Játsszunk gyilkososat!

NEM, a szünet ezzel a bejegyzéssel NEM ér véget, mindössze híreket hoztam (meg egy kis ízelítőt). Egy korábbi bejegyzésemben már említettem, hogy szeretnék kezdeni magammal valamit, magammal és az írással, elvégre vesztenivalóm nincs. Két potenciális sztorim várakozik, hogy döntsek a sorsáról: az egyik a Gladiátor, a másik pedig a Délibáb akták.

Ez utóbbinak a címéről csak most rántottam le a leplet. Bár azt mondtam róla, hogy novellafüzérről van szó, az első novella máris 30+ oldalnál jár, és a lényeget még csak ezután fogom sorokba önteni. Szóval egyre inkább úgy fest, hogy kisregény lesz a dologból.

A Délibáb akták az esélyesebb jelölt, tekintve, hogy nem tudok leállni az írással. Nem bírtam ki, kicsikét éjszakáztam, hogy haladjak, és ezt a 30+ oldalt csak most, ezen a héten hoztam össze. Ez mind nagyon klassz meg minden, csak nem hiszem, hogy lesz merszem beküldeni bárhova is.

Úgyhogy valószínűleg olvasói véleményekre fogok támaszkodni. Ha az ízelítővel felkeltettem az érdeklődést, lehet, hogy feltöltöm az egész első novellát (vagy kisregényt).


Szóval mi is ez a bizonyos Délibáb akták néven futó valami? Egy terveim szerint pörgős, csavaros novellák/kisregények gyűjteménye, amely egy problémás nyomozó (illetve... nyomozó-féle) eseteit dokumentálja. De mitől több, mint egy átlagos bűnügyi mű?

Mit tennél, ha az illető, akit megöltél, egyszer csak megjelenne előtted? Nem elég, hogy kizárólag te látnád és hallanád, de még az őrületbe is kergetne téged.
Craig Farrell nyomozó. Illetve... valami olyasmi. Sokkal inkább egy igazságosztó, aki fittyet hányva a törvényekre, élvezetből vadászik bűnözőkre. Egy problémás fickó, akinek néha-néha becsúszik egy-két gyilkosság is. A legutóbbi más. Egy baleset, mely egy ártatlan életét követeli. Egy ártatlanét, akinek a szelleme (vagy akármi legyen is) mindent elkövet, hogy kihozza a sodrából Farrellt. Mert természetesen a világ legidegesítőbb személyét kellett elgázolnia.
Farrell köszöni szépen, nem őrült meg. Csak szeret hangosan vitatkozni a gondolataival.

"Farrell hangosan hümmögött. Testbeszéde egy pillanat alatt száznyolcvan fokos fordulatot vett. Laza tartása megmerevedett, háta és izomzata ívbe feszült, kezei ökölbe szorultak. A homlokát mély ráncok redőzték, szürkéskék tekintete és a hozzá illeszkedő szürkés fürtök elvetemültté formálták fölényeskedő és epés grimaszát.
– A hivatal sosem fordul magánnyomozókhoz – jelentette ki.
Manchester hadnagy teste is megmerevedett, arca pedig elsötétült. A korábbi könnyedséget és jókedvet mintha kiszivattyúzták volna belőle.
– Nem, tényleg nem.
– Tudta, hogy megzsaroltak?
A hadnagy szeme villant egyet.
– Természetesen. Az én parancsaim szerint jártak el."

"– Viszont ezért cserébe majd folyamatosan ott lesznek a seggemben.
– Ha viselkedik és teszi a dolgát, a hivatal majd kimászik a seggéből."

"Wes kéken világító tekintete hirtelen elsötétült, arca rémisztően komorrá deformálódott. Farrell megértette a hangulatváltozást, majd a hátizsákjába nyúlt. Végül is nem azért tett meg ennyire kacifántos utat, hogy csevegjen egy régi ismerőssel. Egy gondosan becsomagolt, piros szalaggal átkötött ajándékcsomagot húzott elő. Mikor Wes meglátta, öblös nevetés rázta meg az egész törzsét.
– Most szórakozol, Craig?
– Kerülöm a feltűnést.
– Azzal, hogy feltűnősködsz?
– Brilliáns, nem?"

"– Még késsel is kicsinálnál? Nem volt elég egyszer?"

"– Oh, akkor ez most az én hibám? – képedt el a szellem felpaprikázva. – Te hajtottál túl gyorsan! Még csak nem is hallottam a kocsid motorját!
– Akkor a fényszórók csak dísznek vannak? Vagy azt hitted, két random fényfolt közeledik feléd?!"

"– Miért, szándékosan ütötték el? – vált falfehérré Mr. Faraday.
Farrell nyelt egyet. Oh, a francba… 
– Nem, de bizonyítékok hiányában egyelőre ezt sem zárjuk ki. A kocsi tulajdonosa egy bizonyos Nathaniel Pierce, de nem ő vezetett tegnap. A kocsit ellopták. Tudnak esetleg bármit erről a pasasról? Ismerős a neve?"

"– Azt… – Farrell gyorsan visszanyelte a mondandóját, majd mobilját a füléhez szorította, egy lázasan telefonáló férfi látszatát keltve. – Nem. Nem. Nem fogsz belém mászni. Lehet, hogy nehezen tartom kordában a dühömet, de akik korábban alábecsültek, most mind a sebeiket nyalogatják. Egyébként nem úgy tartják, hogy minden okkal történik? Tehát a halálodnak mindenképp be kellett következnie. Ki tudja? Talán megérdemelted. – Lejjebb vette a hangerőt. – Köszönd meg, hogy egyáltalán én voltam. Legalább gyorsan túlestünk rajta."

(A mű egyelőre nincs átnézve, átdolgozva.)
Megoszt:

Szünet?

Próbáltam kiokoskodni valamit, több esetben tűzbe is nyúltam, de sajnos nem volt elég. Annyit pedig nem ér a dolog, hogy ne aludjak miatta.
Feltűnhetett, hogy mostanában megritkultak a bejegyzések. Annyi a magyarázatom erre, hogy egyszerűen minden és mindenki az ellen dolgozik, hogy írhassak és blogolhassak, úgyhogy döntést hoztam: szünetet iktatok be.

Egy darabig nem lesz új bejegyzés, se fejezet. Talán többet nem is lesz. Majd kiderül.
Megoszt:

Zenéim íráshoz XII. - Hidden Citizens

Nem gondoltam volna, hogy ennyire le fogja kötni az időmet a kiskutyanevelés. Persze vannak "arany" pillanatok, amik minden erőfeszítést megérnek, meg akadnak hullámvölgyek is. De pozitívum, hogy a kis vakarcs talán túl hamar barátkozott meg újdonsült környezetével. Viszont ebből kifolyólag abban a hitben él, hogy bármit megtehet.

Szóval, amit ki szándékozom hozni ebből: haladok az írással, csak lassan. Mivel krimi a fő zsáner, szeretnék csavaros, gondosan felépített bűntényeket kibogoztatni a karaktereimmel, szóval jelenleg úgy állok, hogy többféle vázlatom van, de egyelőre még egyiket sem érzem száz százaléknak. (És ezek a vázlatok az első két novellához tartoznak csak, gosh!)


Hogy ne porosodjon a blog, úgy döntöttem, hozok egy újabb dallistát. (Amúgy sem volt mostanában.) Csak nemrég kaptam rá a Hidden Citizens számaira, de egyáltalán nem bántam meg, hogy beléjük botlottam. És remélem, hogy ti sem bánjátok meg, ha belehallgattok.





Megoszt:

Novella - Két perc

Emlékszik valaki még a Kényszer címen futó kis kezdeményemre? Valami most nagyon magával ragadott, így az a kezdemény teljes átformázáson esett át. Ugyan van már bőven elég projektem, de ha kiváltana egy kis érdeklődést a dolog, akkor ebbe is beleásnám magam. A koncepció nagyon tetszik, egy (szerintem) felettébb érdekes és egyedi kapcsolatot mutatna be két fél között.

Ezt a novellát amolyan kedvcsinálónak szántam. Remélem, nem az ellenkező hatást értem el!

Figyelmeztetések: Vér.


Seda rögtön tudta, hogy valami nem stimmel. Először is: ott volt az a furcsa íz a szájában – valami meleg és keserű –, a nyelve pedig mintha megduzzadt volna. A teste egyszerre tűnt nehéznek és pihekönnyűnek, az izmai görcsösen feszesnek és ernyedtnek. És ez a bizarr érzés… hiába erőlködött, nem találta a szavakat, amikkel körülírhatta volna. A légkör azt kiabálta, hogy rossz. Hibás.
Egy kanapéba süppedve feküdt, és… Állj. Kanapé?
Olyan hirtelen ült fel, hogy a világ pördült egyet körülötte. Próbálta visszanyelni a gyomrának tartalmát, de a hányás… Nem hányás. Biztos, hogy nem hányás. Ugyan nem rémlett neki, mit evett utoljára, de túl fémes íze volt ahhoz, hogy félig megemésztett maradék legyen.
Vér. Az egész szája megtelt vérrel, és hiába köpte ki, a fémes íz nem tűnt el.
Hosszasan nézte a szőnyeget szennyező foltot – túl sokáig –, mire végre kitisztult a feje annyira, hogy legalább a környezetét fel tudja mérni. Egy viszonylag tágas, gondosan bebútorozott nappali tárulkozott elé. Sötét, tapétás falak, függönyözött ablakok, pléddel borított bőrfotelek, egy kis kávézóasztal… meg persze a kanapé. Egészen kellemes volt. Kicsit sötét, kicsit hűvös, de kellemes. Ismerős.
Viszont sosem járt még itt. Ebben teljesen biztos volt. Szimplán csak emlékeztette valamire, de érthetetlen módon nem akart rájönni, mire. Az egész azt kiabálta, hogy rossz. Hibás. Kár, hogy makacs természettel áldotta meg a sors, és nem tudott sokáig ellenállni.
Még egyszer körbenézett. Ekkor szúrta ki a szemközti falon a tükröt. A belőle kitekintő alak sápadt, beesett arca és összekócolódott, szőkés végű haja riasztó látványt nyújtott. Nem merte tovább bámulni, inkább visszarévedt a többi bútordarabra.
És felpattant ijedtében. A nappali túlvégében heverő fotelt egy idegen foglalta. Férfi. Fiatal. Rövid, kissé kócos haj. Kidolgozott, merev test. Feszes arcizmok. Kirívó tekintet.
Cade.
– Megállt a szíved, drága partner. – Rideg, mély bariton. Vitathatatlanul Cade.
– H-hogy? – Seda homlokát ráncok redőzték. Feleslegesen küzdött, az emlékeit nem sikerült előbányásznia. – Miért? – kérdezte inkább.
– Mert egy idióta vagy. – Cade társa mellkasa felé biccentett a fejével, mire ő óvatosan lehúzta dzsekijének cipzárját. Valami meleg áztatta a felsőjét. Még több vér. Finoman végigtapogatta az érintett részt, és egy lyukat vélt felfedezni… túl közel a szívéhez. Ami valóban nem vert az ujjak alatt.
– Hogyan?
– Nagy vérveszteség. Belső vérzés. Lehetséges leszakadt bal tüdő. – Cade szinte gépiesen beszélt, Sedát kirázta tőle a hideg.
– Meglőttek – állapította meg.
– Nyilvánvalóan.
– Hogyan?
Cade tekintete veszélyesen villant egyet.
– Nem emlékszel?
Seda mellkasát kétségbeesés szorongatta.
– Nem.
– Erőltesd meg magad.
– Meghaltam?
Cade most először pislogott.
– Nem, de haldokolsz. – Alaposan kihangsúlyozta a szót. – Percek kérdése, és leáll minden szerved.
Hirtelen felpattant a fotelból, hogy magához vonja társát, ám amint az ujjai végigsiklottak Seda vörösre színeződött kézfején, a szoba rázkódni kezdett, és a plafonról vakolatdarabok hullottak alá. Seda a lőtt sebhez szorította mindkét öklét, térdei pedig megremegtek az elviselhetetlen fájdalomtól. Nem szégyellte az elgyötört kisállatéhoz hasonlító nyüszítést sem.
Kisállat. Volt egy kutyája, tisztán emlékezett rá. Még csak néhány hetes kölyök. Az utcáról hozta be, és készen állt vállalni érte a felelősséget. Megesküdött, a jószágot mégis agyonlőtték. Akkor érzett hasonlót. Azóta egy kutyával sem érintkezett, szóval…
– Ez meg mi volt? – kérdezte, immár teljesen átadva magát a kétségbeesésnek.
– Próbállak újraéleszteni – felelt Cade kissé gunyorosan –, és épp most törtem el egy bordádat.
Seda szeme komikusan tágra nyílt.
– Ez fájt. Nagyon.
– Magadnak köszönd.
– Miért is?
Cade megelégelve a dolgot, megint makacsul közeledni kezdett, de látván, hogy a kíntól irtózó társa elhátrált, megtorpant. Mintha a szőnyeg bekebelezte volna a lábát.
– Erőltesd már meg egy kicsit magad! Mi történt, Seda?
Seda arca grimaszba torzult, de megpróbálta felidézni a történteket. Sajnos hiába jutott túl a fájdalmon és az elméjét borító sűrű ködön, magasra húzott falba ütközött. Keményen dörömbölt rajta, de a rezonancia eredményeként sajogni kezdett a koponyája.
Cade hihetetlenkedve sóhajtott.
– Tényleg csak ennyire futja?
– Igyekszem! – fakadt ki Seda, és újult erővel rácsapott a falra. Azon repedések ereztek végig. – Nyomoztunk – bökte ki végül.
– Mr. Stuart ügyében. Úgy van.
– A fia halála mélyen érintette. Össze… összeroppantotta a gyász.
– Ez az. Tovább.
– Megtaláltuk a testet. A… a fiú a tóba fulladt. Baleset volt.
– Úgy van. Stuart minket hibáztatott, amiért elkéstünk – folytatta Cade. – Feldühödött a keserű hírek hallatán.
– Fegyvert rántott…
– És te megpróbáltad lenyugtatni.
– Nem jött össze.
– Idióta.
Ezután csendbe burkolózott a nappali. Az érzés, hogy itt minden rossz, minden hibás, nem múlt el, sőt, egyre intenzívebben itta be magát Seda testébe. Cade pedig…. vágott a tekintete. Egyszerre bénította és sarkallta mozgásra. Az első találkozásuk jutott eszébe róla. A veszély keserű íze akkor is ott bugyogott a torkában, igaz, akkor vér nem folyt, de megtöltött fegyverek ugyanúgy fenyegettek. Klasszikus túszdráma. Seda bátorkodott pislogással morzézni, és csak reménykedhetett, hogy valaki észreveszi. Cade észrevette. Abban a pillanatban, hogy összeakadt a tekintetük, egymásra hangolódtak. Mágnesek ellentétes pólussal. Az helyes volt. Ez nem az. Társa érintése sosem szokott fájni.
– Mit tegyek?
Cade arcán őszinte meglepetés játszott. Hangosan hümmögött egyet.
– Mondjuk ne halj meg.
Seda alig bírta visszafogni a szemforgatás ingerét.
– Hogyan? – követelte.
– Lélegezz.
Erőlködött. Tényleg. De a tüdeje mintha telefolyt volna vérrel.
– Nem megy.
– Akkor fogadd el az én levegőmet.
– Igyekszem…
– Nem eléggé. – Volt valami katonás Cade kiállásában. És a hangja… akár egy parancsnoké. Szigorral élezett, kemény, ellentmondást nem tűrő… stabil, magabiztos. Dühös. Féktelenül dühös.
– Azt hittem, kettőnk közül én vagyok a robbanékony.
– Én pedig azt, hogy kettőnk közül én vagyok az önző.
Seda őszintén nem értette.
– Önző…?
Cade ritmikus léptekkel közeledett tovább. A több mint egy évnyi közös munka alatt társának túl sok tulajdonságát sajátította el. Pedig ő aztán mindig is tartózkodott a formaságoktól, hiába született jómódú családba.
Újabb érintés, újabb mélyről feltörő nyüszítés. A vastag ruharéteg ellenére is látszott, hogy Cade izmai gyakorlatilag pattanásig feszülnek az ingerültségtől, és hamarosan a verejték is kiült a homlokára.
– Ha valaki meghal, életeseményként jegyzik a halálát. Csakhogy nem ő szenvedi el az eseményt, hanem azok körülötte. Te sosem voltál gyáva, sosem menekültél el a megpróbáltatások vagy a kín elől. És lám, most mégis meg akarsz szabadulni tőle. Mit számít, mi lesz veled, szenvedjenek csak a többiek.
Sedában fortyogott valami. Igen, végre egy ismerős érzés.
– Ez nem igaz.
– Mégsem küzdesz – rántotta meg a vállát Cade egy újabb sikertelen közeledési kísérlet után. Cade. A szellemi munka képviselője. A folyton okoskodó. Hát még itt sem tudja befogni a száját. – Te mindig küzdesz. A vég után sem adod fel, miért tennéd most? Miért riadtál meg? Talán a kemény kiállás mögött egy gyáva kislány lakozik.
– Fejezd be – rázta a fejét haragtól fűtötten Seda. – Küzdök. Igenis küzdök. Csak mondd meg, pontosan mit tegyek.
– Már megmondtam. Lélegezz. Engedd, hogy hozzád érjek.
Nem ment, és a kétségbeesés fájdalmasan ette belülről. Nem ilyen halált képzelt el magának. Illetve… a lőtt seb stimmelt, csak a golyónak nem egy kattant fickó fegyveréből kellett volna származnia. Nem túl hősies halál. Sőt, felettébb szánalmas. És Cade… Nem rejtegette, mennyire csalódott benne; a vonásairól tisztán le lehetett olvasni. Hiába nyújtotta a kezét, Seda elhúzta a sajátját.
– Nem bízol bennem? Ez új.
Seda fújtatni akart, teli torokból üvölteni… de aztán eszébe jutott, hogy lélegezni sem tud. Bárcsak elfelejtette volna. És ekkor megint kíméletlenül belé hasított a fájdalom. Ezúttal térdre rogyott a szőnyegen.
– Mi a jó fenét művelsz te velem?
– Hoppá – húzta el a száját gúnyosan Cade. – Még egy borda…
Sedának annyi ereje még maradt, hogy egy „Komolyan?” kérdést kurjantó arckifejezést megeresszen.
Én vagyok az önző – kérte ki magának élesen Cade –, szóval lesheted, hogy feladom.
Két törött borda. Óriási. Mintha egy lőtt seb nem lett volna éppen elég. De volt valami más is. Seda gyengéden megmozgatta a csuklóját. Pépesnek érződött.
– Mi történt a csuklómmal? Erre nem emlékszem.
– Oh, az is én voltam. Azt hiszem kificamítottam, mikor a pulzusodat próbáltam kitapintani.
Seda válasz helyett vért köpött a szőnyegre. Haragja kezdett elpárologni, mintha Cade elszívta volna előle. Vagy talán csak a por okozta, amit a folyamatosan potyogó vakolat hagyott maga után. Már egészen ellepte őt és a padlót.
A Cade-ből feltörő mély sóhajra felemelte a fejét. Társa végtagjai remegtek a rá annyira nem jellemző indulattól, a szeme nedvesen csillogott, és már megint ez a hibás hibás hibás hibás…
– Menni akarsz?
A kérdés tarkón ütötte Sedát.
– Dehogy! Mégis mi…
– Oké, akkor próbálkozom másképp. – Cade erősen megmarkolta a vállát, és az ablak felé vonszolta. – Charli sírni fog. Fenébe, talán még Graves is. – Seda egy pillanatra megfeledkezett a kínról.
– És te?
– Hogy én? – Cade megilletődött. – Azt hittem, jobban ismersz ennél. Talán mérget eszek. Vagy lenyelek egy golyót.
Seda kirántotta magát a szorításból.
– Nem.
– Nem? Megnézzük? Csak annyi a dolgod, hogy feladod, aztán majd leintegethetsz nekem a pokolba.
– Fejezd be. Mintha így sem mardosna eléggé a bűntudat.
– Oh-oh – emelte fel a mutatóujját gőgösen Cade –, de hát még csak most kezdem. – Megint megragadta társát. Keményen. Kíméletlenül. – Önző seggfej vagyok, felfogtad? A világ legönzőbb, legegocentrikusabb seggfeje, szóval végighallgatsz, mert én ezt akarom. Ch. Hihetetlen, mennyire tudlak gyűlölni, el sem bírod képzelni. Oh, de várj, mégis. Elvégre a fejedben vagyunk, nem? Nos, akkor örömmel nyugtázom, hogy nem keltettem fals benyomást benned. Talán mégiscsak túl jól ismersz. De azért hadd frissítsem a tudásod rólam. Nem leszek hajlandó a társam nélkül élni. Ha meghalsz, Charli és Graves két embert temethet. Te kitéped a szívüket, én pedig jól rátaposok majd. És nem fog érdekelni, mert egy önző seggfej vagyok. Sőt, kicsit még élvezni is fogom. – Hangosan nyelt egyet. – Emlékszel, amikor megosztottam veled a szüleim sztoriját? Hogy miután a nagybátyám lelőtte őket a pénzünkért, engem pedig elvitt magához, álmában átvágtam a torkát? Tíz voltam. Végignéztem, ahogy szép sorjában minden szerve leáll. Talán még tetszett is a látvány. Ez? Ez a látvány a legkegyetlenebb, amiben valaha részem volt. És túl önző leszek ahhoz, hogy megbirkózzak a fájdalommal. Neked ellenben muszáj lesz.
A bőre halálsápadt volt és könnyáztatott. Cade sosem sírt. És mégis. A könnyei megállíthatatlanul csorogtak, de nem nyúlt az arcához, hogy letörölje őket. Seda ajka beleremegett. A tüdeje továbbra sem fogadta be az oxigént.
– Te most zsarolsz engem.
Cade vállat rántott.
– Nem vagyok tökéletes.
– Én sem, hiába szeretnél annak hinni.
– Nem, nem vagy tökéletes. Túlélő vagy. Túlélted a kiképzésed, túléltél gyilkosokat, túszejtőket, ezt az átkozott golyót is túléled.
Seda gyomra görcsbe rándult, és hirtelen minden nagyon szűkösnek érződött. A teste mázsákat nyomott, a vakolat fehér pora beborította mindenütt.
– Cserbenhagylak – suttogta.
– Nem fogsz. Csak fogadd el az oxigénem. Ne küzdj ellene. Seda, ne küzdj ellene. Akármilyen rossz is, ne küzdj ellene, szívósabb vagy ennél. Bízz bennem. Kérlek.
Kérlek.
Cade sosem ejtette ki ezt a szót, ahhoz túl büszke volt. Most mégis ott visszhangzott mindenhol. És nem ez a Cade hangoztatta; az igazi Cade volt. Aki nyilván ott térdelt fölötte, hogy vadul és kétségbeesetten próbáljon lélegezni helyette.
Seda nem tehette ezt vele. Ez az egész rossz. Hibás. Ugyan sosem mondhatta magát immunisnak a fájdalomra, de ellenségként sem tekintett rá.
A fájdalom a barátod. Tudatja veled, hogy még élsz.
Cade érintése most is a legfontosabb szükséglete volt, ha elviselhetetlenül gyötörte, akkor is. És őt ismerve nem véletlenül gyötörte. Szóval Seda bízott benne. Reszketve ugyan, de hagyta, hogy a fájdalom teljesen bekebelezze.
Körülötte minden remegett; a bútorok pattogtak, a vakolat hatalmas darabokban hullott alá. Seda háta kőkeményen a falnak csapódott. A fallal együtt aztán valahogy vízszintbe került, a tüdejében pedig mintha bomba robbant volna.
Cade egyik kezét a másikra helyezve már-már erőszakosan pumpálta a mellkasát. Seda szeme könnyben ázott, és hang ezúttal nem hagyta el a torkát. Cade eltökélt szempárjára fókuszált inkább. Társa sebes ritmust diktált, közben egyre közelebb és közelebb hajolt. Majd a száját az ő szájára tapasztotta.
Seda körül megdermedt minden. Szinte zsigerből lökte arrébb a férfit.
– Te uborkát ettél? Gyűlölöm az uborkát.
Cade arckifejezése mindent megért.
– Komolyan?! Koncentrálj. – Erőszakosan tapasztotta vissza a száját. És útnak engedte a széndioxiddal keveredő oxigént.

***

Két perc csend után Seda lenyelte az első korty levegőjét egyedül.
Megoszt: