2017. november 20., hétfő

Zenéim íráshoz VIII.

És... akadt egy szabad percem! Windfallt kellene olvasnom, de mivel láttam, hogy Zsazsi kirakott egy zenés bejegyzést (itt kukkanthatjátok meg), rájöttem, hogy borzalmasan régen hoztam zenét, és ezt gyorsan orvosolni kell!


Ezúttal megint a változatosságra törekedtem, bár többségében talán pörgősebb, akciódúsabb jelenetekhez illeszkedő muzsikákra esett a választásom. Ha fel akarjátok pörgetni a napotokat, ez a bejegyzés erősen javasolt!

Sokféleség egyetlen trackben! A játékosság és a könnyen magával ragadó dallam garantált!

Power! Power! Power! Plus body!

Amennyire rettenetesek a filmek, éppen annyira nagyszerűek a trackek! Steve Jablonsky-ra is érdemes odafigyelni!
Megosztás:

2017. november 18., szombat

Díjak és teának álcázott kávék

Történtek… dolgok. De azt hiszem ezeknek a… dolgoknak meg kellett történniük, mert végre valahára elhatározást hoztam. Annyi oldalról ért nyomás… de most végre sikerült szelektálnom, mit engedjek be, és mit tartsak kint. So screw y’all! My walls are steady af! Ennek köszönhetően a történet-ötleteimmel is dűlőre jutottam: kemény leszek, nyers, kritikus, nem fogok kímélni semmit és senkit; a cél pedig a papírra nyomtattatás lesz. Heck yeah!

Egyelőre mélységesen hallgatok a történettel kapcsolatban, csak egyetlen dolgot árulok el: Blade Runner soundtrack. (Ha egy kis ízelítőre vágytok a sztori hangulatát illetően – mert talán még Vangelis és Hans Zimmer munkái a leginkább idevágóak.)


Na de térjünk relevánsabb tárgyakra: például arra, hogy három csodás személy díjjal ajándékozott meg. (Kicsit csalni fogok, ugyanis én teaszünet helyett kávészünetet iktatok be, de ezt ne áruljátok el senkinek…..) Minden hálám benneteket övez, örök imádatom üldözzön a szutykos, esős időkben!

01: Köszönd meg a jelölést annak, akitől kaptad a díjat, említsd meg és linkeld be a blogját. Másold be a szabályokat a bejegyzésedbe is.
02: Mielőtt megválaszolnád a kérdéseket, illessz be egy idézetet, amiről azt gondolod, hogy a legjobban illik hozzád, jellemez téged.
03: Válaszold meg a 8 kérdést, amiket a téged díjazó blogger tett fel.
04: Írj újabb 8 kérdést, amiket majd a te jelöltjeid fognak megválaszolni.
05: Jelöld meg azokat a bloggereket a blogjaikkal együtt, amiket megjutalmazol a díjjal, s magyarázd meg pár szóval, miért pont rájuk esett a választásod.
+1: Kívánj valami szépet az általad díjazott bloggereknek.

01: Tehát még egyszer hálálkodom Henna, Babu Miriel és Zsazsogó Nyáplic előtt!

02: „I don’t have a short temper, I have a quick reaction to bullshit.”


03: Válaszaim:

Henna kérdései:

Melyik könyv volt rád a legnagyobb hatással és miért?
Sok könyv sokféle hatást mért rám. De vita nélkül a legkegyetlenebb Daniel Paul Schreber: Memoirs of my nervous illness c. könyve volt.

Mi jelentette a legnagyobb kihívást a blogod megszerkesztésekor?
Olvasókat szerezni. Ez a folyamat még jelenleg is aktív státuszú. Jolt hajlamos elriasztani az embereket az élet minden területén.

Mit gondolsz, mi a legnagyobb erősséged?
Észlelés. Egyből kiszúrom, ha valaki a hátam mögött pusmog rólam. Nem is kell hallanom az illetőt, egyszerűen ráérzek… és beválik mindig. (Beware!)

Ha lehetne egy szupererőd, mit választanál és miért?
Az időt szeretném uralni. Mert az mindennek a legeslegnagyobb ellensége.

Hová utaznál el a legszívesebben? Miért?
Nem volt alkalmam sok helyet bejárni, így Tangertől kezdve az északi sarkkörig bárhova ellátogatnék.

Mi a legnagyobb félelmed?
Hogy elcseszem az életem. Ha már úgyis csak ez az egy van belőle, rendesen kéne végigcsinálni.

Ki a kedvenc könyvkaraktered és miért pont ő?
Változó, de jelenleg talán Mark Watney. A fickó kihúzta egyedül a Marson másfél évig, kell ennél több magyarázat?

Melyik ízesítésű tea a kedvenced?
Az a tea, amelyikben kávé van és nem tea.


Babu kérdései:

Mióta írsz és mióta bloggerkedsz?
Amióta megtanítottak írni és olvasni. Nemrég a kezembe is került régről egy kis szösszenetem. Ezután emlékszem, jött egy hosszabb hézag, majd megint belevetettem magam. Blogolni csak néhány éve kezdtem el. Komolyan blogolni pedig kb. másfél éve.

Szoktad figyelni más könyvekben/írásokban az írós praktikákat?
Mostanában gyakran (kivéve, ha a könyv magával ragad és annyira beletemetkezem a sztoriba, hogy elsiklom a technikák fölött). Plusz gyűjtöm a menő kifejezéseket.

Van olyan karaktered, aki a többieknél jobban hozzád nőtt?
Azt hiszem, ha nekiállok az új történetemnek, talán a főszereplője lesz az a szerencsés, aki a legközelebb fog kerülni hozzám. (De róla ugye még pssszt!)

Hogy viszonyul a környezeted e hobbidhoz? (I mean a bloggerkedéshez.)
Nem érdeklik/nem vesznek tudomást róla. (Legyen normális szakmád, ne tékozold el az eszedet! – Excuse me… milyen eszemet?)

Mesélj egy kicsit a kedvenc együttesedről/színészedről/random választott emberedről!
Zayde Wolf. – Feltörekvő előadó, aki szponzorok és turné nélkül már 30k+ feliratkozónál tart. Sokat nem érdemes mesélni róla, a szövegei talán mindent elmondanak. Nekem hatalmas inspirációforrás. (Plusz lájkolt egy képemet instagramon! Fuck yeah! Kinek van pipás embertől lájkja?)

Örülsz a díjnak? Őszintén!
Naná!

Alvási szokások? Mondj el valami érdekeset.
Csukott szemmel alszom.

Volt már olyan, hogy egy írásod elgondolkodtatott, milyen lenne filmként/sorozatként?
Mindig. A történések általában filmszerűen pörögnek le előttem, emiatt néha úgy érzem, nem mindig könyvszerűen sikerül leírnom a cselekményeket.

Zsazsi kérdései:

Ha bármi lehetséges lenne, hová nézne a szobád ablaka?
Olyan ablakot szeretnék, mint ami a new yorki Sanctum Sanctorumban van. Doctor Strange egy kicseszett mázlista!

Visszagondolva mi az az egy dolog, amit most másképp kezdenél/csinálnál, mint a blogod indulásakor?
A mostani platformom egy gondosan felépített blog, így azt hiszem, semmit.

Van kedvenc mitológiai alakod? Ki az és miért?
Maga az Ördög annak számít? Akár igen, akár nem, őt választom, mert he can play the piano and is a fancy British man!

Nyaralásokról, kirándulásokról milyen szuveníreket szoktál hazahozni?
Elhasznált levegőt. Meg néha apróságokat, mint pl. hűtőmágnesek. Ja, meg sok-sok fotót.

Volt olyan könyv, amit (legalább) kétszer olvastál és mindkétszer teljesen más benyomást tett rád?
Azt hiszem, az összes krimi ilyen. Úgy olvasni, hogy már tudod, ki az elkövető, teljesen más élményt nyújt.

Az év melyik napját várod leginkább?
Azt, amelyiken 0-24 felszabadult és boldog vagyok. Egyszer csak eljön!

Ha kiadnák egy történeted, melyik lenne és hogy képzeled el? (Borító, illusztráció stb.)
Az új, még csak vázlat-korban járó történetemet. Borítóról és minden egyébről mélységesen hallgatok, mert SPOILER!

Van olyan egyszervolt állatfaj, amelyet sajnálsz, hogy már élőben nem láthattál?
Velociraptor. Ki ne akarna motorozni egyet velük?

04: Kérdéseim:
01: Egy tesztet írsz. A lap jobb- vagy balfelső oldalára firkantod a neved?
02: Egy buliban megszólal a kedvenc számod. Őrülten táncolni/énekelni kezdesz, vagy igyekszel visszafogni magad?
03: Müzlit eszel. A tejet vagy a müzlit öntöd ki először a tálba?
04: 3(x+2)-2x=x(x+2) – Mennyi az x? (muhahaha)***
05: Ha beírsz egy URL-címet, a http://-t is elé írod vagy csak szimplán a hivatkozás nevét? (pl. blogger.com)
06: Hátizsák vagy oldaltáska?
07: Egy olyan személy kéri kétségbeesetten a segítségedet, akit nem kedvelsz. Mit teszel?
08: Melyek azok az emberi tulajdonságok, amiket mindennél jobban gyűlölsz?

*** Mentő kérdés a 4-es kiváltására: Történeten dolgozol. Utópiát vagy disztópiát teremtenél és miért?

05: Címzettek:
Az összes ember, aki lélegezteti a háromszázas kihívásomat. Hogy miért? Nélkületek talán már… nem is… biztosan nem élne, ráadásul a jobbnál jobb munkáitok mindig felvillanyoznak. Köszönet nektek!

+1: Kívánom, hogy hallgassatok a szívetekre, és azt vegyétek el az élettől, ami nektek kell. Ha esetleg szemetet akar rátok sózni, csapjátok rá az ajtót (és lehetőleg úgy, hogy az neki fájjon, de nektek sose).
Megosztás:

2017. november 17., péntek

I. Pillér: A vég után - 8. fejezet

Lassabban haladok... mivelhogy hosszúak a Windfall-fejezetek. Egyébként, bezsebeltem néhány díjazást is, így számíthattok a hétvége folyamán egy kérdés-válasz bejegyzésre.
Jó olvasást! ^^


Barton tudta, hogy csapdába csalják, de nem érdekelte. Egyedül a gyerek biztonsága lebegett előtte. Egy idegen gyereké, akiért képes lett volna akár az életét is eldobni. De hát ez volt a dolga, ő ezért jött a világra. Már a fogantatás pillanatában elrendelődött a sorsa: a hazájáért és népéért harcoló katonává kell nevelődnie. És ő azzá is nevelődött, méghozzá neves katonává. Persze akadtak nála sokkal tehetségesebb, több tapasztalattal rendelkező egyenruhások, végtelen bátorsága, fáradhatatlansága, energikussága és önfeláldozó magatartása juttatták Cage parancsnok belső körébe.
Harcolj Windfallért, harcolj a jövőért, kerül, amibe kerül. Harcolj érte, még ha elég kilátástalannak tűnik is. Ő pedig harcolt és harcolt és harcolt. Sosem hátrált meg semmitől, még a legéletveszélyesebb szituációk sem bomlaszthatták le a lelkesedését. Noha alkalomadtán nem ártott volna.
Ha túl sok jut valakinek a bátorságból, az talán rosszabb, mintha semmi sem jutott volna, bölcselkedtek a rangidősek. Barton pedig számtalanszor megkapta, hogy öngyilkos hajlamú, de a szavak lepörögtek róla. Elvégre maradt kiért itt maradnia? Társai… barátai odavesztek mind. És úgy vesztek oda, hogy haláluk napjáig őt védték.
De mi a helyzet újdonsült csapatával? Van esély rá, hogy előbb távozik el náluk? Ha igen, hiányolnák? Ebben azért nem volt annyira biztos. Megrázta a fejét. Nem akart ezen rágódni.
Amint a démon által elragadott gyerek után ugrott, futásnak eredt, egyenesen előre. Nem figyelte, hány métert tett meg, de túl messzire nem jutott. Az adrenalintól remegő lába hirtelen elakadt valamiben; mellkaspáncélja hangosan koppant valamin, ahogy hasra vágódott. A páncél szerencsére felfogta a becsapódás nagyját, de a levegő még így is kiszorult a tüdejéből.
Egy kő. Egy kicseszett kő volt az esés okozója. Ahogy körbetekintett, látta, hogy szokatlan képet bontott ki a lassan oszladozó köd: kemény kőzettalaj, sziklatömbök mindenhol, melyek mögött mozdulatlan felszínű tó bújt meg. Békabrekegést és tücsökciripelést lehetett hallani… a gyerek rémült, rekedtes kiáltását azonban nem. Miért nem?
Barton azonnal talpra szökkent, majd fegyverét maga elé tartva körbekémlelt. Az éjjellátó rostéllyal felszerelt sisak nem mutatott semmi élőt azon a néhány, koncertező békán kívül. Dühödten dobbantott egyet a lábával, aztán hagyta, hogy a sisakja dematerializálódjon, arcát szabaddá téve. Ötlete sem volt, mihez kezdjen. Hogyan szerezze vissza a gyereket… épségben?
Váratlanul lépések zaja ütötte meg a fülét. Olyan sebesen pördült meg a tengelye körül, hogy beleszédült, és nem sokon múlott, hogy fegyverét elsüsse.
– Kösz a meleg fogadtatást!
Cross feltartott kezével találkozott. Mögötte ott toporgott Pace és Flynn is, majd néhány másodpercen belül Rooker is felbukkant. Zaklatottnak tűnt; korábbi tekintélyről és gyűlöletről árulkodó attitűdjét teljesen levetkőzte magáról. Barton társai arcát a sisak miatt nem láthatta, de sejtette, mit készülnek mondani. A Fekete azonban megelőzte őket.
– Ez igazán remek. Remélem, a visszajutásra is van terv!
– Ő meg mi a jó francot keres itt? – fakadt ki a kelleténél nagyobb hangerővel Cross.
Barton feszülten lepisszegte, mire a férfi az alsó ajkába harapott.
– Hogy mit keresek itt? Szerinted csak úgy hátrahagynám az enyéimet? – Rooker sértődöttségét egyáltalán nem palástolta, Barton pedig elhitte, hogy valós érzelmeit vetíti eléjük.
– Várj – emelte fel szabad kezét kissé bizonytalanul Flynn. – Miért kellene terv a visszajutáshoz? A rés…
– A rés eltűnt.
A kijelentést döbbent csend követte, aztán:
– Bassza meg. – Cross tett néhány lépést fenyegetően Barton felé. – Mégis mi a francot képzeltél már megint, eh? Csak úgy gondolkodás nélkül fejest ugrani mindenbe! Ha ezt tovább folytatod, inkább…
Ingerültségét nem sikerült teljes egészében levezetnie a lányon, mert Pace félbeszakította.
– Hol a gyerek?
Barton összerezzent a kérdésre, és próbálta olyan kicsire összehúzni magát, amennyire csak bírta.
A Xitan magával vitte – mutogatta reszkető ujjaival. – Elvesztettem.
– Hogy mit csináltál? – Rooker aggodalma valódinak hatott, hiszen megfeszülő izmai ruháján keresztül is hibátlanul kivehetők voltak.
Barton társai összenéztek, és bár egymás arcát nem láthatták, a lány tudta, hogy némán megegyezésre jutottak.
– Megkeressük – fordult a Fekete felé Pace –, aztán kitaláljuk, hogyan jussunk vissza.
Mintha Lee telepatikus képességekkel rendelkezett volna, amint a kardforgató száját elhagyta ez a mondat, a rádiójuk jelezni kezdett.
Te jó ég, végre elértem önöket! – könnyebbült meg a nő. – Mi történt, mi volt ez az egész? Hol a pokolban vannak?
Flynn megrántotta a vállát.
– Egy tó mellett.
Nahát, ez igazán nagy segítség!
– Nem mondja? – fonta karba a kezét Cross. – Nos, jelenleg ennél többel nem szolgálhatunk.
– Felmérjük a terepet, visszaszerezzük a gyereket, aztán valahogy megpróbáljuk kiokoskodni, merre vagyunk. Kétlem, hogy rá tudnánk bírni egy Xitant is arra, hogy kaput nyisson nekünk – magyarázta Pace, mire társai megerősítésképpen bólogattak.
Akkor tényleg bezárult.
– Legalábbis ez az idióta ezt állította – küldött undorodó pillantást Rooker felé Cross. – Én elhiszem neki. Kétlem, hogy képes lenne ilyen riadt képet vágni pusztán azért, hogy ránk ijesszen, és annyira meg csak nem barom, hogy…
– Talán a feladatunkra kellene koncentrálnunk? – vágott a mesterlövész szavába udvariatlanul Rooker, fegyverével a távolba bökve. – Ha Kenneth meghal azért, mert ilyen ostobaságokkal húzzátok az időnket…
– Igaza van. – Bár Flynn nem engedte, hogy a Fekete befejezze, mégis az ő pártját fogta. Ez meglepő kellett volna, hogy legyen Bartonnak mindazok után, amit a gyárban tapasztalt kettejük között, de a veterán váratlan dührohamai ellenére már rég belátta, hogy más háború zajlik.
Merre kezdjük? – tudakolta a lány, tekintetével egész beszélgetés alatt a tájat pásztázva. Minden csendesnek bizonyult, túl csendesnek. Talán a Xitan máris felszívódott egy másik résen keresztül…
– Ha szétválunk, nagyobb területet be… – fogott bele Rooker, de Pace szúrós pillantással illette.
– Nem fogunk szétválni. Valószínűleg csapdával várnak. Vagy együtt csináljuk, vagy sehogy.
A csapat ezután felderítőjük vezetésével elindult egy tetszőleges irányba. Rookerről lerítt, hogy akár egy vallatószékben való ücsörgést is jobban megtűrne, mint őket, de meglepően eredményesen türtőztette magát. Az ötösük egy darabon a tó mellett haladt, aztán amint Barton tisztának ítélte meg a terepet, szótlanul elindultak a rengetegbe. A lány rendkívül örült volna egy drónnak. Bár az éjjellátó sisakrostélyok roppant hasznosnak bizonyultak, a drónok már akkor jeleztek, amikor a Xitanok még látótávolságon kívül jártak.
Hirtelen reccsenő hang ütötte meg a fülét. Nem volt szükséges jelezni társainak; mind meghallották, de hiába bámészkodtak feszülten, nem láttak semmit. Automatikusan közelebb húzódtak egymáshoz, hogy ezáltal nagyobb védelmet biztosíthassanak a másiknak, és mivelhogy nem történt semmi, Flynn fejbiccentésére Barton ismét megindult előre.
Lábuk alatt a talaj emelkedni kezdett és minden megtett lépés után egyre meredekebbé vált. A domb tetején túl egy kevésbé mély, viszont annál meredekebb szakadék tárulkozott eléjük. A túlfelén a talaj megint vízszintesnek látszott. Bár Barton valamiért nem szívesen került volna a túloldalra, fejben mégis tervet szőtt. Ha arra kerülne a sor, néhány kidőlt, vastagabb fatörzs funkcionálhat hídként.
Mielőtt megkérdezhette volna, hogy társai szerint most merre kellene tovább haladniuk, szeme sarkából mozgást észlelt. Csupán egy másodpercig tartott az egész, de épp ez volt az, ami ráijesztett. Senki és semmi nem mozog ilyen sebesen ilyen sötétben. Kivéve a Xitanokat.
Elég volt mindössze egy pillanat, egyetlen pillanat, mialatt a démonok emberek által kiötlött neve átvillant az agyán, és Pace eltűnt. Meglepett kiáltását hamar elnyelte az erdő. Barton szíve hevesebben vert, mint korábban, és a hűvös levegő ellenére is megindult a verejtékezése.
– A rohadt életbe! – szitkozódott hangosan Cross. A lány nem is érezte szükségét, hogy csendre bírják… egyenesen belesétáltak a várt csapdába. Olyan szorosan markolta a fegyverét, hogy ujjai teljesen elgémberedtek, és attól félt, nem lesz képes időben tüzet nyitni.
Félelme beigazolódott. Másodszor Rooker döbbent vakkantása harsant fel, és bár leadott néhány lövést, hogy segítsen rajta, az összeset vaktában. Kezdett nagyon pánikba esni. Maradék két társa is hiába igyekezte leplezni, ők épp annyira meg voltak ijedve, mint ő. Olyan szoros kört alkottak, hogy hátuk teljesen egymáséhoz simult.
– Lábakra vigyázz! – adta ki a figyelmeztetést Flynn, és bár viselték a sisakot, a démonok egyszerűen regisztrálhatatlanul gyorsan mozogtak. Barton ismét elkapott egy árnyat a szemével, melyet valószínűleg Cross is kiszúrt, mert ijedtében megugrott, és lőtt kétszer. Páncélruhája keményen társaiénak csapódott, de mire visszanyerték egyensúlyukat, egy újabb Xitan kényszerítette megingásra őket.
Barton nem is tudta volna megmondani, hogy történt. Egy második árnyat látott maga felé közeledni, mire reflexszerűen félreugrott. Csakhogy nem volt hová ugrani. Valahogy a szakadék legszélére érkezett, itt a föld azonban rögvest megadta magát a súlya alatt, ő pedig arra lett figyelmes, hogy zuhan. Ruhája, fegyverének agya és a könyöke néha elakadt egy-egy vékony gyökérben, de a hirtelen nyomástól mind elpattant. Hiába kapálózott, hiába mélyesztette ujjait a földbe, az szétomlott, és ő hamar a szakadék mélyén találta magát.
Először síri csendet tapasztalt, majd megérezte a fájdalmat. Nyögdécselve az oldalára fordult, és szomjasan itta a levegőt. Egy lassan csordogáló csermelyben feküdt; teste elállta a víz útját. Szerencséjére a vízhatlan terepruha megóvta az elázástól, nem mintha számított volna. Körülötte fátyolszerű köd gomolygott lustán, mely a sisaknak köszönhetően nem rontott sokat a látási viszonyokon, viszont a hallását sem lett volna szabad tompítania.
Erősen fókuszált, de mindhiába. Se dulakodást, se fegyverropogást, se kiáltásokat nem hallott. Saját sóhajtását viszont igen, mire a hideg hirtelen beköltözött a ruhája alá. Azonnal a rádiójáért nyúlt, de akárkit próbált is hívni, választ senkitől sem kapott, és ez fokozta a pánikot. Lassan, fegyverét magához ölelve feltápászkodott, és a csermely folyásával ellenkező irányban elindult. Ahogy kezével végigtapogatta a szakadék két falát, megállapította, hogy nem fog tudni felmászni; túl könnyen morzsálódott a föld, a gyökerek pedig nem bírták volna el.
Kétségbeesését legyűrve, igyekezett kiokoskodni valamit. Mielőtt belebotlott volna újdonsült társaiba az utolsó menedéktáborban, sokáig kellett kihúznia egyedül… de ennyire egyedül a hírszerző és kémkedő munkái óta nem volt, hiszen az egyik faluromból a másikba menekülés alatt azért akadtak útitársak. Nem feltétlenül harcra termett útitársak, de útitársak.
Menni fog. Menni fog.
Nem ment. A csapatra pályázó démonok egyike hirtelen kirajzolódott a gomolygó ködben, és Barton tudta, hogy nem csak a sötétség játszadozik labilis lelki állapotával. Azonnal leadott néhány lövést. Ugyan nem látta, betalált-e, de a Xitan visítása elegendő válasz volt. Mikor már kezdett megbizonyosodni arról, hogy kivégezte a lényt, az váratlanul rávetette magát, és mindketten nagy loccsanással a vízbe dőltek. Barton hálával tartozott mind a Bunkernek, mind a Falon túliaknak azért, amiért ennyire fejlett felszerelésekkel szórták tele őket. A páncélzat meglepően masszívan állta a Xitan éles karmait és fogait. Bár a lény testi ereje és erőszakossága nem engedte, hogy a lány kerüljön felülre, nem is volt rá szüksége; nagy nehezen a Xitan nyakához emelte puskája csövét, majd két lövéssel a halálba taszította.
Nem adott magának időt a regenerálódásra, vagy arra, hogy túltegye magát a sokkon; a felgyülemlő adrenalin segítségével menten talpra szökkent és futásnak eredt. Útját egy vastag fatörzs állta el, melynek mindkét vége a szakadék két oldalába fúródott. Amint fellendítette magát rá, váratlanul ismét visszazuhant a földre, és mire visszanyerte a látását, máris egy vérszomjas Xitan magasodott előtte. Csakis fürgeségének köszönhette, hogy kitért az erőszakos lény elől. Néhány, kissé pontatlan lövéssel megbénította, majd egy hibátlan célzással végzett vele.
Keze reszketett az adrenalintól, így csupán a harmadik próbálkozásra sikerült felkapaszkodnia a fatörzs tetejére. Óvatosan elaraszolt a szakadékfalig, aztán lábujjhegyre állva megkísérelt felmászni. Morzsálódó föld potyogott a sisakjára, ám egy nagy lendületet véve kijutott a szakadékból. Egyedül ügyességének és képzettségének hálálhatta, hogy nem csúszott vissza.
Mielőtt felderítésre indult volna, a rádiója hirtelen recsegő hangot hallatott, aztán Cross remegő és aggódó tónusa harsant fel.
Hahó, veszi valaki? Én Flynn-nel vagyok; megtaláltuk Rookert. Még mondhatni egyben vagyunk. Ronan? Kölyök? Ott vagytok? A gyerek esetleg…?
Mire Barton morzézhatott volna a mesterlövésznek, a kapcsolat megszakadt. Ingerülten toppantott egyet a lábával, és eltátogott egy káromkodást. A gyerek… Mellkasa belefájdult a gondolatba: már nem hitte, hogy még életben lehet.
Szeme sarkából ismételten kiszúrt valamit. Fegyverét tüzelésre készen tartva óvatos, megfontolt léptekkel elindult. Hiába érezte elemében magát, ha a démonok túlerőben voltak vele szemben. Hirtelen egyszerre kettő suhant el mellette, mire pördült egyet körülötte a világ. Puskájával vadul, vaktában lövöldözni kezdett. Ugyan sikeresen megsebesítette az egyik Xitant, melynek hangos visítása bevisszhangozta az erdőt, de többre nem futotta, mert a világ megint csak pördült egyet.
Nem is a kemény földet érés váltotta ki a sokkot és a félelmet, sokkal inkább az, hogy a bizarr szaltózása közepette a fegyvere valahogyan kirepült a kezéből. Akárhová nyúlt is, mindössze az aljnövényzetbe markolt bele. Dühödten talpra állt, majd két öklét maga elé emelve támadásra kész pózt vett fel. Az egyik Xitan rögvest felismerte a szándékot; visítva nekirontott, és hamar egy bokszmérkőzés alakult ki közöttük.
Bár Barton sikeresen képen találta, valamint ki is gáncsolta a démont, már értette, korábban miért nem állt neki puszta kézzel Xitant gyilkolni. Mert lehetetlen. A lény fekete, masszaszerű alakját megnyújtva a törzse köré tekeredve megbénította, aztán egyszer csak csúzli módjára kilőtte őt.
Jobb válla keményen egy fának csapódott. A fájdalom olyan intenzíven nyilallt belé, hogy először egy pillanatra megvakította őt, utána mozgásképtelenné tette. Az ilyen alkalmakkor nem igazán bánta, hogy elvesztette a hangját; különben üvöltött volna. Arca milliónyi apró ráncba torzult a kegyetlen érzéstől, de amilyen hamar érkezett, olyan hamar túl is tette magát rajta.
Amint feltápászkodott, támadója elérte őt, hogy ismét megütközhessenek. A lány ezúttal olyan erőtartalékot is mozgósított, melyet kizárólag vészhelyzet esetén volt képes elérni. Igen, ez kellőképpen vészhelyzet, döntötte el magában.
Még legalább háromszor került a földre, bár nem tudta megmondani pontosan. Áldotta a páncélzatot; ha nem lett volna, végtagjait talán rögtön az első birkózás alkalmával elveszíti.
Két másik démon is felbukkant, de egyelőre csak figyelték a harcot. Barton a legkevésbé sem bánta a dolgot, holott tisztában volt vele, hogy hamarosan ők is emléklenyomatot hagynak majd a páncélján… vagy sokkal inkább rajta. Néhány lemezt letéptek már a ruhájáról, és arra lett figyelmes, hogy több karmolásból vérzik. Szerencsére ezek a sebek nem bizonyultak mélynek. Vagy lehet, hogy azok voltak, csak az adrenalin egyelőre nem adott utat a fájdalomnak…
De utat adott. A lány sokadszorra is a földre borult, ám ezúttal az őt támadó Xitan is felbukott. Erre a két közönséget alkotó lény vérszomjas pofát villantva megindult feléjük. Mielőtt Barton felkészíthette volna magát a végső csapásra, az egyik démon váratlanul felüvöltött… majd a másik is, aztán mindketten összeestek. A harmadik Xitan felkapta a fejét, de mielőtt fajtársai segítségére siethetett volna, mellkasából egy kard emelkedett ki. Vadul ficánkolt, végül kialudt benne az élet.
Barton nyüszítést hallatott, és hiába küzdött, képtelen volt legyűrni a fájdalmat. Egy erős, ugyanakkor gyengéd kezet érzett a vállán. Sűrűn kellett pislognia, hogy kivehesse a fölé tornyosuló alakot. Nehézkesen deaktiválta a maszkját, és amint szabaddá vált arcát megcsapta a levegő, látása kitisztult.
– Hé, minden rendben? – Pace aggódva tekintett le rá. – Lábra tudsz állni? Itt nem maradhatunk. Ezek mindenütt ott vannak…
Barton nem volt túl biztos abban, hogy pozitív válasszal szolgálhat. Azért megpróbálkozott. Pace szabad kezével a hónalja alá nyúlt, hogy segítsen neki felülni, majd előhalászta a rádióját.
– John, hallasz?
Gyorsan… kicsit elfoglalt… vagyok – érkezett a mesterlövész hangja akadozva.
– Megtaláltam Bartont. Megsérült. A gyereknek még semmi nyoma.
Barton? – harsant fel Flynn a háttérben. – Súlyos? – tudakolta, aggodalmát gyéren palástolva. Pace a lányra pillantott, mire ő azonnal megrázta a fejét.
– Azt mondja, nem vészes, de azért nem árt, ha valaki ránéz majd…
Ha kijutunk ebből a szarviharból, én esküszöm, akár egy idegsebészeti beavatkozást is elvállalok! – kurjantotta Cross.
Mire Pace reagálhatott volna, a vonal megint megszakadt. Barton csak ekkor figyelt fel a távolból érkező puskaropogásra és a néha felharsanó Xitan-üvöltésre. Ez elég volt, hogy ismét elteljen adrenalinnal. A kardforgató segítségével talpra állt, a gyalogláshoz azonban már nem kért támogatást. A démonhullákat átlépegetve azonnal keresni kezdett.
– Mi baj? – kérdezte Pace.
A fegyverem. Elvesztettem. Szükségem van rá.
– Mennünk kell! – A kardforgató hiába sürgette kétségbeesett és ingerült hangján, Barton makacsabbnak bizonyult mindannyiuknál. – Kölyök! Nincs időnk…
A lány elég messzire csatangolt, mikor végre kiszúrt valami ismerőset a levelek takarásában. Nem is rémlett neki, hogy ekkora területet feltúrt volna a Xitanokkal való viaskodás során. Mindenütt földből kitépett növényekbe, felsértett fákba botlott. Fegyverét óvatosan felemelte, és épphogy sikerült lecsekkolnia, hogy minden rendben van-e vele, amikor valami arra késztette, hogy mozdulatlanná dermedjen. Ujjait erősen a puska köré fonta, és várt. Egy mély levegővétel közben elszámolt magában háromig, és csupán az ösztöneire hagyatkozva megpördült, majd leadott két lövést. Hangos nyüszítés tudatta, hogy megérzései megbízhatóak.
Mikor a háta mögé lopakodott démon a földre dőlt, Pace-szel találta szemben magát. A férfi arcán döbbenet és némi elégedettség keveréke tükröződött. Már épp mondani készült valamit, amikor Barton váratlanul ismét magasra emelte a fegyverét, és annak csövét a kardforgató irányába szegezve lőtt. A démon feje hangosan robbant szét Pace mögött; a belőle fröcsögő váladék a kardforgató páncélzatára spriccelt.
Barton a kelleténél dölyfösebben tárta szét a karját.
Tényleg nincs szükségem rá? – Testtartása ezt a kérdést tette fel.
– Elintéztem volna – legyintett Pace, hangjában játékosság bujkált. Arca azonban olyan hirtelen vált komorrá, amilyen hirtelen megkönnyebbültté. – Oké, de most már tűnjünk el in…
Barton figyelmét megint elvonta valami. Az egyik démon holttestéhez lépett, és leguggolt.
– Mi az? – csatlakozott hozzá Pace, bár igyekezte mindvégig a környezetüket pásztázni. A lány reszkető ujjai a Xitan fejéhez vándoroltak. A lény éles fogai közül egy véres ruhadarab kandikált ki, és nem okozott túl nagy fejtörést kitalálni, kihez tartozhatott. – Jó ég. – Pace elhűlt a látványra. Barton hamar túltette magát a sokkon, és olyan féktelen gyűlölet és düh kerítette hatalmába, hogy mindene beleremegett.
Azonnal a Xitan élettelen testébe rúgott néhányszor, és valószínűleg folytatta volna, ha a kardforgató nem reagál és fogja le időben.
– Hé, hé, nyugodj le! Nyugalom! – Bár hangja alig volt több suttogásnál, a fegyelmező él világosan érződött benne. Bartonról azonban egy az egyben lepattant. Addig kapálózott, míg ki nem szabadult Pace szorításából. Nyüszítést hallatva térdre rogyott, ököllel a földre csapva.
Tudhattam volna, hogy ez lesz – mutogatta reszketve, dühét és kétségbeesését próbálva visszanyelni. – Nem is értem, hogy lehettem ilyen naiv… hogy hihettem, hogy megúszhatja… Csak bajba sodortam mindenkit!
Pace szánakozva pillantott rá, aztán vonásai egyszer csak megkeményedtek.
– Azt hiszed, ha te nem szegődsz a gyerek után, mi nem tettük volna?
Barton szeme tágra nyílt döbbenetében.
De Cross…
– Cross egy idióta. Hordjon össze akármit is arról, hogy megunta az emberek mentését, ő ugrott utánad először.
Tényleg? – tette fel a kérdést Barton arckifejezése.
– Tényleg. Persze ő ezt minden erejével tagadni fogja.
A lány fortyogó dühe lassan kezdett kihűlni, és még egy gyors mosolyt is megengedett magának. Pace segítségével feltápászkodott, és elindultak abba az irányba, ahonnan a lövéseket hallották. Bár egy véres ruhadarab nem jelentett semmit, Barton biztos volt benne, hogy a gyerek meghalt, és mivel Pace sem vitatta, nyilván ő sem gondolta másképp.
A rádió váratlanul recsegő hangot hallatott. Pace azonnal reagált.
– John?
Nem egészen – érkezett egy kifulladt, nyögdécselő válasz.
– Flynn? Mi történt? Már nem nagyon hallani lövéseket.
Mert kezdünk kifogyni. És azok a mocskok szétválasztottak minket.
A kardforgató idegesen az alsó ajkába harapott. Talán azért, hogy visszatartsa szitkozódását.
– Hol vagy? – tudakolta számon kérő tónusban.
Nem túl messze. Kis híján átestem egy újabb résen. Amióta rájöttünk, hogy léteznek, már egyáltalán nem érdekli a Xitanokat, hogy rejtve tartsák előlünk.
– John és Rooker? Róluk tudsz valamit?
Nem igazán. Olyan hirtelen ragadott el ez a rohadék, hogy szinte semmit sem láttam. Viszont legutoljára még jól voltak, az a Rooker igazán be tud pörögni, ha a helyzet megkívánj… Gyere ide, te mocskos… – A kommunikációt fegyverropogás szakította félbe, mely mintha nem akart volna szűnni. Barton akarata ellenére is megforgatta a szemét.
És csodálkozik, ha kifogy? – mutogatta. Pace szintén megforgatta a szemét.
Miután a lövöldözés végre abbamaradt, Flynn megint beszélni kezdett.
Asszem rájöttem, merre vagyunk – lepte meg társait.
– Mi? Merre? – faggatta Pace, miközben Barton a környezetük vizsgálatával foglalatoskodott.
Egészen fent északon, de viszonylag közel a Falhoz. A démonok minél messzebbre akartak minket juttatni az előző réstől, de a Fal őrtornyaira nem gondoltak.
– Ezt hogy érted?
Hoztam magammal egy jelzőfényt. Magasra fel lehet lőni, és az idő sem túl ködös, szóval észre kell venniük.
– Flynn…
Tudom, egy kibaszott zseni vagyok, nem kell ajnározni. Mégiscsak kellek a csapatba, nem igaz, kardzsonglőrkém?
Pace megint a szemét forgatta.
– Csak csináld. Mi megpróbáljuk begyűjteni Johnékat – adta ki a direkt utasítást.
Vette… Oh, hogy a jó édes kurva anyá… – Flynn váratlanul megszakította a rádióadást, és megint lövöldözött a távolban, ezúttal azonban jelentősen kevesebb töltényt pazarolva. Barton és Pace összenézett, majd mindketten futásnak eredtek. Egyszer csak vörös fény villant fel tőlük balra, átvilágítva a sötét éjszakán. A fény egészen az égig lövellt, és sokáig színezte a fekete égboltot. A lány valami bizarr melegséget érzett, mely bizsergette minden végtagját. Lehet, hogy szarul álltak, de megoldják. Egy harcos nép utolsó pillérei. Megoldják.
Hamar egy tisztásra értek. Menten kiszúrták Crosst és Rookert, ahogy vállvetve küzdöttek az őket lerohanó Xitanokkal. Rooker kifogyhatott, mert már csak a fegyvere agyával hadonászva igyekezte távol tartani a démonokat, a lövész azonban még javában robbantgatta a Xitan-fejeket. Valami viszont nagyon nem stimmelt. Közel voltak, hallaniuk kellett volna a fegyverropogást…
– John! – Pace magasra emelte mindkét karját, így próbálva felhívni magára társa figyelmét. Terve működött. A mesterlövész vetett egy meglepett pillantást feléjük, és hadonászni kezdett valamit, de egy Xitan erőszakosan félbeszakította.
Mi folyik itt? – mutogatta el a kérdést Barton, holott tudta, hogy Pace-től nem kaphat választ; a férfi is ugyanolyan tanácstalanul pislogott, mint ő.
– Nyomás – indítványozta, azzal a lánnyal a nyomában futásnak eredt.
Hirtelen megtorpant… mintha… mintha nekiment volna valaminek. Barton értetlenül ingatta a fejét, és döbbenete tovább nőtt, amikor a kardforgató kinyújtott keze láthatatlan üveghez simult. Ő is közelebb lépett, hogy kitapogathassa.
– Mi a jó franc ez? – Pace nekiállt dörömbölni az üvegen. Cross eközben kiloccsantotta az utolsó talpon maradt démon agyát is, majd váltva néhány szót a lihegő Rookerrel, azonnal társaihoz szaladt. Az ő arca is hibátlanul tükrözte a döbbenetet. Szája mozgott, de hogy mit mondott, nem lehetett hallani.
Barton kezét a füléhez emelte, jelezve a problémát.
Gőzöm sincs, mi folyik itt! – mutogatta bőszen a mesterlövész, frusztráltságát szabadjára eresztve.
– Kitalálunk valamit – biztosította Pace.
Mi volt az a vörös fény? – bökött az ég felé Cross. – És mi történt veletek? Jól vagytok? A lány elég sápadt.
– Rádió? – tudakolta Pace, mire Cross lemondóan megrázta a fejét, és ennyi elég volt, hogy megértsék, mi lett a sorsa. – Flynn szerint közel vagyunk a Falhoz, ezért kilőtt egy jelzőfényt az őrtornyoknak.
A kardforgató küldött egy kósza pillantást Barton felé.
Jól vagyunk – bólogatott a lány válaszként Cross másik kérdésére, tekintetével a láthatatlan üveg határait keresve, de persze nem talált semmit.
– Bármi ötlet, mi lehet ez? – érintette meg a falat megint Pace, mire Cross először mondott valamit Rookernek, aztán arcát a kezébe temette.
Nem tudom, én már semmit sem tudok! Kész őrület! – mutogatta dühödten. – Olyan, mint valami… nem is tudom. Talán ha megpróbálnánk betörni…
Barton erre felkapta a fejét, azzal megragadva fegyverét a csövénél, jelezte, hogy ő támogatja az elgondolást. Pace nem tűnt ennyire lelkesnek. Éles sasszemekkel méricskélte az üvegszerű jelenséget.
– Nem is tudom… – Crossra pillantott, és mutogatni kezdett. – Figyelj, szerintem ez nem jó ötlet… fogalmunk sincs, mivel állunk szemben!
És ha meg sem próbáljuk? Az az idióta odakint van, és talán sikerült elintéznie, hogy megtaláljanak bennünket!
Erre Rooker felkapta a fejét, szemében harag villant át. Valamit hevesen magyarázott Crossnak, aki erre fenyegetően meglengette előtte a fegyverét, és válaszul az üveg felé böködött. Rooker megilletődve hátrébb húzódott.
Barton közvetlenül az akadályukhoz lépett, azzal felvéve egy baseballozó testhelyzetét, várt Crossra. A férfi felemelte három ujját, azzal megragadva saját puskáját, eltátogta a számokat. Mikor a háromhoz ért, mindketten meglendítették a fegyvereiket. Azok hangosan koppantak az üvegen, melyen hirtelen milliónyi repedés futott végig. Akár egy tükör, amikor leesik és szilánkokra hullik szét, a láthatatlan üveg is darabokban potyogott a földre… csakhogy vele együtt a Barton elé tárulkozó látkép is szétesett, felfedve egy teljesen új tájat… azt a tavat, amely mellett korábban elhaladtak.
A lány lélegzete elakadt, szeme pedig olyan tágra nyílt, hogy attól félt, kiesik a helyéről. Egyszerűen nem értette, az agya képtelen volt feldolgozni, amit az imént látott. Mi? Hogy…? Micsoda? Rögvest térdre rogyott, hogy megvizsgálhassa a szilánkokat. Egy nagyobb darab akadt a kezébe először. Hiába forgatta, azon nyoma sem volt annak a képnek, amit látott az előbb… Áttetsző volt… akár egy ablak üvege.
Dühödten lecsapta a földre, és csak bámult maga elé. Próbált segélykérő pillantást küldeni Pace felé, de ő éppolyan elveszettnek tűnt. Egyedül a Bartonban munkáló, fékezhetetlen indulatosság hiányzott belőle.
– Flynn, ott vagy? – Inkább másik társát igyekezte elérni.
Igen. – reagált azonnal az öreg. – Azóta, hogy kilőttem a jelzőfényt, nem botlottam démonba.
– Azért tartsd nyitva a szemed.
Szerinted mit csinálok?
– Jól van, jól van.
A többiek?
Pace az alsó ajkába harapott, és csak nehézkesen szólalt meg.
– Sikerült kapcsolatba lépnünk velük. Jól vannak, de… de… nem is tudom elmagyarázni, mi történt. A lényeg, hogy elvesztettük őket, Cross rádiójának pedig annyi.
Merre voltak?
– Passz, és szerintem ők sem tudják.
Remek… Akkor most? Mi lesz?
Ezt Barton is szerette volna tudni. Bár Pace minden erejével azon volt, hogy leplezze, lerítt róla, mennyire kezd kimerülni és kétségbeesni. Ahogy mindannyian.
– Fogalmam sincs, vénember… fogalmam sincs. – Még a gúnynév sem hangzott kellően csípősen.
Ha már Flynn kilőtte azt a jelzőfényt, nem lenne bölcs elcsatangolni, viszont Crosst meg kellene keresnünk… de szétválni… – Barton képtelen volt bármi értelmeset kierőszakolni magából, és érezte, hogy az adrenalin maradéka lassan távozik a szervezetéből.
Pace hirtelen sóhajtott egyet.
– Azt hiszem… nincs más lehetőségünk. Bíznunk kell benne, hogy jól vannak – mondta. Barton értetlenül pislogott rá.
Mi? – Flynn hasonlóan döbbent volt.
– Bartonnak igaza van. Ha már kilőtted azt a fényt, megvárjuk az erősítést. Mivel a Bunker… – Szava elakadt. – A Bunker – ismételte meg, feje fölött mintha lámpa gyúlt volna.
Mi van a Bunkerrel? – kérdezte a veterán.
– Amióta utoljára beszéltünk Lee-vel, azóta egyszer sem próbált elérni bennünket.
Nem hívott, mert valószínűleg nem tud – felelte Flynn.
– Nem tud?
Mielőtt fellőttem volna a jelzőfényt, akartam üzenni neki, hogy számítson az őrtornyok hívására, de nem értem el. Nem hiszem, hogy a távolság miatt, hiszen a tónál sikerült beszélnünk vele, és most sem vagyok sokkal messzebb. Szóval nagyon remélem, hogy csak a rádiója adta meg magát, azt meg még jobban, hogy látták is a fényt a Falnál.
– Mi láttuk – biztosította Pace.
Jól van. Na és… mit kezdtél el mondani?
Erre Barton ismét kíváncsian felkapta a fejét. Pace mintha feszélyezve érezte volna magát.
– Azt, hogy odamegyünk hozzád, és megvárjuk a mentőcsapatot. Csakis utána indulunk Johnék keresésére, hogy megérkeztek.
A lány lélegzete megint elakadt, és hiába küzdött, torka teljesen összeszorult. Megragadta Pace felkarját, de mielőtt ellenkezhetett volna, belátta, hogy még így a legkevésbé rizikós.
– John tud vigyázni magára… és az sem biztos, hogy jelenleg is az életükért harcolnak. – A kardforgató tekintete felragyogott, aztán rögtön elsötétült. Olyan hirtelen meredt körbe, hogy véletlenül kirántotta a kezét Barton szorításából.
Valami itt bűzlik – jegyezte meg a veterán.
– Nem is kicsit – értett egyet Pace. Barton érezte, hogy bőrén libabőr jelenik meg. Ahogy körbefordult, észrevette, hogy a horizont alja már egészen kivilágosodott, és bár a napvilág közeledtének örülnie kellett volna, az elvárt öröm nem érkezett meg.
Várjatok… azt hiszem… asszem hallok valamit – szólalt meg Flynn rövidebb csend elteltével.
– Xitan? – kérdezte Pace.
Nem. Helikopter.
Még ez sem bírta eloszlatni a rájuk borult negatív aurát.
Megosztás:

2017. november 5., vasárnap

Kihívás - A szívedben

Ha már inspiráló zenét hallgattam, szerettem volna én is valami inspirálóval előállni. Hát... nekem nem igazán nyerte el a tetszésem, de azért posztolom, hátha mégis ér valamit. Jó olvasást hozzá!


Azon a csodálatos tavaszi estén egy kínok közt vergődő fiatal nő megszülte első gyermekét. Egy kis hajasbaba volt, a nővérek mindig megfésülve vitték az édesanyjához. Jó egészségnek örvendett, gyorsan cseperedett, és tele volt álmokkal, ambíciókkal, megvalósításra váló célokkal. Ám ezeket a célokat rajta kívül mindenki nevetségesnek titulálta.
– Ugyan, neked orvosnak kell menned! Egy méltóságteljes szakma, és még meg is fizetik.
– Kapcsold már ki azt a kicseszett zenét! Inkább olvasnád azokat a nyamvadt tankönyveket!
– Te? Színpadra? Na, ne röhögtess! Inkább menj, hozz még egy sört!
– Hidd el, a jogi pálya a neked való. Rád nézek, és egy jogászt látok.
– Ez meg mi a szar? Hé, nézzétek, a szerencsétlen verseket ír! Berosálok!
– Éhen akarsz halni?
– Úgyis belebuksz, aztán majd jöhetsz hozzám sírni.
– Add fel.
A gyermek majdnem így is tett. Számtalanszor térítették le az útról, szúrták hátba, de ő csak tűrt és csak tűrt és csak tűrt. Mélyen legbelül viszont üvöltött.
Több iskolát elvégzett, mindet kiváló eredményekkel, és mindenki örült. Annyira örült, hogy a szenvedését nem vette észre senki. Ezután számos területet kipróbált, de sehol sem találta meg a helyét, és a körülötte élők kezdtek türelmetlenkedni. Viszont nem csak ők.
Ez a kivételes kisgyermek egy időzített bombává vált, és folyamatosan azon tűnődött, mikor fog robbanni. Hamarabb, mint hitte. Egy ebéden történt. Feldöntötte az asztalt, szétszaggatta a terítőt, összevagdalta a tenyerét. És üvöltött. Hangosan üvöltött.
– Egy életem van. Ez az élet rövid. És ha már itt vagyok, miért nem lehetek az, aki szeretnék?
Ezt követően feladta azt, hogy megfeleljen másoknak, és nekiállt, hogy saját álmait üldözze. Minden nap keményen megharcolt az elé gördülő akadályokkal, és amikor már azt hitte, hogy igazuk volt, hogy a hegytető nem létezik, meglátta a csúcsot. A csúcson többezer ember fogadta, akik mind miatta gyűltek össze. Nem okozhat csalódást nekik, igaz? Mély levegőt vett, és amikor felharsant a zene, énekelni kezdett.
Megosztás:

2017. november 4., szombat

I. Pillér: A vég után - 7. fejezet

Most, hogy a Stinger 3 publikálása megtörtént, ideje a Windfall pillérei I. hátramaradt fejezeteit is átolvasni végre.
Oh, és úgy néz ki, végre neki tudok állni írni is! Hogy mi lesz a következő? Az még hétpecsétes titok, csak annyit árulok el, hogy örülni fogtok neki. :D

Jó olvasást!


Lee hamar reagált a hívásra, hamarabb, mint Flynn gondolta. Igaz, az ő helyében… valószínűleg a rádió mellett gubbasztott volna. Hiszen itt egy friss csapat, melynek tagjai már rögtön az első napjukon mindent átíró felfedezést tesznek, aztán felforgatják az egész Bunkert. És ha mindez nem lenne elég, itt a második. Az öreg nem figyelte az időt, de nem lepődött volna meg rajta, ha még ugyanazt a napot számolnák vissza.
Valami baj van?
Lee hangja inkább aggodalommal telt volt, mintsem meglepetéssel teli.
A rádió fölé hajoló Flynn, Cross és Pace összenézett.
– Hát… fogalmazhatunk így is – vont vállat szórakozottan a lövész. Flynn szinte látta maga előtt, ahogy Lee arca elsápad.
Mi történt? Támadás? Értesítették az őrtornyokat?
– Nem, egyelőre minden csendes – felelte Pace. – Viszont hadd elevenítsünk fel valamit.
Mondják már, mi történt!
– Azt ígérte, minden követ megmozgat, hogy a túlélőket összegyűjtse – emlékeztette Flynn.
Így is van, már dolgozunk az ügyön.
– Nos, ha „dolgoznak az ügyön” – a veterán itt hatásszünetet tartott –, akkor hogy lehet, hogy mi előbb bukkantunk túlélőkre, mint önök?!
Néhány hosszú másodpercig néma csönd volt, aztán:
Mi…?
– Jól hallotta – szólt Cross, lekezelő hangnemét cseppet sem elfojtva.
Mi…? Hogy… Odakint vannak?
– Hát, a támaszpont üres volt, mikor elfoglaltuk, szóval ott biztosan nem bukkanhattunk egyre sem – gúnyolódott a mesterlövész, mire Lee csak még inkább megütközött.
Nem tájékoztattak, hogy kimennek! – kapta fel a vizet rögtön.
– Ha elmondtuk volna, hová készülünk, nem engednek, szóval minek szúrtuk volna hátba magunkat? – vonogatta a vállát Flynn, felvéve Cross gúnyos stílusát.
Hová mentek? Honnan üzennek? – követelte a nő egyre türelmetlenebbül, mire a csapat ismét váltott egy gyors pillantást.
– Ha azt tudná… – sóhajtotta Cross. – Egyébként nemsemmik ezek a rádiók, hogy ilyen messziről is interferencia nélkül halljuk…
Ilyen… messziről? Hol vannak már, az istenit, Mr. Cross?
– Jobb lesz, ha leül – zengett Pace mély, dallamos hangja. Lee lélegzete elakadt.
Flynn hátrapillantott. Mivel a gyerekek nem viselték volna jól, ha Barton otthagyná őket, így míg ők hárman a kijárathoz vonultak a jelbefogás reményében, addig ő velük maradt. Rooker és Greg néhány méterrel odébb álltak, és hegyezett fülekkel hallgatóztak, talán attól félve, hogy gyanús információt csípnek el.
Mit csinálsz itt? Lee? – A rádió Kennex kíváncsi és döbbent hangját szállította a csapatnak.
Egy tipped lehet – felelte a nő.
Jézusom, már megint mi a jó büdös francot művelnek?
Cross horkantott egyet az öreg reakcióján. Úgy tűnik, hibátlan első benyomást gyakoroltak rájuk.
Épp most készültek közölni, igaz, Mr. Pace?
– Igaz – erősítette meg a kardforgató.
Mi folyik itt?
Csak ülj le – kérte Lee, majd jelezvén a csapatnak, hogy belevághatnak, Pace nekiállt ismertetni mindazt, amit megtudtak. Beszéde közben ügyelt rá, hogy minden apró részletre kitérjen és érthetően magyarázzon. Nehézséget okozott átláthatóan továbbítani a tapasztalatokat, nem beszélve Rooker és Greg gyanakvó arckifejezéséről mint bosszantó tényezőről, de csak sikerült a végére érnie. Sokáig néma csend honolt, talán túl sokáig. Flynn már kezdte azt hinni, hogy valahol a felénél megszakadt a vonal, de a rádió aztán reccsent egyet.
H… Ho… Hogy micsoda? – Lee-nek erőlködnie kellett, hogy ezt a két szót kibökje. Ez alapján a veterán rögvest meg tudta festeni a fejében, milyen képet vághat.
– Ne aggódjon, mi is így reagáltunk – biztatta Cross, bár gúnyos tónusától továbbra sem szabadult meg.
De… ez… hogyan?
– Hihetőbb, mint a másik világsík elmélet, vagy nem? – vetette fel Flynn.
Mégis hol vannak most? Mennyire keleten?
– Ha eléggé koncentrálunk, érezni a levegőben a sós tengerszagot – adott választ Pace. Flynn-nek ez idáig fel sem tűnt, igaz, érzékszervei már nem mindig működtek úgy, mint egykor.
Te jóságos…
– Ezt nem gondoljátok komolyan! – A diskurzust Rooker kurjantása szakította félbe. – Volt valami a ködben, vagy mi a franc? Ez… abszurd! Faszság! Ez… Ha ez igaz, jogunk van nekünk is tudni róla! – Kész volt rávetni magát a hozzá legközelebb eső Kékre, de Flynn előkapta az övtokjába csúsztatott pisztolyát, és lazán ráfogta.
– Te ott! – kiáltott rá. – Pofa be!
Rooker feltartott kézzel jelezte, hogy nem szükséges a fegyver, lenyugszik, bár így is küzdenie kellett, hogy a kitörni vágyó lávát kordában tudja tartani. A csapat csak egy sóhajt pazarolt rá, majd visszatért a beszélgetéshez.
– Elnézést, a kolléga kissé… morcos – dohogta Cross, de a Bunkert nem izgatta különösebben.
Ha a Xitanok tényleg képesek meghajlítani a teret, akkor hogy-hogy senki sem tapasztalta? – kérdezte kissé kétkedve Kennex.
Pace még egyet sóhajtott.
– Ha valaki észre is vette, vagy nem hittek neki, vagy már nem adhatta tovább, mert meghalt. A Xitanok most meg már nem törődnek azzal, hogy néhány túlélő elől elrejtsék ezt a képességet, mert nincs tétje. Tisztában vannak a győzelmükkel.
– És itt jön a nagy kérdés: mi lesz most? – folytatta Cross. – A Fal aztán biztos, hogy nem állítja meg őket. A hajlított tér kapuja… vagy tudom is én, mi az, amin átjöttünk… messze hozott. Ki tudja, milyen nagy távolságokat tehetnek meg így. Talán a tenger átszelése sem okozna gondot nekik.
Eddig még nem kaptunk hírt arról, hogy ott is felbukkantak volna – ismertette Kennex.
– Jelent ez akármit is? – szólt közbe Flynn. – A Falnak is nekimentek, holott most már tudjuk, nem jelent akadályt számukra. Ez mind a megtévesztés része. Ki tudja? Talán a bolygó túlfelére is teleportálhatják magukat, vagy…
Jól van, jól van… Ezt majd megvitatjuk később, mert erre nem lesz elég öt perc – szakította félbe a veteránt Lee. – Előbb foglalkozzunk a túlélőkkel. Mi a státuszuk?
Rooker erre felkapta a fejét, és szinte már követelőzve lépett közelebb, Greggel a nyomában.
– Higgadj le, ember, nyugalom! – állta útját Cross, mielőtt indulatossága valami kárt tehetett volna a rádióban. – Ha ezt túl akarod élni, akkor hagysz minket cselekedni. Világos, amit mondok? – Rooker természetesen nem volt feldobódva, de Greg, talpraesettségének hála, elérte, hogy hátrébb húzódjon.
– Öten vannak, közülük kettő gyerek, akik súlyos betegek, és azonnali ellátásra szorulnak – ecsetelte Pace Lee-nek.
Értem. Már kiküldtem egy riasztást – válaszolt a nő. – A mentőcsapat hamarosan útra kész. A helyszínre várnak.
– Lassítson egy kicsit. Előbb Crosszal megnézzük, hogy a kapu, amin átjöttünk, megvan-e még. Ha igen, oda jöjjenek, a pontos koordinátákat majd továbbítom. Ha pedig nem lesz ott… nos, mi nem tudunk teret hajlítani, másikat keresni pedig értelmetlen volna… Ebben az esetben itt fogunk várni. Ha a gyerekek kihúzták eddig az itteni körülmények között, akkor még egy éjszaka nem lehet gond. Egy esetleges démontámadással elbírunk. Az itteniek is katonák. – Pace Rookerre pillantott megerősítésért. A férfi bólintott.
Értettük – felelt Kennex.
– Akkor álljanak készen. A rádiót mindvégig bekapcsolva hagyjuk – magyarázta a mesterlövész, félő pillantást küldve a veterán felé. – Flynn? Ide is kell az ember, ha Xitanok járnának erre.
– Nem az imént erősítettük meg, hogy katonák vagyunk? – horkant fel sértődötten és felpaprikázva Rooker. Pace elé lépett. Tekintete olyan hűvös volt, hogy Flynn szinte beleborzongott.
– Talán, de nekünk volt lehetőségünk rendesen étkezni az elmúlt napokban, ergo nem kell attól tartanunk, hogy összeesünk az éhségtől. És ne merd tagadni, lerí rólatok.
Rooker dühödten grimaszolt, de aztán megadva magát, odébb húzódott. A kardforgató kézbe kapta az egyik pengéjét, majd a csuklópántja segítségével magához hívatta a drónt. Flynn karba font kézzel igyekezte viszkető tenyerét kordában tartani.
– Hé, Flynn! – kiáltott még hátra Cross. – Ha mire visszaérünk és az az idióta esetleg már nem él… elnézzük neked. – Azzal mindketten belevetették magukat a fatengerbe. Rooker hangosan szitkozódva meredt utánuk, a veterán azonban széles vigyort villantott.
– Én a helyedben fenyegetve érezném magam – lóbálta meg játékosan a pisztolyát. Rooker ismét káromkodott egyet, és már indult, hogy nekirontson az öregnek, de Greg megint megállította. Azért csak akad a Feketék közt is olyan, akit nem ejtettek a fejére csecsemőként!
– Menjünk vissza – intett a gyár belseje felé. Flynn egy biccentés kíséretében elindult.
Odabent egészen kellemes látvány fogadta. Dan és Melanie halkan sutyorogva beszélgettek (nyilván a lehetőségeiket latolgatták), és bár lerítt róluk, hogy nem bíznak túlságosan az érkezőkben, Barton jelenléte nagyjából eloszlatta a kétségeiket. A lány a két kisgyerekkel szemben ült, és bohókásan mutogatott nekik valamit. Azok a hideg falnak dőlve, pokrócba csomagolva kuporogtak, és arcuk pírja lázról árulkodott ugyan, mégis felszabadultan kacarásztak. Amint Rooker is belépett a helyiségbe, felszámolta a kialakult légkört.
– Figyelem! Az érkezőknek fontos bejelentenivalójuk van! – kurjantotta fennhangon.
– Sikerült kapcsolatot létesíteni a Bunkerrel – előlegezte meg a választ a még fel nem tett kérdésre Flynn.
– Valami mást sem ártana közölnöd! – közeledett felé fenyegetően Rooker, de az öreg makacsul ellenállt.
– A másik két társam elment megnézni, hogy a tér, amin keresztül ide kerültünk, megvan-e még. Azon át kiviszünk innen mindenkit. Jobban járunk, ha már most nekiállunk szedelődzködni. Csak azt vigyük, ami tényleg nagyon fontos.
Dan és Melanie értetlenül meredt egymásra.
– Miféle tér? – kérdezte döbbenten a férfi. Barton hasonlóan értetlenül meredt Flynnre.
Mégis elmondjuk nekik? – mutogatta. A veterán az alsó ajkába mélyesztette a fogait.
– Csak amennyit szükséges tudniuk – felelte.
– Mindenről jogunk van tudni – szűrte a fogai közt Rooker.
– Most nincs időnk mesedélutánt tartani.
– Azt hiszed…
– Rooker! – Melanie volt az, aki végre hatott a férfi heves érzelmeire. Rooker kissé bűnbánóan nyelt egyet, biccentett a kölyköknek, és nehézkesen, de utat engedett Flynn-nek, aki egy mély levegővételt követően belevágott.
– Jól van. Igaza van. Tudniuk kell. Oké. Röviden a lényeg az, hogy nemrég rájöttünk, a Xitanok miért voltak képesek annyiszor kijátszani minket. Azért, mert meghajlítják a teret. Ostobán hangozhat, de felesleges grimaszolnotok vagy ellenkeznetek, majd úgyis meglátjátok mindjárt.
– H… hogy meghajlítják? – hüledezett Melanie.
– De… ha ez tényleg igaz – fogott bele akadozva Dan –, akkor a Fal…
– Nem véd meg tőlük – fejezte be a mondatot helyette Flynn. – Szóval… ha eddig arról fantáziáltatok, hogy odakerülve minden heppi lehetne… Nem lehetne.
– Már ott is zajlik a mészárlás? – kérdezte suttogva Melanie.
– Nem. De csak idő kérdése.
– Azok a rohadt szemetek meg is érdemelnék – fonta karba a kezét Dan.
– Meg. De mivel nagy fegyverarzenáljuk van, csak rájuk támaszkodhatunk.
– És… tényleg segítenek? – kérdezte vékonyka hangon a nő, mintha nem tudta volna eldönteni, feltegye-e ezt a kérdést, avagy sem. Tekintetével az összekuporodott gyerekeket vizslatta.
– Kénytelenek, mivel kellünk nekik – felelte Flynn. – Alaposan fel vannak szerelkezve, de szükségük van a tapasztalatainkra, a tudásunkra. És szükségük van a Bunkerre, amit a mieink a vég utáni időszak rendezésére létesítettek. Majd most kiderül, ez mennyire fog működni.
Rooker hangosan hümmögött egyet. Flynn és Barton egyszerre fordult felé.
– Szóval egyikőtök sem menekült. Hanem ennek a Bunkernek a kis katonái. – Szavait merő gúny fűszerezte.
– Pusztán elővigyázatosságból hallgattunk.
– Ja, persze. És Pace-szel mi a helyzet manapság? Régebben felnéztem rá, igazi mestergyilkos volt. Még mindig nem tudom elhinni, hogy átállt hozzátok. – Arca grimaszba torzult, a rajta végigfutó vágás nyoma ezáltal még inkább kidomborodott. – Áruljátok már el… mivel csaltátok át? Nagyon érdekelne. Egy olyan vérszomjas Fekete, mint Pace, nem tér meg csak úgy egyik pillanatról a másikra. Ő mégis megtette. Ch… Most is azért vállalkozott, hogy elmegy, nehogy egy levegőt kelljen szívnia velünk, mi?
Flynn idegszálai pattanásig feszültek. Rooker kiköpött Fekete volt még mindig. Kinézetre is mogorva, aljas, ravasz… egy igazi mocsok, akinek nem ártana bemosni néhányat, hogy észhez térjen. Talán Cross nem is viccnek szánta azt az utolsó mondatot.
A veterán hirtelen azon kapta magát, hogy a kezében szorongatott pisztoly csövét a férfi arcának nyomja… keményen. Társai megilletődve nyúltak saját fegyverükért, Barton pedig döbbenten a gyerekek elé vetette magát, nehogy szemtanúi legyenek egy esetleges gyilkosságnak.
– Felőlem lelőhetnek a társaid – mondta rideg tónusban Flynn –, de arra mérget vehetsz, hogy ha ők meghúzzák a ravaszt, akkor én is.
Egy darabig feszült farkasszemjáték zajlott közte és Rooker között, a Fekete azonban hamar beleunt. Leintette a társait, majd elhátrált Flynntől. Bár mogorva modorát nem vetkőzte le, igyekezte türtőztetni magát. A veterán eldöntötte: inkább ezerszer Pace, mint ez a barom.
Barton megkönnyebbülten sóhajtott fel, de megértő pillantással illette Flynnt. Oh, hogy az öreg mennyire rühellte a Feketéket! Különösen azokat, akik fanatikusan rajongtak vezérükért… azért a megátalkodott, velejéig romlott pszichopatáért! Ő maga sosem került szemtől szembe vele, de látta, hogyan harcolt, és ha ez még nem lett volna elég, az a sok-sok rémtörténet, melyekben a démon az ő megtestesüléseként szerepelt… rémálmokat hozott. Bár a mai napig rejtély, pontosan hogyan vesztette életét, Flynnt ez a részlet a legkevésbé sem izgatta. Megdöglött, és kész.
Mikor ingerültségét és undorát nagyjából sikerült visszanyelnie, Bartonra nézett. A lány a gyerekekre összpontosított megint; játékosan mutogatott nekik, hogy elterelje a figyelmüket.
– Te is olyan nagy harcos vagy…? – kérdezte hirtelen a kisfiú rekedt, erőtlen hangon, mire minden tekintet rá irányult. Barton aprót bólintott a fejével és bokszmozdulatokat imitált. A kisfiú elmosolyodott ezen. – Szerinted én is lehetek olyan nagy harcos?
Flynn a szeme sarkából látta, hogy Melanie kissé összegörnyed, arcára kiül a fájdalom.
Barton hezitálva ugyan, de megszorította mindkét gyerek kezét, és biccentett egyet.
– És miért nem beszélsz?
Dermesztő csend telepedett a társaságra; még Rooker is tartotta a száját. Bár Barton arca mozdulatlan maradt, a tekintetében milliónyi érzelem villant át. Csupán egy pillanat volt az egész, de Flynn látta a viaskodását önmagával, illetve olyan emlékekkel, melyeket még nem osztott meg újdonsült csapatával, és amelyeket valószínűleg nem is fog. Nehézkesen mosolyra húzta a száját. Sajnos ez a mosoly egyáltalán nem hatott őszintének, de a gyerekek ködös elméje nem érzékelte.
Nem tudok – mutogatta.
– De tudtál? – puhatolózott kissé szégyenlősen a kislány. Barton szemében ismét fájdalom villant át. Aprót biccentett a fejével.
– Szerintem mutogatni tök vicces – emelte fel remegő kezecskéit a kisfiú. – Mától én is így akarok beszélni.
Bartonnak valószínűleg fogalma sem volt, mit feleljen erre, mert csak mereven bámult a kisfiúra, ahogy korábbi mozdulatait imitálja. Aztán váratlanul egyik kezét a torkához emelte, mintha gondolatban ismét átélte volna azt az eseményt, mely hangjának elvesztéséhez vezetett. Már nem bírta a kemény, érzelmeket takaró maszkját tovább magán hagyni. Flynn ki akarta zökkenteni, de ötlete sem volt, miként tegye. Nem állt szándékában ráijeszteni, sem újabb emlékképeket előidézni. Barton hozzá képest roppant fiatalnak számított… és aki ilyen fiatalon ilyen sok szenvedésen ment már keresztül, azzal a legnehezebb bánni. Vajon mennyi gyerekkora lehetett? Valószínűleg semennyi, mert harcolni kellett. Bár a veterán életének is szerves részét képezte a katonaság, a kiképzés, a küzdelem, ő még tudta, milyen egy háború nélküli világ.
Szerencsére nem kellett gyötörnie magát sokáig a tehetetlensége miatt, mert a rádió hirtelen recsegni kezdett.
Oké, van jó meg rossz hírünk – harsant fel Cross hangja a hangszórón keresztül. – A jó, hogy a rés még mindig itt van, a rossz, hogy jelzett a drón.
– Oh, hogy azok a kicseszett mocskok! – szitkozódott Dan ingerülten, fegyverének tárját ellenőrizve.
– Mi lesz, Rooker? – nézett társára segélykérően Melanie. Rooker most először tűnt roppant bizonytalannak. Aggódott társaiért, és ezért sikerült néhány „pontot” bezsebelnie magának Flynn-nél.
– Itt az esély meglépni… megragadjuk – döntött végül. Társai rábólintottak, így a veteránon volt a sor.
– Cross, a Bunker? – kérdezte.
Úton vannak.
– Vettem. Mi is indulunk, álljatok készen.
Flynn és Rooker vezetésével a csapat nekivágott. Mögöttük Barton és Melanie haladt a pokrócba tekert gyerekeket támogatva, utánuk pedig az ikrek lépdeltek éberen, fegyverrel a kézben. Amint kiértek a szabad ég alá, a gyerekek megborzongtak a hűvös levegőtől, és bár igyekeztek csendben tűrni, hallani lehetett, ahogy a fogaik egymásnak koccannak. Barton azonnal masszírozni kezdte a kislányt, hogy saját testmelegével elviselhetőbbé tegye a hideget. A nő, annak ellenére, hogy gyakorlatilag semmit sem ért, leutánozta.
Ahogy beértek a fatengerbe, sokkal éberebbé, elővigyázatosabbá váltak. Az erdő teljesen csendes volt, de már mind tudták nagyon jól, hogy ez nem szabad, hogy megtévessze őket. A Xitanok nem véletlenül zsebelték be az éjszaka urai elnevezést. Lehet, hogy épp egy karnyújtásnyira van az egyik, és csak a megfelelő pillanatra vár…
Hirtelen reccsent egy ág valahol fölöttük. A csapat azonnal megtorpant, hogy hallgatózzon és bámészkodjon.
A sisakod nálad van? – fordult hátra Flynn Bartonhoz, szavak helyett mutogatással kommunikálva. A lány bólintott, majd a ruhájához nyúlva aktiválta azt. A veterán ugyanígy cselekedett. Mivel még nem próbálta, izgalmas élmény volt tapasztalni, ahogy a teljes fejet takaró sisak ráépül a fejére. A hozzá tartozó éjjellátó rostélyok meglepően jól működtek… de Xitant semerre sem mutattak.
Flynn azonban kiszúrt két mozgó alakot, nem is olyan messze… Heves szívverése akkor sem lassult, mikor felismerte őket. Haragosan szitkozódott magában, aztán intett a csapatnak, hogy lóduljanak, mert mindjárt elérik a rést. De nem érték el.
Csak egy pillanat volt az egész: a veterán egy villanást látott közvetlenül maga előtt, aztán hirtelen minden levegő kiszorult a tüdejéből. Mire túltette magát a sokkon, addigra már rég a földre került és a hátsajgásáért felelős Xitan tornyosult fölé éhesen. Hamar észhez tért; még azelőtt telibe kapta a lényt, hogy az egyáltalán rávethette volna magát. Nagy meglepetésére Rooker fegyveréből is kapott, aki néhány pontos lövéssel szétrobbantotta vicsorgó képét.
Mi a franc? – dohogott Cross a rádión keresztül.
– Itt va… – Flynn nem ért mondandója végére, a távolból máris lövések hangját szállította felé a levegő.
Igen, feltűnt nekünk is! – nyökögte Pace néhány kardsuhintás között. – John, mögötted!
Flynn azonnal bekapcsolódott a körülötte zajló harcba. Dan és Greg egymás hátát és társait védve igyekezte irtani az ellenséget, muníciójuk azonban alaposan fogytán volt. Dan hamar lövedék nélkül maradt, ezért a hosszú csövet megpróbálta ütőként használni. Barton, Melanie és Rooker a gyerekeket állták körbe, és bár hiányzott a tökéletes az összhang, sikerült minden feléjük érkező csapást kivédeniük. Többnyire.
Az egyik démon Barton felkarjába mart, de a páncél megbízhatóan tette a dolgát. Látszólag a Xitan sem számított rá; egy röpke pillanatig farkasszemet nézett a lánnyal. Barton ezt a pillanatot arra használta, hogy plazmalövedékes fegyverével először a hasát vegye célba, majd amint a démon nyálat és vért hányva a földre rogyott, a fejére mérte a végső csapást.
Flynn ügyelt rá, hogy harc közben is próbáljanak valamelyest haladni. Mivel a gyerekek szervezete nem volt elég erős a futáshoz, a kislányt Melanie, a kisfiút Greg kapta az ölébe. A veterán, nem látva más megoldást, minden démont meglőtt. A legtöbbjét csak megsebesítette, hiszen ezeket a mocskokat nagyon nehéz volt egyetlen golyóval vagy plazmalövedékkel kinyírni, de legalább lelassította őket annyira, hogy egy kis egérutat nyerjenek. Dan viszont hirtelen felbukott, talán egy faágban esett el. Szerencséjére Rooker, akár egy vadállat, azonnal lerohanta a rá szomjazó Xitanokat.
A Bunker! Megjöttek! – érkezett Pace hangja a rádión keresztül. Bár a nagy rohanásban Flynn nem tudott túl sok mindenre koncentrálni támadójukon kívül, ő is meghallotta a helikopterek propellerének zaját a résen túlról.
– Mozgás! – süvöltötte, Rooker azonban váratlan lépésre szánta rá magát: megtorpant.
– Ha azt hiszitek, hogy ez a… Bunkeretek ránk erőszakolhat bármit is a megmentésünkért cserébe, tévedtek! Akkor már inkább hagyom, hogy a Xitanok széttépjenek!
Flynn tartása olyan hamar vált rideggé, hogy Rooker kissé megilletődött. Tovább hergelte, hogy a hátára ugrott volna egy Xitan, ha Dan nem siet a segítségére.
– Ezt nem hiszem el. A társaidra gondolj, te barom!
– Kékek irányítják a Bunkert, nem?
– És mégis mi ezzel a probléma? – Egyedül azért nem lőtte keresztül a Feketét, mert nem akarta az értékes töltényeket rá pazarolni. Ahogy a távolba nézett, látta, hogy még korántsem fogytak el az erre kószáló démonok. Greget és Melanie-t korlátozta a gyerekek felügyelete, ezért Bartonnak alaposan meggyűlt a baja a védelmükkel. Szerencséjére sikerült összetalálkoznia másik két társukkal, és mivel hárman már jóval markosabb ellenfélnek számítottak, Flynn egy mély levegővétel kíséretében visszaterelte Rookerre a figyelmét.
– Hogy mi ezzel a probléma? – ismételte meg felháborodottan a Fekete. – Ti mindig is puhányok voltatok. Gyengék! Elvesztettétek volna a háborút, és ha még hűek vagytok a módszereitekhez, a Bunkerrel sem fogtok elérni semmit!
Flynn csakis sisakrostélyának köszönhette, hogy kiszúrta a feléjük közeledő két Xitant. Azonnal oldalra fordult, és tüzet nyitott. A lények visítva hátráltak, és hiába próbáltak elkúszni a veterán elől, az addig kattogtatta a fegyverét, míg a tár ki nem ürült teljesen. Rooker tágra nyílt szemmel figyelte az egészet.
– A szabályok megváltoztak – szűrte a fogai közt Flynn. – Fogalmad sincs semmiről.
Csak azért nem folytatódott a párbeszédük, mert mindkettejüknek feltűnt, hogy a fegyverropogás abbamaradt. A veterán értetlenül meredt körbe. Hasonlóan megilletődött tekintetekkel találta szemben magát.
– Mi történt? Ennyi? – tárta szét a karját kérdőn Dan. Flynn összesen tizenhét holttestet számolt, és ahogy végignézett társain, úgy tűnt, mindenki egyben van. Nem volt egyszerű dolguk, ez a támadás mégis valahogy olyan… szervezetlennek, átgondolatlannak tűnt a démonok részéről.
– Valami itt nem stimmel – közölte megérzéseit Pace. Korábban Flynn még megszólta volna őt emiatt a „rossz előérzet” duma miatt, de a kardforgató már bizonyította, hogy mindez nem alaptalan. Ráadásul ezúttal nem csak ő volt felspannolva. Mindenki. Barton például olyan erősen markolta a fegyverét és olyan gyorsan pillantott minden irányba, hogy Flynn már a látványba beleszédült.
– Jól van, húzzunk el végre innen! – kurjantotta Cross, és közvetlenül a hajlított teret jelző rés elé állt. Mögötte több árnyék mozgott; minden bizonnyal a mentőcsapat.
– Mozgás! – intett Rookernek Flynn irritáltan, de kedélyei csillapodtak, mikor a férfi ellenkezés nélkül követte. Amint a veterán is felzárkózott, a mesterlövész oldalba bökte.
– Ez a barom még mindig él? – Szándékosan beszélt fennhangon. – Amikor azt mondtam, elnézzük neked, én azt célzásnak szántam.
Flynn már várta, Rooker mikor robban fel dühében, de legnagyobb meglepetésére Barton volt az, aki frusztráltan lepisszegte Crosst. Arcát ugyan takarta a maszkja, mégis lerítt róla, mennyire ingerült. A veterán teljes mértékben megértette.
A rést elérve az ikrek elhűltek a látványra.
– Ez nem semmi – súgták álmélkodva.
– Hát ez… Beteg. Még egyéb trükkjük van?
– Ehhez mit szólsz, Rooker?
A férfi meghunyászkodva leszegte a fejét.
– Talán annyira nem is őrültek. Vagy már én is elkezdtem rémképeket látni.
– Bárcsak az lenne – reagált Pace.
Melanie kissé visszakozott a látványtól, de a mentőcsapat segítségével átlépett a kislánnyal a résen. Őket Dan követte. Mögötte Greg haladt, ám mielőtt a túloldalra juttatta volna a karjaiban tartott beteg gyereket, az mormogott valamit. Greg rögvest lehajolt, mire a kisfiú gyomrának szegényes tartalmát a földre öklendezte. Barton aggodalmasan leguggolt hozzá, hogy reszkető hátát óvatosan megsimogassa kesztyűs kezével.
– A drón? – tudakolta hirtelen Flynn.
– Passz – rántott vállat a lövész.
– Nem sugároz, a Xitanok biztos kiiktatták – gondolkodott Pace.
– Francba – szitkozódott a veterán. – Ez a sisak ér ugyan valamennyit, de… Mindegy. Greg, iparkodjunk. Mi nem tudjuk eltüntetni ezt a kaput.
– Várj egy… – Greg nem ért mondata végére. Az egyik pillanatban repedés hangját lehetett hallani, a másikban üvegszilánkszerű darabok potyogtak a földre látszólag a semmiből, aztán egy Xitan éles karma nyúlt ki a keletkező résből. A kisfiúba markolt, és rögvest magával rántotta. Barton volt az első, aki reagált. Gondolkodás nélkül a fiú után ugrott, Flynn pedig úgy érezte, szíve kihagyott legalább kettőt.
Megosztás: