta a tokjába helyezett kardját, és nagy erőt kifejtve Cross felkarja felé suhintott vele.
– Mi a franc? – rándult össze döbbenetében a lövész, aztán még egyszer, mivelhogy nem tapasztalt fájdalmat. A négyes legnagyobb meglepetésére az éles penge mindössze egy alig észrevehető kis karcolást hagyott a fémen.
– Tök mindegy, miből van, a lényeg, hogy megbízható. Enélkül biztosan nem megyünk ki terepre – szögezte le Pace.
Cross durcásan pislogott hol a páncéllemezre, hol a társa kardjára.
– És ha mégsem lett volna ilyen masszív?
– Akkor levágtam volna a karod – vont vállat kissé szórakozottan Pace. A mesterlövész fújt egyet.
– Rohadék.
– Félkézzel is tudsz lőni, nem? – tudakolta Flynn vigyorral az arcán. Barton némán kuncogott, Cross azonban megütközött a kérdésen.
– Szarházi – dünnyögte, de aztán széles mosolyt villantott. – Habár… végül is, igazad van… Én még félkézzel is mérnöki pontossággal lőném keresztül a koponyádat…
– Ha ilyen kiválóan lősz, akkor hogy-hogy még ennyi démon hemzseg odakint, Johnny? – A veterán is csúfondáros mosolyra váltott.
– Nem én tehetek róla, hogy nem volt elég töltényem. Igazán adhattál volna kölcsön… A te kezed gondolom úgy is annyira remeg már, hogy fél méterről elvéted a célt…
Pace nem számított arra, ami ezután következett. Egy szitokszóval megtoldott beszólás az öreg részéről? Még szép. Egy pisztoly a mellénye alól? Egyáltalán nem. Flynn kora ellenére mindig tudott meglepetést okozni. Olyan gyorsan mozdította a karját, hogy a kardforgató már csak a lövés dörrenését, a töltény fémmel való ütközését és Cross fájdalmas hörgését hallotta. Mindezt egy időben. A mesterlövész összegörnyedve, bal tenyerét a jobb felkarjára szorítva leguggolt, homlokán Flynnén is több ránccal, és kibuggyanó könnyeit igyekezte pislogással eltüntetni valahogy.
Az öreg szeme tágra nyílt, de lerítt róla, hogy döbbenete erősen tettetett.
– Oh, a francba is, Johnny! Igazad van, valóban nem tudok célozni! – kurjantotta gúnyolódva, majd a lemezt vette szemügyre… már amennyire Cross keze engedte. – De a jó hír, hogy nem kell félned attól, hogy a Xitanok helyett téged nyírlak ki… tényleg baromi masszívak ezek a páncéllemezek!
A mesterlövész dühödten, vörösre vált arccal morgolódott. Barton szótlanul hápogott döbbenetében, Pace pedig csendben átkozta magát, hogy az ő száját sem hagyta el hang.
Flynn kényelmesen eltette a pisztolyát, majd fejével a lift irányába biccentett.
– Szerintem együnk! Kezdek éhes lenni! – Azzal megindult a felvonó felé. Pace csak ekkor találta meg újra a hangját.
– Ez azért túlzás volt, Flynn! – förmedt az öregre tekintélyesen, szabad kezét a még mindig görnyedő Cross vállán pihentetve. A veterán megtorpant.
– Ne várd, hogy bocsánatot kérjek – felelte lekezelően. – Alaposan belemásztunk ebbe a szarba. Jó mozzanatok ide vagy oda, ha csapatként akarunk működni, az így nem fog menni.
A változáshoz a te hozzájárulásod is kell! – lépett előre Barton elszántan. Flynn tekintete mintha kissé megenyhült volna, de éppen csak egy pillanatra, hogy a kardforgató kiszúrhassa.
– Én leadtam a figyelmeztető lövést. Most ti jöttök.
Mielőtt beszállhatott volna a liftbe, a Cross torkából feltörő, kuncogás, nyüszítés és nyögés keverékéből származó hang megállította.
– Ez így nem minősül fairnek – szűrte a fogai közt meglepő módon csipkelődve. – A lőtávolság fél méter sem volt, rozsdafazék!
Flynn arca erre végleg megenyhült.
– Oh, már megint igazad van – állapította meg szintén csipkelődve. – Várj, hadd próbáljam újra!
– Nem a démonokra kéne szórnod a töltényt? – szólt közbe Pace.
– Adj már egy kis szünetet! – kurjantotta rekedten a lövész. – Így is behorpasztottad, te rohadt szemét!
– A páncélt? – tudakolta a veterán.
– Is.
Mindketten gúnymosolyt küldtek a másik felé, majd Flynn távozott. Pace és Barton tág szemmel nézett egymásra. A lány egy értetlen vállrántással felelt, és ha a kardforgató épp nem társát segítette volna fel, ő is ugyanígy reagált volna. Olyanok voltak, mint a gejzír, mely a legváratlanabb pillanatokban tör ki. És mégis… Pace valahol mélyen érezte, hogy meg fognak felelni a feladatnak. Meg kell felelniük.
Megosztás:

2017. július 16., vasárnap

Gyilkos a sötétben - 11. fejezet


Az idegen szintén fegyvert szorongatott a kezében, melynek csöve szinte Stinger mellkasát súrolta. A lány arra sem szánt időt, hogy a fickó vonásait alaposabban megvizsgálja, inkább a meglepettségével élve egy villámsebes mozdulattal kiütötte a kezéből a pisztolyt a sajátjával, majd keményen állon küldte a markolattal. Az idegen hátratántorodott a váratlan támadástól, ám mielőtt Stinger teljesen harcképtelenné tehette volna, egy halk, de annál nagyobb visszhangot verő kattanásra lett figyelmes. Arrébb szökkent a rejtélyes férfitól, majd pisztolyát Dentára szegezte, teste kőszoborrá merevedve. A KIB-s hasonló pozíciót felvéve célozta a mellkasát, és bár összeszűkült szeme keménységre utalt és a maga elé emelt kezét sem rázta remegés, az arcmimika mégis elárulta a benne munkáló tétovázást.
Két döbbent tekintet szemezett egymással, és Stinger egyre csak arra tudott gondolni, mennyire nem így tervezte ezt a találkát. Első benyomás ügyesen elcseszve. Bár igyekezett mindvégig Dentára összpontosítani, azért nem vétette el, hogy az idegen, kábultságából azon nyomban kilábalva máris lehajolt az elejtett fegyveréért, hogy aztán a hátának szegezhesse.
Francba. Kettő egy ellen sehogy sem működik, ha csőre töltött, kibiztosított pisztolyok vetekszenek egymással…
– Ezt nem tartom túl jó ötletnek. – A hangra mindhárman egyként kapták fel a fejüket, és a helyzet ellenére mégis Stinger lepődött meg a leginkább. A trióhoz egy negyedik parti is csatlakozott… méghozzá Shane Connor személyében. (Hogy a fenébe képes mindig a legutolsó, de a legjobb pillanatban betoppanni?) Fegyverének csöve rezzenéstelenül irányult az idegen férfire, és már a puszta megjelenése, a tartása, valamint az a folyton jelen levő, bizarr aurája elegendőnek bizonyult ahhoz, hogy hamar magához ragadja a domináns pozíciót. Hangtalan léptei lassúak voltak, de Stinger meg volt róla győződve, hogy ennek ellenére olyan hirtelen tudna odébb ugrani, hogy aki látná, sem lenne biztos a dolgában. Jeges tekintete máris nekiállt lyukat fúrni az idegen mellkasába, aki mindössze egy hallható nyelést bírt produkálni. Denta igyekezett nem megfeledkezni az emlékezetét vesztett lányról, a fegyvere mégis meg-megremegett a kezében.
A felállás hamar más formát öltött. Connor szorosan Stinger mellé lépett (a lány figyelmét nem kerülte el, hogy ösztönösen előrébb állapodott meg nála), pisztolya mindvégig a rejtélyes fickóra irányítva, aki továbbra is makacsul másolta Connort, míg a lány Dentával állt szemben.
Néhány hosszú másodpercig csak bámultak egymásra, a feltörekvő sokkot és döbbenetet próbálva magukba zárni, így ez idő alatt Stinger végigmérhette az idegent. Testfelépítése szinte megegyezett Connoréval, talán még a magasságuk is majdhogynem azonos lehetett, korban viszont idősebb volt nála. Rövidre nyírt, aranybarnás tincsei kócosan fedték a fejét, vonásai kemények, élesek voltak… mintha ravaszságot is sugalltak volna. Olyan rideg pillantással illette az érkezőket, hogy már akár Connorral is versenybe szállhatott.
– Mi a fene folyik itt? Te… – Denta szava elakadt. Tekintetében felismerés csillogott, amint tetőtől talpig végignézett Stingeren. A lány a szeme sarkából látta, ahogy Connornak gyakorlatilag mindene pattanásig feszül a vastag ruharéteg alatt. – Te szerepelsz a fantomképen… És maga…
– Honnan van az a kép? – követelte erélyesen az idegen, minden szempárt magára vonzva. Denta habozott, tekintetét ide-oda ingatva a két váratlan érkező között.
– Névtelenül küldték. Csak annyit üzentek, hogy roppant veszélyes.
– Ezzel nem lőttek mellé. – A rejtélyes férfi meglepte Stingert, és még Connor arcizma is rándult egyet. A döbbenetet azonban hamar felváltotta az éktelen harag.
– Ki a franc maga? Átgondolta egyáltalán, mire készült? Nem keverhet még több embert ebbe az egészbe, már így is épp elegen a részesei! Nem avathatja be a nőt. – Stinger hangja mélyebb tónusú volt a megszokottnál. Az idegen először tágra nyitotta a szemét, aztán furcsa, hörgő hang távozott a torkából, mely gúnyos hahotázásba váltott. A mellkasa hevesen rázkódott, a fegyvert ennek ellenére nem emelte le Connorról.
– Hogy ki a franc vagyok? Elfelejtetted volna? Vagy a… parancsadóid ennyire irrelevánsnak ítéltek meg? – Beszédéből csöpögött a gúny, a rosszindulat. Egyáltalán nem félt. Stinger ingerülten ráncolta a homlokát.
– Csak válaszoljon a rohadt kérdésre! Honnan ismer?
– Nocsak, ennyire túlhajszoltak volna? Vagy az én arcom ennyire felejthető?
– Mi ez az egész, Stigman? – tudakolta ellenállást nem tűrő hangnemben Denta, szemével olyan élesen méregetve ellenfeleit, mintha attól tartana, ha egyet pislog, lelövik. A Stigmannek hívott férfi még kuncogott egyet, aztán ismét lemásolta Connor rezzenéstelen arcát.
– Kedves Natalie… hadd mutassam be neked a leghidegvérűbb gyilkost, akivel valaha találkoztam. És ne hagyd, hogy a kor és a külsőségek megtévesszenek.
Stinger ujjai szorosabban markolták a pisztolyt, az ujjbegyek fehérsége az arcbőrén is megjelent. Ritmustalan szívdobogása sokkal jobban tompította a hallását a kelleténél. Először a térdkalácsaiban jelentkezett a remegés, majd mire észbe kapott, minden létező porcikája kocsonya módjára reszketett. Koponyájába olyan éles fájdalom nyilallt, hogy csupán erőlködés árán volt képes a feltörekvő szisszenést visszanyelni. Újból elé villant a sötétbe borult épülettömb, a fülsértő, halálfélelemmel átitatott sikolyok…
Connor anélkül, hogy levette volna a szemét Stigmanről, alig észrevehetően közelebb húzódott a lányhoz. Homlokán a szokásosnál is mélyebbre vágtak a ráncok.
– Mi… miről b-beszél? – Stinger némán átkozta magát, amiért ennyire remegett a hangja. Stigman látványosan felvonta a szemöldökét.
– Hogy miről beszélek? Hah! Most már kezdek besokallni.
– De hát nem emlékszem magára! – kelt ki magából Stinger erőszakosabban a vártnál, megnyerve minden szempárt. Miért olyan lehetetlen elhinni, hogy nem csak fikciókban létezik amnézia?
– Nem emlékszel? – Stigman sugározta a rosszindulatot. – Nos, akkor Natalie kedvéért hadd elevenítsem fel neked azt az estét.
A lány szíve hirtelen kihagyott egy ütést.
– Nem! Nem avathatja be őt! Komolyan azt akarja, hogy belekeveredjen? Ezt nem fogom megengedni.
– Nem fogod megengedni? – kacagott fel már-már jóízűen Stigman. – Mióta is érdekel mások élete? Téged nem erre képeztek ki, szóval mi történt? Irányt tévesztettél? Habár – rántott vállat –, azt meg kell hagyni, manapság nem látni a fajtádat. Nagytakarítás folyt talán?
– A… a fajtámat? – Stinger fél szemmel Connorra sandított, és a gombóc a torkában csak tovább dagadt, amikor a férfi hozzá hasonlóan megütközve és tanácstalanul pislantott rá.
– Mi ez az egész? Ki ez a lány, Stigman? És mi ez a sok balhé körülötte? – kérdezett megállás nélkül Denta, majd Connorra bökött. – És maga…? Már tudom, miért volt ismerős. Maga ütközött belém reggel. Mit akarnak? Addig senki sem mozdul, amíg válaszokat nem kapok.
Néhány méterre tőlük gondtalan járókelők tűntek fel, ám jókedvük menten lelohadt, amint szemük elé került a négy fegyveres. Denta hezitálás nélkül előrántotta a jelvényét szabad kezével, és jól látható magasságig emelte.
– KIB – tájékoztatta őket. – Megtennék, hogy a segélyhívón betelefonálnak erősítésért? – A járókelők riadtan figyeltek és hangtalanul hápogtak, de az egyikük aztán valahogy sikeresen előkotorta a mobilját. – Tegyék hozzá, hogy Natalie Denta a segélykérő, és menjenek innen, mielőtt elfajulnának a dolgok.
– Mit művel? – förmedt rá Stinger.
A sétálók lassan, falfehérré vált arccal elhátráltak, és mikor az egyikük a füléhez emelte a telefonját, a lány remegése fokozódott. Szinte érezte, ahogy a levegő vibrálása elviselhetetlenné erősödött körülöttük. Denta vonásairól egy csöppnyi megnyugvás és elégedettség sütött, a két férfi viszont ugyanolyan higgadt maradt, mint eddig.
A KIB mozgósította az embereit… – érkezett Walker sürgető hangja a csontmikrofonból. Stinger remélte, hogy nem tükrözött semmiféle reakciót a kijelentésre.
– Jól van, épp itt az ideje végre kiböknie, mi lett Hamill-lel – emlékeztette Stigmant a nő. A lány majdnem kétségbeesetten csengő ellenkezése nem segített.
– Hamill nem ölt meg senkit – rázta a fejét a férfi.
– És maga ki? Játékos? Őrszem? Nem valami Őrszem-beállítottságú – elevenítette fel a korábbi harcokat Stinger, és csak utólag tudatosult benne, hogy a Játékhoz fűződő elnevezéseket ejtett ki a száján, nem mintha számított volna. A nő erősítést hívott, és amint ők lelépnek, Stigman folytatja, amit elkezdett.
– Ki ez a lány, Stigman? És mi köze Hamillhez? – szúrta közbe a kérdéseit Denta, majd éles tekintetét Connoréba fúrta. – És maga? Mi a fenét művelt? – Azonnal a kabátjához kapott.
– Rácsatlakoztam a mobiljára – adott gépies választ Connor, megfagyasztva a KIB-ügynök mozdulatait. – Csak sajnos összetörte, így sok hasznát nem vehettem.
– Azt mondta, vigyázott, Natalie – jegyezte meg az idegen, hangjában elégedetlenséggel. A nő arcára árnyék borult, alsó ajkát beharapta.
– Mit akarnak tőlem?
– Craig Hamillt. Habár… lehet, hogy mégsem maga az emberünk. – Connor Stigmanre sandított, és nézhetett akármennyire hűvösen is az idegen, Stinger újdonsült társával még ő sem vetekedhetett.  – Miért akarja beavatni ezt a nőt? Talán az agyára ment, hogy míg maga a túlélésért harcol, addig mások gondtalanul dolgozni járnak?
Stigman homlokán mély ráncok jelentek meg, és tekintete most először vált csodálkozóvá. Mintha a pisztoly is megremegett volna a kezében.
– Azt hittem, a maguk fajta magányos gyilkos. A kislány nem bírta a strapát?
– Nem az vagyok, amire gondol – reagált hűvösen és meggyőzően Connor. Stigman vonásai felettébb nagy érdeklődést és meglepettséget tükröztek.
– Oh. A kezdetek óta benne vagyok, azt hittem, láttam már mindent.
Stingernek erőlködnie kellett, hogy remegését véletlenül se engedje látszatni. Azt mondta, az elejétől fogva? McKenzie jutott eszébe, aki… Ősjátékosoknak hívta azokat, akik a kezdetektől részesei ennek az őrült hajszának. Amennyiben sikerül egy Ősjátékosnak életben maradnia… az sokat lát és sokat tud. Ennek a fickónak ráadásul kapcsolata van a Hamill-ügyhöz. Meg hozzá. A lány azonban tanulmányozhatta akármeddig, nem ugrott be neki semmi. Egyetlen arc sem rémlett, ahogy az sem, milyen szerepet töltött be aznap este. Fegyver volt nála, és igen, biztos, hogy használta is. Az újságcikkek szerint egy rejtélyes alak meglőtte a KIB-st, hogy véget vessen az őrült mészárlásának, Stigman ellenben azt állította, hogy Hamill nem ölt meg senkit…
Mielőtt bárki bármit reagálhatott volna, a távolból szirénák harsantak fel, és Stinger azon kapta magát, hogy a felső fogsorát mélyen az ajkába vájta. A szirénák vészesen közeledtek.
Shane! El kell tűnnötök! – Walker beszéde ingerültté vált, a hangos kiáltás bántotta a lány fülét. Számára is tökéletesen világos volt, hogy többet nem húzhatnak ki sem Dentából, sem rejtélyes társából, és ha nem lépnek le időben, akkor az esély egy második találkára igen kicsire redukálódhat.
Connor alig észrevehetően még közelebb húzódott Stingerhez, hogy testével félig takarja az övét. Jeges tekintetét egyszer sem emelte le ellenfeleiről. A szirénák immár a park közelében vijjogtak, a patthelyzetet mégsem oldotta fel senki.
Shane! – Walker talán már a fejét verte a kocsija műszerfalába. Ez volt a végszó.
– Kölyök, a fegyvert – súgta oda Connor kemény hangján a lánynak, aki először tágra nyitotta a szemét, de a World Square-i eseményeket felidézve úgy döntött, inkább teszi, amire a férfi utasítja. Ha akkor sikerült meglepnie, ezúttal sem lehet nehéz. A pisztolyát sebesen Connor jobb tenyerébe csúsztatva rögtön a széles háta takarásába rejtőzött. Connor az egyik pisztolyt Stigmanre, a másikat a nőre szegezte, ügyesen sakkban tartva őket. – Futás.
A lány vissza sem nézve bevetette magát a kopasz fák közé.
Megosztás:

2017. július 15., szombat

Szavazás


Fejezetet terveztem mára, de mivel programom akadt, sajnos nem sikerült a végére érnem a tervezett fejezet átolvasásának. A mai nap folyamán talán még befejezem, de ezt nem garantálom, szóval holnapra (vagy az is megeshet, hogy következő hét elejére) tolódik.

Bár igencsak szerény olvasótáborral rendelkezem (nem is hiszem, hogy hívhatom egyáltalán tábornak ezt a létszámot), azért a bejegyzésmegtekintés számlálója csak-csak jelez kattintásokat. A kíváncsiságom ebből kifolyólag felébredt, ezért készítettem egy egyszerű kis szavazást.

Melyik történetemet olvasod a legszívesebben (amennyiben persze olvasol egyáltalán valamit tőlem)? Nagyon kíváncsi vagyok, melyik munkámra mennyien is kíváncsiak tulajdonképpen. Igaz, elsősorban nem a közönségnek írok, de lássuk be, azért érdekel mások véleménye (nem véletlenül létezik ez a blog immár egy éve).

A szavazó meghatározatlan ideig a blogon marad, sőt, az oldalsávba is kikerül majd, úgyhogy hajrá! Jöjjenek bátran azok a kattintások, mert megesz a kíváncsiság!

(Oh, és remélem, működik egyáltalán ez a szavazó.......)

Melyik történetemet olvasod legszívesebben?

Stinger
Csillagtolvaj
Windfall pillérei
300-asok
Poll Maker
Megosztás:

2017. július 13., csütörtök

Kérdezz-felelek - válaszok

Míg a madarak szétszedik a tetőablakon levő szúnyoghálót, addig én úgy döntöttem, végre megválaszolom a kérdéseket, amiket a születésnapi bejegyzésben nyitott Kérdezz-felelek-es kis játékhoz… vagy lehetőséghez kaptam tőletek. Igen változatos kérdéseket kaptam, némelyiken igencsak el kellett gondolkodnom, szóval sikerült próbára tennetek!


Az eddig megírt történeteid közül melyik a kedvenced?
Ez nehéz, mivel mindig azt tartom kedvencemnek, amelyiken épp dolgozok… Teljesen a hangulatomtól függ. Ha ér valami sugallat, legyen az egy cikk, egy filmrészlet vagy csak egy egyszerű kép, ami esetleg valamelyik történetemet idézi fel bennem, akkor hirtelen az kerül az első helyre, amelyikhez ez a sugallat köthető. (Van ennek egyáltalán értelme?) Mivel mindegyik művembe sok időt fektettem, mindegyiken sokat rágódtam (most a három „nagy”-ra gondolok), így azt hiszem, egyformán szeretem őket.

Melyiket (volt) a legnehezebb megírni?
Ez már egyszerűbb: egyértelműen a Windfall pilléreit. A többi történetemmel ellentétben itt négy fő karakter van, akik ráadásul teljesen különböznek, ebből adódóan teljesen máshogy kell megszólaltatnom őket. Persze igyekszem mindegyik karakterembe csempészni magamból is valami kis apróságot (pl. Barton némasága, ami egy saját élményemből fakad, vagy Flynn gyűlölete a versek iránt, amihez szintén egy saját élmény fűződik), de mind teljesen más jellemek, mint én, így nehezebb is őket gondosan kidolgozni, cselekedtetni meg még bonyolultabb, hiszen négyféleképpen kell gondolkodnom.

Van olyan sztorid, amit még nem publikáltál, de megírtad és csak arra vársz, hogy kitehesd?
Jelenleg csak Ginsinetti versenyére írt novellám várakozik arra, hogy közzétegyem, de hosszabb lélegzetvételű munkám nincs. Az elkészült műveim már mind publikálás alatt állnak, viszont készül a Stinger 4 vázlata, valamennyi meg van írva a Csillagtolvaj következő részéhez is, illetve tervezek egy újdonságot, amiről egyelőre nem szólnék semmit, mivel még nagyon a jövő zenéje, és még csak az alapok vannak meg hozzá. (Viszont, ha nagyon-nagyon furdal a kíváncsiság, elég szétnézni a blogon, mert már hintettem el utalást ezzel a jövőbeli sztorival kapcsolatban.)

Ki a kedvenc karaktered?
Megint csak nehezemre esik választani, hiszen mindegyik szereplőmet másért szeretem. Stingert a kitartása miatt (én a helyében már tuti összeroppantam volna az események súlya alatt), Walkert a megbízhatósága miatt, Connort azért, mert olyan rejtélyes (és még meg sem mutatta, mire képes igazán), Kincaidet az esze végett, Sky Brandtet azért, mert szókimondó, vagány csajszi, aki még kiskorában sem riadt vissza soha semmitől. Crosst szintén szókimondó magatartása miatt, valamint azért, mert ő aztán nem hunyászkodik meg senki előtt, Pace-t azért, mert tök mindegy, mi mindenen ment át, a végén hű maradt önmagához, Bartont bátorsága és önzetlensége miatt, Flynnt pedig azért, mert mindig is társai érdekeit nézte a sajátjai helyett.

Ki az, akit a valóságban is szeretnél magad mellett tudni, ha fel tudnád éleszteni?
Húha… talán most Kincaidre lenne a leginkább szükségem. Stingert is talpra állította, és nekem sem ártana egy jó nagy adag önbizalom meg kurázsi.

Melyik a kedvenc dalod? Szoktad hallgatni írás közben? Ha igen, segít?
Ez nagyon gyakran változik. Jelenleg az Imagine Dragons Believer-jét hallgatom rongyosra, de már vannak új számok a láthatáron.
Írásra megvan a saját kis zenegyűjteményem, amiből a Zenéim íráshoz bejegyzéssorozatban adok ízelítőt. Igaz, csak nagyon ritkán hallgatok írás közben, mivel főleg csendben szeretek dolgozni, legyen szó bármiről is, ami a figyelmemet igényli.

Szoktál más blogokat olvasni?
Igen, bár keveset, mivel nem ülök olyan sokat gép előtt, hogy az egész napomat blogok böngészésével töltsem. Meg most inkább Wattpad-túrán vagyok. A sok szenny ellenére egész sok minőségi alkotásba botlottam, amik már mind az olvasólistámon várakoznak.

A bloggerek közül kikkel vagy jóban?
Egyet emelnék ki: Rainát, akivel már évek óta tartom a kapcsolatot, és szinte napi szinten beszélünk. A stílusunk persze ég és föld, de ez nem okoz gondot. Az ő unszolására regisztráltam pl. facebookra is, mert azon keresztül a legegyszerűbb chatelni. De persze ki kell emelnem néhány embert a kihívásblogról is. A 300-asoknak köszönhetem, hogy megismerkedhettem pl. Zsazsi munkáival is.

Hamburger sült krumplival vagy pizza?
Ritkán eszem mindkettőt, szóval ha esélyem van rá, akkor a kettő együtt is jöhet. :’D

Vattacukor vagy jégkása?
Hűha, nem is tudom, mikor kóstoltam ezeket utoljára… Szintén a kettőt együtt. :D

Van különbség aközött, hogy milyen műfajban és zsánerben olvasol és írsz legszívesebben?
Igen, eleve másképp állok neki az olvasásnak is, mások az elvárásaim, ha pedig írásra kerül a sor, szintén. Bár úgy érzem, már kialakult… vagy legalábbis kialakulóban van egy stílus, amit reprezentálok, azért van különbség a történeteim között. A Csillagtolvaj megköveteli a sokkal közvetlenebb hangnemet, Sky maga meséli, milyen kalandokon esett át, kiszól az olvasóhoz. A Stinger esetében már az írás elkezdése előtt tudtam, hogy rövidebb fejezetek, gyorsabban pörgő cselekmény fogja jellemezni. Ezzel szemben a Windfall pilléreiben az események kicsit lassabban, de annál mélyebben zajlanak, hiszen egy párbeszéd nem ér véget 2-3 oldal után, mint a Stinger esetében, hanem sokkal hosszabbra nyúlik. (Bár nem igazán tudom, hogy jól feleltem-e erre a kérdésre—mea culpa—azért remélem, jó irányban tapogatóztam… talán… egy kicsit…)

Melyik az a történeted, ami az ötlet megszületésétől a megvalósításig a legtöbbet változott?
A Stinger és a Windfall pillérei.
Stinger az első variációban egy egyszerű, átlagos lány lett volna, aki tudomást szerez a Játékról, ezért csuklópántot kapva részesévé válik, és az olvasó vele együtt térképezte volna fel az egész rendszert. Shane Connor pedig Natalie Dentához hasonlóan egy KIB-ügynökként tengette volna a napjait. Örülök, hogy végül nem ez a variáció maradt (holott már vagy 10 fejezetet megírtam), mert a jelenlegi (végleges) verzió jelentősen több rejtélyt hordoz magában.
A Windfall pilléreiben először vámpírok lepték volna el Windfallt, ám egy harmadik ellenség megjelenésével a vámpíroknak és a vámpírvadászoknak össze kellett volna borulnia közös otthonuk védelme érdekében, ami persze nem lett volna egyszerű, hiszen egymás ellenségeiről van szó. Ehhez csupán vázlatok készültek el (a karakterek is egyébként teljesen mások lettek volna), és bár izgisen hangzik ez a verzió is, rájöttem, hogy a vámpírok nem az én műfajom. Valahogy sehogy sem bírtam elkezdeni.

Szerinted mi történne, ha Stingert, Skylart és a Windfallos csapatot összeeresztenéd?
Valószínűleg egész jól kijönnének egymással, hiszen ha különböznek is, egy valami közös bennük: mind harcolnak valamiért. Mind tudják, hogy ha valamit meg akarnak szerezni, ha valamit el akarnak érni, azért keményen meg kell küzdeniük. Persze a fő karaktereim nagy része még fiatal, de már annyi megpróbáltatáson estek át, és már annyira hányattatott a múltjuk, hogy biztosan rátalálnának a közös hangra. Nos, előbb-utóbb biztos.

Szerinted melyik főszereplőd, hogyan tenné túl magát azon, hogy ő csak egy kitalált szereplő?
Stinger talán beleroppanna… szerencsétlen így sem tud szinte semmit önmagáról, amit pedig kiderít, az mind rettenetes.
Sky talán nem is tudná, hogy reagáljon rá, hiszen annyi furcsaságot látott már a végtelen űrben, hogy igazából nem is jelentene számára ez olyan hatalmas meglepetést. Persze ha rákérdezne a Kapitánynál, hogy ő mit szólna hozzá, Yeager valószínűleg kiröhögné, és körbekérdezne, a legénység melyik tagja csempészett valamit Sky italába.
A szedett-vedett négyest valószínűleg felkavarná a dolog, de ez is csak erősíteni a küldetéstudatukat: őket azért írták/teremtették meg, hogy szembeszálljanak az ádáz Xitanokkal, és védjék, amit még védeni lehet.

Melyik a kedvenc valós, illetve a kedvenc kitalált helyszíned?
A kedvenc valós helyszínem a szobám, mert általában ott ülök le írni, és ott születnek a jobbnál jobb (kétségbeesett kacaj…) fejezetek. Oké, egyébként az északi tájak. Bár rosszul bírom a hideget, egyszerűen nem bírok betelni a gondolattal, hogy egyszer Svédország északi csúcsában a helyiekkel tonhalazva csodálhassam a sarki fények játékát az égen…
A kedvenc kitalált helyszínem mindenképpen Windfall. Imádom az erdőt, és egyáltalán nem zavar a nedvesebb, ködös időjárás. Nagyon-nagyon szívesen túráznék Windfallban, csak hát a démonok…

Te hogy boldogulnál Stinger helyében?
Hahahahahaha…. én már rég meghaltam volna. Igaz, hogy a trükkjeit én találom ki, de belőlem hiányzik a kék fény, az erő, a képzettség, szóval… ja. Azért az ész oda nem elég, nem mintha én olyan nagy zseni volnék… Sőt, az is lehet, hogy amit én működőképesnek titulálok, a valóságban csúnyán besülne…

Sportolsz valamit?
Egy kis kondi, súlyemelés, csak hogy erősebbnek érezzem magam, és formában legyek. Minden vágyam, hogy táncolhassak, de sajnos erre a környezetmben nem igazán van lehetőség.

Hogyan vészeled át az írói válságot?
Bevallom, mostanság nem volt ilyenben részem. Inkább az a baj, hogy tele vagyok ötletekkel, és nem győzöm őket megvalósítani. Nem is sikerül mindegyik, legalábbis most még. A suli mellett örültem, hogy egy keveset írhattam, szóval meglátjuk, a nyár mit hoz.
De persze én sem most kezdtem, szóval voltam már írói válságban. Pocsék érzés. Az még pocsékabb, hogy ilyenkor nem tehetsz semmit, félre kell raknod az írást egy rövid időre. Ezt az időt más hobbik kipróbálására használod, és előbb-utóbb, mikor kellőképpen kipihented magad, újult erővel fogsz visszatérni. Ha pedig ez sem segít, el kell gondolkodni azon, hogy valóban jó ötlet-e azt a sztorit írni, amivel épp vesződsz. Mert az is lehet, hogy menne az írás, csak éppen azzal nem boldogulsz, amivel szeretnél, miközben egy más műfajban viszont nem bírnál leállni. Legalábbis nekem ez a tapasztalatom.

Zárásképpen szeretném megköszönni, hogy próbatétel elé állítottatok, fun volt válaszolgatni. Ha esetleg még lenne bármiféle kérdés, továbbra is szívesen várom őket!
Megosztás: