Könyvkiadás? Dehogy.

Vagy mégis...?


Alig néhány napja volt egy kisebb (elég komoly) mentális összeomlásom, ha nevezhetem annak. Részletekbe nem bocsátkozom, a lényeg, hogy muszáj volt kisírnom magam, ami hatalmas dolog (szépen meg is leptem mindenkit körülöttem), hiszen olyan régen sírtam már, hogy nem is emlékszem rá. Talán, sőt, elég biztos, hogy évek óta nem ontottam könnyeket (mármint olyan könnyeket, amik nem hasfájdító nevetés miatt hullottak).

Ekkor döbbentem rá, hogy felgyülemlett bennem a stressz. Ugyan amióta egyetemre kerültem, sokkal jobb közegben pereghettek le a napjaim, de a jövőmet ez sem változtathatja meg: felnőtt vagyok, akinek lassan teljesen önálló keresetből kell fenntartania magát. (Kerestem már eddig is pénzt, de iskola mellett, megfelelő végzettség nélkül még muszáj a szülőkre támaszkodnom, mert nem akarom, hogy egy jobban fizető munka a tanulás rovására menjen.)

A stressz forrása? Fogalmam sincs, mihez kezdek majd magammal. Ugyan bízom benne, hogy amint kijártam az egyetemet, ez körvonalazódni fog bennem, az első tanév után mégsincs nincs semmim.

De. Azt tudom, hogy írni szeretek, és talán jóval több időt szánok a történeteimre, mint amennyit egy hobbi megkövetel. Ráadásul kaptam már tőletek néhány erős, pozitív véleményt, úgyhogy egye fene, lehet, hogy megpróbálok egy pályázatot. Vagy csak random szélnek eresztek egy kéziratot egy kiadó irányába.

Még nem tudom. De azt igen, hogy mi lesz a nyertes kézirat. És nem az eddig blogra publikált munkáim egyike.

Akkor mi az? Nos, csak annyit árulok el, hogy (fikció, ugye, mivel egyelőre nem érzek késztetést arra, hogy a jövőbeli szakdolgozatomon kívül bármiféle tanulmányt megjelentessek pl. egy folyóiratban) egy olyan novellacsokorról van szó, amely akciódús krimi. Mint a Stinger. Sci-fis környezetben játszódik. Mint a Csillagtolvaj. A főszereplő(k) élete zaklatott, a kapcsolatok sérültek. Akárcsak a Gladiátor esetében. A játéktér disztópikus hatást kelt. Mint a Windfall pilléreiben.

Hogy állok vele? Egyelőre vázlatot írok. Az ötlet maga egyébként már régóta a meghajtómon foglalta a helyet, csak nagyon más formában, és mivel nem volt több egy kezdeménynél, sosem beszéltem róla. A két vizsgám közötti nagy szünetben nekiálltam krimi sztorikat és sorozatokat fogyasztani, így ennek köszönhetően inpirációra leltem, és megszülethetett a csokor lecsiszolt terve.

Persze semmi garancia rá, hogy egyáltalán valaha felpakolják a könyvesboltok alkalmazottai a polcokra, de vesztenivalóm nincsen. Ahol most vagyok, annál lejjebb nincsen.

Mit gondoltok? Ti be mernétek vállalni ilyet? Egyáltalán lehet legalább egy szikrányi esélyem? Esetleg tudtok ütős pályázatokról? Minden véleményt tárt karokkal várok.
Megoszt:

A kulisszák mögött V.

Az aktivitásom hiánya elsősorban abból adódik, hogy egy vizsgám júniusra csúszott (hiába igyekeztem letudni mindet hamar), és nekiálltam rá tanulni. Száraz elmélet, de egész érdekes, úgyhogy annyira nem kínlódom vele (leszámítva a tényt, hogy az elmúlt egy-két hétben elkényelmesedtem, és most hirtelen megint elő kellett rántanom a jegyzeteimet...).


Már tervben volt ez a bejegyzés, és most végre elérkezett az idő, hogy le is pötyögjem nektek. A reflektorfényben a Gladiátor című írásom pompázik.

Miért és mitől olyan különleges ez a történet (számomra)?
Ez nem olyan, mint a többi munkám. Megszokhattátok tőlem, hogy előre dolgozom, azaz, ha nem is teljesen a végéig, de majdnem a végégig megírok egy regényt, mielőtt feltöltögetném a fejezeteket. Ezen regényeim írását mindig hosszas előmunka előzi meg, amely során kutakodom, ha szükséges, továbbá tervezek, vázlatot írok, formálgatom az ötleteimet, stb. Amikor összeállt az egész váz, belefogok az írásba, és amint az utolsó fejezet (vagy epilógus) utolsó karakterét is bevittem, nekiállok átnyálazni, tovább formázni a szöveget. A Gladiátor esetében nem egészen ez a helyzet.

Hát akkor?
Az egyetlen, ami megvolt, az a két főszereplő, Jaye és Ben, illetve a hátterük. Nos, félig. Minden más, ami egészen idáig kifejlődött, az menet közben érkezett. Nincs meg a történet alapja, nem írok vázlatot, hanem egyszerűen csak megnyitom a Word doksiszerkesztőt, és nekiállok bevinni a betűket, karaktereket. És baszki, működik. Nem tudom hogyan vagy hogy miért, de működik.
Nem tudom, a karakterek mit fognak csinálni, nem tudom, mit rejtegetnek a tarsolyukban, és az eddig publikált fejezetek alatt számtalanszor sikerült meglepniük. Folyamatosan vezetik a kezem, és a történetük lejegyzése során ismerem meg őket én is. Felettébb érdekes élmény, meglepően sok mindent sikerült leszűrnöm belőle. Korábban sosem próbálkoztam hasonlóval, de örülök, hogy meg mertem lépni a dolgot.

Miért döntöttem úgy, hogy meglépem?
Mert kíváncsi voltam. Plusz amióta komolyabban foglalkozom a történetírással, feltűnt, hogy a karaktereim a főnökök, és vázlat ide vagy oda, nagyon sokszor eltérek tőle írás alatt. Gyakran menet közben érkeznek a legváratlanabb csavarok, a legütősebb fordulatok, és érdekelt, vajon hogyan zajlana az írás folyamata előre kiötlött események megléte nélkül.

És hogyan zajlik?
A történet nem várt irányba halad, és az első szó bevitele óta eltelt idő alatt számos jövőbeli esemény felszínre tört. Bár hogy a sztori aztán hogyan fog végződni, még mindig rejtély (sőt, azt sem tudom igazán, mit hoz a következő fejezet), viszont megjelentek apróbb mozzanatok, amiket folyamatosan le kell jegyzetelnem. Ezek nem többek rövid szóváltásoknál, cselekménytöredékeknél, mégis meghatározó jelentőségűek, és a meglétüknek hála már nem igazán nevezhetem teljesen automatikus írásnak azt, amit művelek. DE előre kigondolt és tudatosan felépített munkának sem hívhatom.
Megoszt:

Gladiátor 9. - Megszoksz vagy megszöksz

Euuuh. A vártnál többet késtem a fejezettel, de megpróbáltam kicsikét előredolgozni, plusz van egy új (igazából kevésbé új) projektem, amihez most nagyon kedvet kaptam. De jobb későn, mint soha, szóval jó olvasást!


A Diner jelentette a törzshelyet a hillfordiak számára. Ha a következő program megvitatásán volt a sor, vagy ha csak szimplán kedvük szottyant meginni valamit meló után, akkor is mindig oda zsúfolódtak be.
Aznap este más légkör övezte a helyet, és nem azért, mert a tél közeledtével már öt óra magasságában beszürkült az égbolt; a Hillfordra annyira jellemző hangulatot ugyanis mindig a lakói sugározták magukból, megerősítve Ben edzésünk kezdetén nekem intézett szavait. Aznap egyikük sem ragyogott a jókedvtől. Egyikük sem ügyködött buzgón. És egyikük sem volt színes.
Miután az utolsó átutazók is leléptek – esküszöm, a Dinerre nehezedett levegő sürgette őket az evésben –, Nana elküldte a besegítőket, még jóval műszakjuk lejárta előtt. És amint minden helyit beterelt az ételszagtól – igen, furcsa mód szagtól – fojtó légtérbe, bezárkózott, átfordítva a Nyitva táblát a Zárva feliratra.
Míg ő nekiállt lefőzni néhány bögrényi teát, addig a többiekkel összetoltunk egy-két asztalt, hogy minél közelebb ülhessünk le egymáshoz. Az átrendezés alatt senki sem szólt egy szót sem, holott a hillfordiak alkohol nélkül is állandóan zajosak. A némaságuk megrémített, és rácáfolt Ben egy másik állítására.
Szerintem igenis eléggé féltek Marcustól.
Miután helyet foglaltak, nyugtalanul fészkelődtek, és lerítt róluk, hogy fogalmuk sincs, mi lenne jobb: ha egymást fixírozzák, vagy inkább a padlót. Ez a feszültség némiképp oldódott, mikor Nana felszolgálta a gőzölgő teát, de kizárólag azért, mert a forró ital fújkodása valamelyest lefoglalta a társaságot. Megpróbáltam kicsit arrébb húzódni, de Angie gyengéden karon ragadott, és leültetett maga mellé. A másik oldalamon Hob ücsörgött.
Ben közvetlenül az érkezésünk után rávetette magát a Diner egyetlen vezetékes telefonjára, és nekünk hátat fordítva, csendben diskurált valakivel. Olyan halkan beszélt, hogy nem bírtam kivenni a szavait, és csodálkoztam, a bizonytalan hálózat mellett vajon hogyan érthette a vonal túlfelén levő illető.
Azután, hogy Nana kihozta a teát, még néhány percig telefonált, de végül lerakta a kagylót, és csatlakozott hozzánk. Nem telepedett le az asztalhoz, inkább karba font kézzel ácsorgott, és a teát sem fogadta el.
– Szóval…? – Dylan nem takarta, mennyire türelmetlen és frusztrált.
– Nekem elég egyértelmű – csapta le a bögréjét Jeff –, berekesztjük a programokat.
A kijelentés hallatán kirobbant minden felgyülemlett feszültség; a helyiek fennhangon vitatkozni kezdtek.
– Még mit nem!
– Teljesen elment az eszed?
– Ne üvölts már, itt ülök melletted!
– Jeffnek igaza van, a programok szervezése sok időt és energiát igényel…
– ELÉG! – Mindenki egyszerre némult el és fordult a hangosan lihegő Ben irányába. Az öreg a kezét ökölbe szorította, a szeme szikrákat szórt. Ha azt a bokszban edzett öklöt útjára indítja… csak erre tudtam gondolni. És beleborzongtam. – Ha jutni akarunk egyről a kettőre… vagy sokkal inkább a nulláról az egyre, akkor végighallgatjuk egymást. Válsághelyzet állt elő, ha nem tűnt volna fel. Minden ötlet-kezdeményezés hasznos lehet.
A többség lesütötte a szemét és próbálta olyan kicsire összehúzni magát, amennyire csak bírta. Az arcokon megannyi érzelem villant, ám a legfeltűnőbb a döbbenetük volt. És ekkor tudtam: sosem látták még Bent így viselkedni.
Jeff vett egy mély levegőt, a szavak azonban nagyon nehezen jöttek. Angie gyengéden a vállára fektette a kezét, hogy kisegítse. Működött.
– Szóval. A nyakunkon a tél, így a programok berekesztése nem lenne feltűnő. Pláne nem úgy, hogy erre az évre állítólag kemény fagyok várhatók. És ahogy Dylan is próbálta mondani az előbb: a programok sok időt és energiát igényelnek a részünkről, tehát ha leállunk velük addig, míg a Marcus-ügyet valahogy el nem simítjuk, valóban arra tudnánk koncentrálni, ami fontos. De… ez csak egy felvetés volt.
– Logikus lépés lenne, de szerintem nem jó ötlet – szólt hozzá Nana. – Ha berekesztenénk a programokat, azzal azt üzennénk Marcusnak, hogy félünk tőle, hogy sebezhetővé tett minket. És nekünk meg pont, hogy az ellenkező hatást kellene elérnünk.
– Akkor világos – tárta szét a karját Ross –, kell egy köztes megoldás. Például megtartjuk a programokat, de néhányat kihúzunk a listáról. Ami marad, azt is kisebb kaliberűre szabjuk. Ha tényleg kemény tél jön, foghatjuk erre, és akkor ez még talán nem olyan feltűnő. Kezdhetnénk is a jövő heti megemlékezés törlésével. Úgysem vettek volna rajta részt sokan.
A feszült csend megint beállt. A magukba roskadt hillfordiak kényelmetlenül bámészkodtak, és szinte hallottam, ahogy a fogaskerekek kattognak a fejükben.
– Ez működhet – erősítette meg kisvártatva Ben. – Csakhogy nem ez a legégetőbb problémánk.
– Kivel beszéltél egyébként? – kérte számon Dylan. – Napok óta ezt csinálod.
– Randyvel. Segített elsimítani egy-két apróságot. – Az öreg egy pillanatra rám emelte a tekintetét. Sok minden volt ebben a gesztusban… és egyáltalán nem a jó értelemben értem ezt.
– Például? – dőlt hátra Ross. – Tudod, ha tényleg szeretnénk a nulláról az egyre jutni, te is igazán befejezhetnéd ezt a titkolózást.
Ben az alsó ajkába harapott, én pedig egyre izgatottabban füleltem. Ha a helyiek képesek ennyire megfogni őt, akkor Marcusnak is méltó ellenfelei lehetnek.
– Ross jól beszél, Benjamin – csatlakozott be Angie is. – Mikor is történt a legutóbbi incidens? Két hete? Lassan három, nemde? Ezt a beszélgetést körülbelül ennyivel korábban le kellett volna folytatnunk, nem gondolod?
Rosshoz hasonlóan én is hátradőltem, és egy öntelt vigyort villantottam. Ben mélyet sóhajtott.
– Megpróbáltam lekövettetni Marcus embereit – felelt végül.
– Hazudsz – emelte fel a poharát azonnal Jeff.
– Nem hazudok.
– De-de. Hazudsz.
– Miért…
– Jól van, ne mondd el – rántott vállat makacsul Jeff –, de csak hogy tudd: amíg téged lefoglalt, hogy titkolózz, addig mi tényleg próbáltunk tenni valamit Hillford épsége érdekében. – Ahh, szóval ezért vagyunk most itt?
– Tényleg? És mit? Rendeltetek még néhány hordó bort?
– Hó… Ben, csillapodj! – állt fel Dylan. – Mi bajod van hirtelen, ember?
– Ami azt illeti, tényleg rendeltünk néhány dolgot – vette át a szót Hob, mielőtt újabb vita robbanhatott volna ki. – Sokat rágódtunk a dolgon, találgattuk, Marcus vajon miféle eszközt készül bevetni ellenünk – mert lásd be, öreg, még te sem tudod –, és végül arra jutottunk, hogy aláaknázzuk Hillfordot.
Csend támadt. Aztán…
– Hogy… hogy mit csináltok? – Ben arca teljesen falfehér volt már, engem meg majd’ megevett az izgalom. Totál elfeledtette velem az izmaimat kínzó fájdalmat.
– Aláaknázzuk Hillfordot – erősítette meg Angie.
– Persze egyelőre hadilábon állunk a tervvel, és mindenképpen be szerettünk volna vonni téged is… – vakarta a tarkóját Hob.
– Ez a mi játszóterünk – folytatta Nana –, nálunk jobban nem ismeri senki, pláne nem Marcus. Ha ennyire ide akar jönni, hát jöjjön csak, mi várni fogjuk.
– Csapdákat rejtünk el mindenütt, és annyi lesz csupán a dolgunk, hogy a megfelelő irányba és a megfelelő módon terelgessük őt meg a kis gárdáját – így Jeff.
– De hát a házak…
– Azokat újra lehet építeni, kincsem – érvelt Nana. – Az, hogy Hillford ma is ott van a térképeken, nem az épületeknek köszönhető. Hanem nekünk.
– A lényeg, hogy nem lesz piskóta, de ha nagy odafigyeléssel járunk el, kijátszhatjuk Marcust – húzta ki magát eltökélten Hob, mire Ross megveregette a vállát.
– Egyszerű emberek vagyunk, ez igaz, de ha olyan terepen mozgunk, amit mi ismerünk, Marcus pedig nem, akkor lehet esélyünk. Meg aztán itt van velünk egy gladiátor is.
Ben majdnem egy teljes percig néma csendben szemezett a helyiekkel. Na nem mintha számoltam volna.
– Lehet, hogy még nem felejtettem el verekedni, de én is öregszem, Ross.
– Hát jól van – rántott vállat az említett –, akkor halljuk, te milyen tervet eszeltél ki, hm?
Ez engem is felettébb érdekelt.
– Kevésbé… izgalomdúsat, attól tartok.
– Jellemző – fújt Jeff. – Hé, Nana, csak teád van? Nekem kibaszott alkohol kell, a fenébe is.
– Oké, ebből elég – rázta a fejét szigorúan Angie. – Ez már lassan alkoholizmus, drágám.
– Ilyenek mellett még csodálkozol?
– A terved, Ben? – nézett kirívóan az öregre Dylan.
– A hívásaim jelentős része régi kapcsolatok felé történt. Abban reménykedtem és reménykedem most is, hogy ha sikerülne kifüstölni Marcus embereit, akkor megállíthatjuk. – Ben itt élesen Jeffre pillantott, aki védekezőn felemelte a kezét. – Igaz, hogy próbált már bemesélni nekünk dolgokat, de emberei azért mégiscsak vannak. És sajnos jól tud bánni velük.
– És hogyan tervezted… kifüstölni őket? – tudakolta Nana.
– Már felvetettem az ötletet Randynek. Megígérte, hogy még a héten eljön, és kiötlünk valamit.
– Mi lett az összetartunk elvvel? – vonta kérdőre Ross.
– Nem maradtok ki, ne aggódjatok. Rátok is szükség lesz, főleg, hogy ugyanúgy célpontok vagytok, mint én. A programok csökkentése kezdetnek tökéletes. A város aláaknázása… Nem. Őrültség. Felejtsétek el. Túl veszélyes. A francba is…
– De már egy valag pénzt kidobtunk a cuccra – fintorgott Jeff.
– Nem. – Ben megint olyan ridegen tekintett a társaságra, hogy a feszültség tapinthatóvá sűrűsödött. És senki sem tudta kezelni. – Marcus képes lenne megtalálni a módját, hogy ellenetek fordítsa a tervet. Felkészülünk, de nem így.
– Ha kiiktatja az embereit, majd gyűjt újakat. – Ezúttal én szólaltam meg. Már nem bírtam magamban tartani.
Ahogy vártam, mindenki felém fordult.
– Nyakon csípjük, mielőtt ez sikerülne neki.
– Körözés?
– Az Alvilág minden korábbi bűntettét eltakarította utána. Ha nincs ellene semmink, a rendőrség nem adhat ki körözést.
– És szemtanúk sincsenek? Valaki csak látta, hogy leterítettek a földre.
– Nem keverünk bele még több embert. Marcus képes lenne elmenni azokért, akik vallomást mernek tenni, szóval rendőri segítség kicsukva. Nem mintha el tudnák kapni.
– De mi igen. – A homlokomat ráncoltam. Ben ismét eleresztett egy sóhajt.
– Az alvilági kapcsolataimmal igenis megvan rá az esély.
– Ühüm…
És már megint az a nyamvadt feszült csend… Kezdtem besokallni belőle. De szerencsére nem voltam egyedül.
– Figyelj ide, Ben – sóhajtott Nana komolyan és meglepően higgadtan. – Tudjuk, hogy minden követ megmozgatsz, hogy megvédj minket és hogy minél kevésbé folyjunk bele, de Hillford a miénk, jogunk van megvédeni. Ráadásul már réges-rég eldöntöttük, hogy beszállunk, szóval Angie-nek igaza van, ezen a beszélgetésen hetekkel ezelőtt túl kéne lennünk.
Ben hirtelen haragja hirtelen múlt el, a helyére bűntudat szivárgott.
– Jól van, jól van – döntött végül. – Aláaknázzuk Hillfordot, de ez kizárólag egy mentőterv arra az esetre, ha az enyém befuccsol.
– Háborút jósoltál, úgyhogy számíthatsz rá, hogy így lesz – szólt közbe kissé gúnyosan, ugyanakkor véresen komoly tónusban Hob. Ben hangosan hümmögött egyet, de szája szélén halovány mosoly bujkált.
– Gondolom már a csapdák helyei is megvannak.
– Még szép – helyeselt Jeff. – És ne aggódj, az erdőt egyik sem fenyegeti.
Az öreg bólintott.
– És ugye ez volt az utolsó, hogy ellenállsz? – kérdezte élesen Nana. Ben mosolya szélesebbé vált, és mintha erre a gesztusra lett volna szükség ahhoz, hogy visszaszivárogjanak a színek.
– Nem ígérek semmit, de azt igen, hogy mindent megteszek azért, hogy a fenyegetés megszűnjön létezni.
– Efelől semmi kétségünk – bátorította Angie, majd hagyta, hogy Jeff átkarolja.
Ben arca hirtelen fájdalmas grimaszba torzult, és a lélegzete is elakadt. Nana aggodalmasan hajolt közelebb hozzá, de leintette.
– Egy pillanat – emelte fel a mutatóujját. – Honnan rendeltetek ti robbanószert? – Egy tetten ért gyerek fölé tornyosuló szülő magatartását kölcsön véve mért végig mindenkit. A társaság férfi tagjai szórakozottan rángatták a vállukat.
– Sehonnan – méltatta válaszra Ross. – Nem robbanószert rendeltünk.
– Hát?
– Egyszerű háztartási dolgokat… amiből… amiből bombát lehet csinálni.
Ben teljesen elképedt.
– És hogyan tudtok ti bombát csinálni?
Dylan megköszörülte a torkát, és közben a tarkóját vakarta.
– Hát öh… kémia szakra jártam. Lehet, hogy nem fejeztem be, de tudok… nos, tudok dolgokat.
– Dolgokat.
– Dolgokat.
Ben eleresztett egy frusztrált sóhajt. Nem bírtam magamban tartani a vigyort. Igen, ezek azok a hillfordiak, akik vonzanak.
– Pontosan milyen dolgokat? Hogy hogyan robbants egy tetőt valaki fejére véletlenül? Ti tényleg ennyire meghibbantatok? Mégis mit gondoltok, egy házilag összeeszkábált bomba mennyire biztonságos?
– Amilyen biztonságosra csinálja a készítője?
Ben ennél a pontnál már kínjában nevetett. A téma ugyan megkívánta a komoly, felelősségteljes hozzáállást, de nem tehettem róla, baromi jól szórakoztam. Ez a hillfordi bagázs tényleg nem semmi.
– Akkor ezt most értsem úgy, hogy bombát akartok rakni ártatlan emberek lába alá. Ráadásul egy olyan bombát, amit egy lusta kémikus hallgató tákolt össze?
Igen, így szavakba öntve valóban őrültségnek hangzott, de talán ezért tetszett ennyire. Betöréseim során én is sok beteges és az épségemre káros trükköt bevetettem, de hát mindent a sikerért, nem?
– Oké, akkor sztornó az egész. Ez így nem lehet a B tervünk. – Ismét az a bizarr, elfúló nevetés. – Hihetetlen. Hi-he-tet-len!
– Nem bízol a képességeimben? – vonta kérdőre majdnem sértődötten Dylan, mire Ben megint kifakadt.
– Egy épeszű ember sem bízna!
– Akkor még kész szerencse, hogy itt a közelben egy sincs.
– Ez nem vicc!
– Igen, tudjuk nagyon jól. De ezt mintha már megbeszéltük volna. – A levegő szinte megfagyott körülöttünk. Nana olyan halálosan komoly, ellenvetést nem tűrő tónusban beszélt, hogy megszeppentem, és a vigyor lehervadt az arcomról. Ez az attitűd még Benével is versenybe szállhatott volna. – Ha még mindig nem fogtad fel, akkor elismétlem újra: lehet, hogy hozzád képest egyszerű emberek vagyunk, és talán tompábbnak is tűnünk az átlagnál, de ha fel tudtuk építeni ezt a sikeres helyet az enyészetből, akkor a megóvása sem jelenthet problémát. És igen, tudom, hogy féltesz minket és ezért viselkedsz így, de ne feledd, hogy mi döntöttünk úgy, hogy beszállunk. Próbálkozhatsz akármivel, nem fogunk meghátrálni.
Ben a padlót fixírozta, és hol az egyik lábára helyezte a testsúlyát, hol a másikra. A helyiek mind várakozóan figyelték.
– Legalább hadd keressek valakit, aki ellenőrzi majd azokat a bombákat – kérlelte beletörődve.
– Ezt bízd ide – felelt Angie. – Te foglalkozz Jaye edzésével. – Megveregette a hátam.
Az öreg tekintete összeakadt az enyémmel, és megkezdődött a farkasszemjáték. Csakhogy ezúttal más volt. Éles ráncai kisimultak, íriszei pedig nem akartak lyukat vájni a mellkasomba, noha a megszokott szigorú kiállása megmaradt.
– Rendben. De ha már itt tartunk, én is joggal lettem pipa, nem igaz? Hiszen miért most értesülök csak a rendelésről? – Ismét megjelent a mosoly az arcán.
Jeff hangosan fújt egyet.
– Mondasz valamit…
– Nincs több titok, rendben? – szólította fel Nana az egész társaságot. – Bármit döntünk is végül, az kizárólag úgy működhet, ha teljesen megbízunk egymásban. Ez korábban nem jelentett gondot, most se jelentsen.
– Nem fog – rázta a fejét Hob, mire többen csatlakoztak hozzá.
Ben kuncogást hallatott.
– Már világos, miért nem akartam elmenni.
– Csak most? – gúnyolódott vele Jeff. – Még nálam is jobban be vagy lassulva, vénember, pedig én aztán vedelek rendesen!
Én magam is elhatározásra jutottam. Meg akarom ismerni a helyieket. Kivétel nélkül mindenkit. Érdekes emberek. Furcsák, elmeháborodottak, de érdekesek.
– És ha már a vedelésnél tartunk… ki van benne? Most úgyis ilyen szép számban összegyűltünk, meg én aztán biztosan nem kelek fel hajnalok hajnalán!
– Úgy, mint a múltkor? – ütötte meg játékosan férjét Angie. – Amikor hajnalok hajnalán arra riadtam, hogy trappolsz lefelé a lépcsőn? Ez a marha semmit sem tud csendben csinálni.
– Persze, hogy nem alszom, amikor ennyire horkolsz! – vágott vissza sértettséget imitálva Jeff. – Talán még Kaionban is hallanám!
– Mert te különb vagy, drágám?
– Pedig ha nem alszol, a szervezeted hozzászokik, és…
– Nézd, a kis mindentudó. Azt hittem, kémiát hallgattál, Dylan. Szeretnéd, hogy átjárjak hozzád aludni?
– Én úgy alszom, mint a kisangyal, szóval tudnál tanulni – húzta ki magát büszkén a fiatal férfi, mire Blackék hangos hahotázásban törtek ki.
– Kár, hogy akkor nem bírsz angyal lenni, mikor csajozásra adod a fejed – gúnyolta Ross. – Hányadik hölgy is volt ez, akit elkergettél a héten?
– Te beszélsz? A te szerelmi életed hogy is alakul? Hm? Rám legalább buknak a nők, mert tudok viselkedni. Te? Te mindig csak fújtatsz, és Nana még csodálkozott, hogy ilyen korán elkezdtél őszülni.
– Hogy… őszülni? – Ross elsápadva emelte sötét hajkoronájához a kezét, hogy végigtapogassa, nem mintha látott volna bármit is. Hob mellkasát vadul rázta a nevetés. – Ne röhögj, barom, neked nagyobb esélyed van rá, hogy ősz hajszálat találj…
– Én azért ezzel vitatkoznék… Nézd. Mi ez itt vajon, hm? Meg itt? És itt?
Körülöttem mindenki kacagott, és nagy – vagy már inkább kevésbé nagy – meglepetésemre Ben is kuncogott magában. Nana felkínált neki egy ülőhelyet, és ezúttal elfogadta. A többiek tovább cukkolták Rosst, aki lassan paprikavörössé vált, és nem félt odacsapni a haja felé nyúló kézfejeknek. Ross egyébként egy szélesvállú, határozott kiállású férfi volt, egészen fess vonásokkal. Valószínűleg nem a külseje riasztotta a nőket, sokkal inkább ez a lobbanékony természet. Nem is értem őket, igazából felettébb szórakoztató…
A beszélgetés ezután szerteágazott. A férfiak közelebb invitálták Bent, hogy tovább vitatkozzanak Hillford aláaknázásának tervéről, míg az én figyelmemet Angie ragadta magához. Jeff közben áttelepedett Ben mellé, ám mielőtt nagyon belemerültek volna a témába, küldött egy csókot felesége felé. Amaz csak a fejét rázta, és úgy tűnt, gondolatai messze járnak.
– Most nézz rá… Ez az idióta semmit sem változott. Akkor is ezzel a macsó magatartással vett le a lábamról… és még most sem bírok neki ellenállni. És hogy épp egy bárban kellett megismerkednünk… Azt hinné az ember, az ilyen helyeken történő találkozások csak röpke fellángolások, nekünk viszont két kölykünk is van, akik ráadásul már felnőttek! Hogy megy az idő, istenem… Ha az ember boldog, kevésnek érzi. Nekik is megmondtam: használják ki, amíg lehet. Szerencsére megfogadták: folyamatosan járják a világot.
Nem tudtam hová tenni ezt a nyíltságot. Kényelmetlenül fészkelődtem a székemben, és normális válasz helyett csupán hümmögésre voltam képes. De aztán valahogy összeszedtem magam.
– És maga nem akarja bejárni a világot…?
– Nem maga… csak Angie – mosolygott rám a nő. – És nem. Az én világom itt van. – A társaságra bökött, mire még erősebben gyötört ez a furcsa, megmagyarázhatatlan érzés. – Hát veled mi a helyzet? Van esetleg lovag a láthatáron?
Annyira váratlanul érintett a kérdés, hogy másodpercekig elfelejtettem levegőt venni. A szívem hevesen vert a mellkasomban, a gondolatiam pedig össze-vissza cikáztak.
Megélni valamiből. Valahogy. A napjaim – különösen az elmúlt időszakban – kizárólag eköré orientálódtak. Találni valakit? Messze elkerülte a figyelmemet.
– A kapcsolatok nem az én műfajom – böktem ki meglepően elutasítóan. Angie arcáról lefagyott a mosoly, és láttam rajta, hogy hezitál. De nem adta fel.
– Ne aggódj, semmivel sem vagy elkésve. Körülöttem mindenki megházasodott már, mire én belebotlottam Jeffbe abban a bárban.
Nem reagáltam. Érzelmeimet maszk mögé tuszkolva méricskéltem a még fel nem söpört padlót.
– Édesem, te holtfáradt vagy…
Majdnem elszalasztottam a mondatot. Mi? Hogy én? Fáradt? Nem…
De.
Percről percre nehezebben ment a koncentrálás. Ellenkezni akartam, tényleg… végül csak bambán meredtem előre.
– Hé, Ben! – szólt oda Angie az öregnek, aki rögvest felkapta a fejét. – Vidd haza.
A diskurálást mintha elvágták volna, és azon kaptam magam, hogy mindenki engem néz. Méghozzá aggodalmasan.
– Te aztán nem veszed lazán az edzést, mi, Ben? – A megjegyzést még értettem, de azt már nem sikerült megállapítanom, kitől származott. Ellenben Ben? Az ő arca bezzeg éles volt. Talán azért, mert míg zordnak mutatkozott, addig az orvosként elemző íriszeiben érzelmek táncoltak. Sokféle érzelem.
– Ne… miattam ne hagyjon félbe senki semmit – próbálkoztam, de az öreg meg se rezzent. És a többiek sem.
– Mit csináltatok ma? – kérdezte Hob. – Te is fáradtnak tűnsz, Ben.
– Kint barangoltunk az erdőben.
– Talán inkább napoljuk el a dolgot. Majd mindent átbeszélünk, ha Randy is itt lesz.
– Ja – értett egyet Ross –, amúgy is meg kell várnunk, hogy Dylan átnézze kicsit a kémia jegyzeteit. – Pajkosan az említettre kacsintott.
– Meg tudom csinálni!
– Oh, robbanóképesek lesznek a bombáid, efelől semmi kétségünk…
– Jól van, ebből elég – egyenesedett fel Nana. – Későre jár. És csak mert ti lopjátok a napot, nem azt jelenti, hogy mások is.
– Kikérem magamnak! Én igenis hasznosan töltöm a napjaimat! Még edzek is.
– Hogyne, megcsinálsz napi egy felülést… amikor reggelente felkelsz az ágyból – nevetett Hob. Ross szúrós pillantást lövellt felé.
– Csak azért, mert nem látod, még nem azt jelenti, hogy nem csinálom.
– És csak azért, mert nem látom, még nem azt jelenti, hogy nem kezdett el dudorodni az a sörhas…
Ross elképedve hápogott.
– A bátyád mond valamit – cukkolta Ben, miközben feltápászkodott, hogy összekapja magát. – Most már világos, miért te hordod a legvastagabb göncöket mindig…
– Hideg van – replikázta fennhangon Ross. – És melegítenek.
– De a felesleget nem fogják elégetni! – hahotázott Jeff az asztalra csapva.
– Oké, oké, ennyi szekálás bőven elég volt mára – fordította ismét komolyra a szót Ben. – Tehát még egyszer: felügyelet nélkül nehogy neki merjetek állni a bombáknak! Randy majd biztosa…
– Ne aggódj már annyit folyton! – tárta szét a karját Nana. – Megoldjuk. Bízol bennünk, igaz?
Az öreg a száját húzta.
– Igaz.
– Nagyon helyes. Most pedig tünés aludni. Még a leghírhedtebb gladiátornak is vannak korlátai. És felelőssége.
Ben kissé kényelmetlenül közeledett felém, de beadta derekát, és az ajtóhoz terelt.
– Holnap pihenőnapoztok, remélem? – kurjantott utánunk Nana.
– Ha rajtatok múlna, mindegyik napja pihenő lenne – vágott vissza az öreg mosolyogva. – Megszokik vagy megszökik. A szökést elmulasztotta, marad a megszokás. – Egy igen emberes vállveregetést kaptam; kis híján orra buktam miatta. Ben azonban megmutatta, hogy sokkal erősebb, mint azt bárki gondolná róla, hiszen könnyűszerrel rántott vissza magához. Na nem mintha túlzottan megütöttem volna bármimet is – talán a sajgó tagjaimnak már a beton sem kottyanna meg.
Megoszt:

Gladiátor 8. - Sárban kovácsolt

Éés itt a vizsgaidőszak, de mivel kevés vizsgám van, remélhetőleg sikerül haladnom az írással. A Gladiátor következő fejezete nincs kész, de igyekszem. Btw, Jaye edzéséből mindenképp ki fogok ragadni fontosabb pillanatokat, szóval ez a rövid montázs semmit sem jelent. Lesznek részletek bőven. Jó olvasást!


Az első gondolatom Benjamin Burtonről az volt, hogy: veszélyes. És a helyiek szekálhatták amennyire csak akarták, azért nem vénült meg még annyira, hogy ne bírja a strapát. Hogy meglepett-e? Még szép. De annyira azért mégsem. A kihallgatószoba óta tudtam, hogy van benne valami, hogy ő nem olyan, mint azok az emberek, akik mellett nap mint nap elsétálok az utcán.
Most… most minden értelmet nyert. A szokatlanul rideg, majdhogynem harcias kiállás. A jó megfigyelőképesség. (Az eddig viselt ruháim közül mindegyik jó volt méretben.) Az, ahogy képes olvasni az emberekben. Minden.
Én magam szerencsére egyszer sem keveredtem az Alvilág ügyleteibe, de számos rémtörténetet hallottam, és ahogy a szemtanúk előadták… egy percig sem kételkedtem abban, hogy igazak. Ben? Ő most aztán elérte, hogy a sztorik valóságalapja megrengethetetlenné váljon. És hogy megijedtem-e tőle? Nem. De. Talán egy kicsit. Biztosra vettem, hogy képes lenne ellátni a bajom. Bár valószínűleg nem ettől… nem tőle kellene paráznom.
Marcus. Ha Ben még nem tette el láb alól, az azt jelenti, hogy méltó ellenség. Veszélyes.
– Hiszi, hogy megállíthatjuk?
A fogdok… Nem. Nem fogdoki. Képesítés ide vagy oda, ő nem fogorvos. A… gladiátor… volt gladiátor a homlokát ráncolta, és közben a reggelijét böködte a villával.
– Talán.
– Tehát nem hiszi.
– Marcus tele van meglepetésekkel, de ha kellőképpen felkészülünk, lehet esélyünk ellene.
Ez sem csengett meggyőzőbben.
– A helyiek félnek tőle.
Ben mélyen beszívta a levegőt.
– De nem eléggé.
– De ez… ez jó, nem?
– Nem az. Ha félnének tőle, nem vennék félvállról a felkészülést. Vékony jégen táncolunk; ez minden, csak nem játék. Az egyetlen, aki igazán fél… az te vagy.
Tágra nyílt a szemem, és esküszöm, megint éreztem a fájdalmat, amit Marcus embere okozott. Holott az incidens napokkal ezelőtt történt, és már Ben is kieresztett a meglepően óvó szárnyai alól – többnyire.
– Én… én nem…
– A helyiek sosem láttak erőszakot – szakított félbe az öreg –, nem tudják, mire képes egy olyan ember, akit a düh és a gyűlölet vezérel. Aki pusztán azért teszi, amit tesz, mert megteheti… mert szimplán örömet okoz neki. Te tudod.
A szívem hatalmasat dobbant a mellkasomban, és talán nem tévednék, ha azt mondom, elfehéredtem. Hirtelen érzelmek rohamoztak meg. Képek. Hangok. Anyáról. És… róla. Hevesen megráztam a fejem, hogy elkergessem őket.
– Miből gondolja? – húztam ki magam dacosan.
Ben rideg maszkja megint megrepedezett. A tekintetében gyász szennyezte érzelmek villantak át.
– Az Alvilágban sokat láttam… sokat tapasztaltam. Felismerem az olyat, akit trauma ért. Akármilyen makacsul próbálja is rejtegetni.
Lesütöttem a szemem. Hirtelen minden jelentéktelen dolog érdekessé vált. A mellkasi fájdalom csak nem akart szűnni, és mintha a fejem is hasogatni kezdett volna. Nagyszerű…
– Szeretnél beszélni róla?
– Mégiscsak a dilidokim? – förmedtem rá.
Hé, hé, nyugi. Be. És ki. Az már nagyon régen volt, és életfogytiglant kapott érte…
Szándékomban állt kerülni az öreg tekintetét, de… Hihetetlen. Ennyi érzelem… Kizárt. És mégsem. Itt van. Viszont egyiket sem tudtam kivenni, csupán azt, hogy mind negatív, és eszi őt belülről. Szerettem volna megfejteni, miként olvashatnék benne én is úgy, mint ahogy ő bennem, de túl korán fordította el a fejét. Mivel nem kezdett el faggatózni, sikerült lehiggadnom, de elég kellemetlen csend állt be közöttünk. Nem sokáig bírtam.
– Szóval… akkor mindent a ringben tanult meg?
– Nem, lőni Blackéktől tudok. És az egyéb, vadőri teendőimmel járó feladatokat is mind a helyiek tanították be nekem. – Mi ez az óriási nyíltság hirtelen? Meggyőződésem volt, hogy a borfesztivál után teljesen elbarikádozza magát, hiszen lerítt róla, hogy a pajtában is kizárólag muszájból beszélt, na de most… – Sokáig tartott, de döntést hoztam – folytatta eltökélten. – A helyiek rendes népek, akik mindenben képesek megtalálni a jót, a szépet. Semmi keresnivalójuk egy háborúban. Marucból… Belőlünk ez a képesség hiányzik. Nekünk már mindegy, de nekik… nem szabadna látniuk. Csakhogy. Egyedül… egyedül nem fog menni, szóval nem várhatok, hogy elkezdjék a felkészülést. Nekem kell felkészítenem őket. És téged is.
A szívem eszeveszettül kalapált.
– Ahogy azt már mondtam korábban: fogalmam sincs, miképp lehetnél a segítségemre, de majd kitalálunk valamit. Nem szeretném, ha belebonyolódnál… nos… jobban, ellenben védtelen sem maradhatsz.
Nem tudtam, mit gondoljak. Izgatottság öntött el, mindemellett ott motoszkált bennem a félelem is. A félelem, hogy talán a halálomba gázolok a lelkesedésemmel. Nem. Ha őt túléltem, ez meg sem fog kottyanni.
– Most tajtékzanod kellene, ugye tudod? Veszélybe sodortalak. Sőt, lehet, hogy az egész hátralevő életedet megbélyegeztem.
Igen, felfogtam. De… Nem értem. Semmit sem értek. Miért lettem még izgatottabb?
– Ne értsen félre, továbbra is fújok magára, viszont ha ez a dolog nem alakult volna ki, most a rácsok mögött ülve unatkoznék…
– Ott is lenne a helyed. – Aggodalom. Igen, ez elég nyilvánvaló aggodalom volt a részéről. És még saját magát is sikerült meglepnie vele.
– Nézze… én… őszintén nem tudom, mit akarok, de azt igen, hogy most itt vagyok, és nem a sitten. És igen… talán félek is. Egy kicsit. De…
– Jól van – szakított félbe Ben. A szeme csillogott. – Készülj fel, mert nem leszek kíméletes.
– Nem is várom el, öregember. – Elmosolyodtam, és valamiért meggyőződésem volt, hogy eloszlatja majd a félelmemet.

A lelkesedésem nem volt hosszúéletű. Kezdtem azt hinni, hogy Ben ki akar nyírni. És kizárt, hogy a rohadék nem élvezte.
Az elkövetkezendő napok mindegyikét kőkemény erőpróbával töltöttem. Az öreg reggelente kivitt az erdőbe, hogy bemutasson a legkegyetlenebb terepnek, amelyen egy délelőtt leforgása alatt többször is végig kellett kínlódnom magam. Meredek emelkedők, sár, trükkös gyökerek és fatörzsek, csúszós sziklák, életveszélyes szakadékok, még több sár, meg persze hideg és zord időjárás. A borfesztivál után ugyanis mintha kioltották volna a napot; a terepen töltött óráim jelentős részén szakadt az eső, és drága ruha ide vagy oda… nem csak bőrig, egészen csontig áztam.
Esténként szitkozódva és reszkető tagokkal forraltam magamnak a fürdővizet; sokszor már majdnem összeestem, mire az utolsó vödör is felmelegedett. Nem elégedtem meg a kellemes, harmincöt-negyven fokos hőmérséklettel; addig melegítettem a vizet, míg bugyogni nem kezdett. Persze mire odáig jutottam, hogy az utolsó vödröt is a kádba borítottam, az első vödrök tartalma már kihűlt.
Ben talán a kiképzőtiszteknél is kegyetlenebbül állt hozzám. Már rögtön a harmadik napomon ledöntött a megfázás, de az öreg nem lazított a feszes tempón. Az állapotomat persze folyamatosan ellenőrizte, csakhogy ettől egyáltalán nem lettem jobban.
Ha korábban azt hittem, jó az étvágyam, hát ezek után csak úgy tömtem magamba a vadászataink – sokkal inkább az ő vadászatai – gyümölcsét. A rengeteg fehérje mellé zöldséget és szénhidrátot is fogyasztottam bőven. Az étrendemet Ben állította össze, és kizárólag azt ehettem, amit ő megszabott. Ez mindig tartalmas ebédeket foglalt magába, illetve egy tőle származó, de Nana által elkészített turmixot, amit az első kóstoló után majdnem a Diner közepére okádtam.
A terepgyakorlatok mellett súlyzókkal is rendszeresen erősítenem kellett, de a testem már annyira hozzászokott a terheléshez, hogy még ez bizonyult az egész edzéstervem mintegy legkönnyebb részének. Természetesen akárminek estem is neki, a kötelező bemelegítés-nyújtás sosem maradhatott el. Egyszer sem szorultam noszogatásra. Tudtam, hogy enélkül végem van.
A napot jellemzően Nana gyorsbüféjében zártuk, ahová mindenki bekuckolta magát az egyre hidegebb idő elől menekülve. Én élveztem ugyan a zuhatagot, de a Diner ablakán át jobban. A kellemes illatok és a fűtés teljesen elgyengítettek, és már abszolút nem foglalkoztam azzal, hogy tartsam a kellő távolságot köztem és a helyiek között.
Általában Nana volt az első, aki lerohant.
– Kincsem, mit kérsz inni?
– Akármit.
És Jeff szokott a leghangosabban hahotázni.
– Azért megölnöd nem kell ám, Ben!
A fog… gladiátor olyan ridegen viselkedett, mint korábban soha, és én meg naivan azt hittem, ezt a zordságot nem lehet fokozni. Szinte semmit sem társalogtunk, ha mégis, az általában abból állt, hogy üvöltözött a fejemmel, amiért nem vagyok elég kemény. A fülem már egy jó ideje csengett miatta.
Szóval kizárt, hogy nem élvezte. Egy kicsit legalább.

De élvezte. És nem csak kicsit. Nagyon.
Azon a borongós napon ugyan nem zuhogott az eső, de én máris nyakig sárban fürödtem. Egészen messzire sétáltunk, jóval az eddigi útvonalak alapján megrajzolt térképem hatósugarán kívül jártunk. Egy sziklafal előtt állapodtunk meg végül. Egy darabig csak ácsorogtunk, de mivelhogy nem esett le, mit kellene csinálnom, Ben megtörte a csendet.
– Juss fel a tetejére.
És mire észbe kaptam, már nem volt sehol. Bevallom, sokáig vizslattam a sziklafalat, talán túl sokáig. Nagy nehezen aztán erőt vettem magamon, és előhalásztam a kötelemet meg a Ben garázsából szervált csákányomat az egyébként hatalmas és súlyos hátizsákomból. A kötél egyik végét a derekamra csomóztam, a másik végét a csákányra, majd felkapaszkodtam az első kitüremkedő kődarabra, amit elértem.
Akadtak napok, amikor gyakorlatilag megmozdulni sem bírtam; Ben ilyenkor a fejemet tömte. Minden részletet belém vert az erdőről, illetve olyan praktikákat is elsajátíttatott velem, mint például a tökéletes csomó kötése, vagy egy szétdobott puska gyors összerakása, így ennek köszönhetően a csomóm egyszer sem adta meg magát.
Lassan haladtam felfelé. Többször megcsúsztam, és csak jóformán vért izzadva sikerült megtartanom magam. Az ujjaim teljesen elgémberedtek; nem éreztem mást a fájdalmon kívül. A tüdőm viszont biztos, hogy jó néhány literrel tágult már, különben fulladoztam volna. Mikor nem találtam semmit, amibe kapaszkodhatnék, a csákányt a falba döfve igyekeztem tovább mászni, és ahányszor elrontottam, annyiszor próbáltam újra.
Makacsságom aztán megszülte eredményét: feljutottam a fal tetejére. Reszkettem, kifulladtam, de teljesítettem a feladatot. Arra azonban nem számítottam, hogy a faarccal bámuló Ben árnyéka fog rám vetülni. Mi a…
– Ho… hogyan? – hörögtem elképedve. Rideg maszkja ekkor megrepedt, és egy ritkán látott vigyort villantott.
– A lépcsőn – mutatott nekem balra.
– Hogy… mi van? – Nem, ilyen nincs. Ez… Ilyen nincs. Nem hiszem el!
– Örülök, hogy ennyire kitartó vagy, de azért a fejedet is használnod kéne néha.
És továbbállt.
Nem. Ez… Nem. Nem, nem és nem. Nem. Nincs ott lépcső, kiszúrtam volna. Nem. Nem és nem.
De ott volt.
És ez ment hetekig. Anélkül, hogy egyáltalán nekikezdtünk volna a boksznak. De… megérte. Egy reggel ugyanis feltűnt a változás. Erősebb lettem, fittebb. A mozgásom… Kívül-belül megváltozott minden. A kinti fagyot ezerszer könnyebben tűrtem – holott napról napra lejjebb csúszott a hőmérő higanyszála –, az immunrendszerem a legkeményebb megfázást is legyűrte két nap alatt, frissítőbbeket aludtam, mint valaha, az étvágyam látványosan jobb lett – nem mintha korábban annyira válogatós emberként ismertek volna –, már sokkal kevésbé fáradtam el, és a testem… Fürdés után rendszeresen megálltam, hogy megcsodálhassam. Sőt, nemcsak megcsodáltam, különböző pózokat is felvettem, és az izmaimat is annak rendje és módja szerint befeszítettem.
– Te meg mi a jó fenét csinálsz?
Akkorát ugrottam, hogy kis híján kibicsaklott a lábam. Éreztem, hogy a vér az arcomba tolul, és hogy megremeg a combom.
– Miért… maga talán… nem szokta? – dunnyogtam paprikavörösen, azzal sebtében elvonultam, hogy estét csapjak. Ezután kizárólag akkor álltam a tükör elé fehérneműben, amikor Ben épp a fürdőben tartózkodott. És akkor is csak néhány röpke másodpercre.
Megoszt: