A vámpír, aki lelket kapott - 1. rész

Bár novelláról van szó, a terjedelme mégis 25 oldalra rúg, ezért nem akartam rögtön megosztani az egészet. Ha viszont lesz olyan, akit igazán érdekelne a történet, akkor feltöltöm egyben. Btw, ilyen elbeszélői módot korábban nem használtam, majd meglátjuk, mi sül ki belőle. Jó szórakozást hozzá! (És nézzétek el, hogy mostanában ACD-novellákat faltam... ez érződni fog.)



Kisöcsém története egyedi. Ezt a történetet azonban nem lehet elmesélni keserű múltunk és egy bizonyos – magunk között Rákként gúnyolt – személy bemutatása nélkül.

A világégés a mi fajtánk számára sem jelentett aranyesőt, hiába zúdultak a völgyekbe sötét, örvénylő vérfolyók. Az elhullottak többé nem nemzhetnek új táplálékot számunkra, ahogy a halott testben megdermedt vér sem marad erekben az örökkévalóságig. Természetesen jártuk a tömegsírrá vált csatamezőket, és annyi vért csapoltunk a hősiesen és szánalmasan elhullott testekből, amennyit bírtunk, ám a legtöbb halott vére már kiszivárgott a mély és állati brutalitással ejtett sebekből.
Hogy mi lobbantotta lángra a világot? A megkorcsosult emberi természet, mely sötétebb és mérgezettebb fajtánk legveszedelmesebb vadászaiénál is. A hatalmat gyakorló kitüntetettek játékszerként tekintettek szerzeményükre, és mint egy kapzsi, aranyat szopó barom, aki képtelen elviselni, ha a másik tornya takarja előle a kilátást, ártatlan lelkeket mártottak vérbe sajátjuk helyett. Ha a szerzemény csorgott a bőségtől, a rontott lelkek még többet és többet kívántak. Éhségük megnőtt, mely agresszióban és élvezetben teljesedett ki, és minél vörösebbé színeződött a naplemente, ők annál erőszakosabban tomboltak. Telhetetlenségükben eltiporták mindazt a szépet, amelyet önnön erejükből, kitartásukból és kreativitásukból építettek fel hosszú évszázadok alatt. Nem érdekelte őket senki és semmi önmagukon és gazdagságukon kívül.
Sajnáltuk-e őket? Egyáltalán nem. Kizárólag azt, hogy mennyi ízletes és tápláló vér veszett kárba. Először fel kívántunk lépni a háború ellen, ám amikor a szájukra vették a nevünket… hogy aztán bekenjék önnön mocskukkal… akkorra már abszolút nem égett bennünk a vágy, hogy valamilyen módon megakadályozzuk az irtást. Hogy merészelik azt gondolni, hogy egyezünk? Hogy merészelnek minket lealacsonyítani magukhoz? Csúszómászókká lettek, míg mi mindig is felsőbbrendű életforma voltunk! Igen, ölünk, ehhez nem fér kétség, de az élelemért tesszük. Ők puszta élvezetből.
Drága, Cade Bennett névre keresztelt kisöcsém is kivette a részét a világot evő háborúból, ő azonban más volt. Ő kitűnt a masszából, és bebizonyította, hogy nyomokban elcsíphető a remény szikrája. Egy faj gyógyulásának reménye. Ám ezeket a szikrákat a háború rendre elfojtotta, rabszolgasorba taszította, aztán olyan csatába küldte, amelyből egyik sem tért vissza. Nem hagyhattam, hogy erre a kegyetlen sorsa jusson.
Kiemeltem hát a masszából, hogy tűhegyes szemfogakkal és vér iránti, csillapíthatatlan szomjjal ajándékozzam meg. Egy vadállat gyötrő éhsége is kímélet ahhoz a végzethez képest, amely felé az ember saját magát lökte.
A világ utolsó lángjai azóta kialudtak, hogy hamuval fedett kopárságot hagyjanak hátra. Az élet jelentős része megszűnt, a túlélők vegetálnak. A technológia, a kultúra és az ember által összegyűjtött tudás csaknem egésze lemorzsolódott, és nem kérdés: azt a pompát, amelyben egykor kedvükre lubickolhattak, visszahozni majdhogynem lehetetlen. Azok, akik megérték, hogy a rettenetről szóló regéket továbbadhassák, áramszigetekre települtek, de az, hogy túlélték, nem változtatott semmin. Ugyanolyan romlottak, ha nem romlottabbak, mint elődjeik. Nincs miért élniük, mégis makacsul kapaszkodnak a kopárságba. Mi – undorunk ellenére – nem bánjuk. Amíg küzdenek a fajuk fenntartásáért, addig mindig lesz bőséges táplálékunk. Minden áldozat vére félelemmel, gyűlölettel és megvetéssel dúsított – laktató, tápláló… és étvágygerjesztően jó ízű.
A világégés óta majdnem kétszáz év pergett le, drága kisöcsém azonban azóta sem heverte ki rabszolgasorsát. Az emberek iránti érdeklődése egy percre sem lankad, és olyan élvezettel játszadozik velük, hogy a legnagyobb tekintéllyel felruházott társunk sem képes hatni rá.
Nem gyűlölöm őt ezért, de féktelen haraggal tölt el, hogy e romlott fajt képtelen elengedni. És nem elég, hogy szorongatja őket, szívességet is tesz nekik! Eltávolodva fajtánktól, először Kaion zsúfolt forgatagába húzta a szomja, aztán egy kedves kis lakásba költözött a csapadékos Windfall egyik áramszigetén, ahol a helyi hatóságokkal működik együtt. Mikor kérdőre vontam szokatlan és rendkívüli mértékben bosszantó döntését, arra hivatkozott, hogy a bűnesetek feltárása élesíti tompuló elméjét. Bevallom, megriadtam, hogy tán nem érzi jól magát közöttünk. Megérzéseim nem csaptak be. Bár közölte, hogy roppant hálás, amiért megmentettem őt, a háború attól még kioltotta az életét és azzal, hogy közénk emeltem, pusztán a létezését nem engedtem megszűnni. Ő márpedig élni szándékozik, és a sorozatos kín után végre bele szeretne kóstolni az élvezetekbe is.
Felsőbbrendűeknek tartjuk magunkat, de miért vagyunk képtelenek élni?
A kérdés a mai napig ott visszhangzik a fülemben, és akárhányszor felidézem a haragtól fűtött tónust, jéghideg bőrömön még hidegebb fuvallat fut végig.
A szívünk nem dobban, levegőt nem lélegzünk, mégis ennek a rothadó földnek a porát tapossuk. Ha már örök létezés a jussunk, miért nem élhetünk is?
Ezután távozott, hogy emberépítette lakását elfoglalva elméjét nyúzó feladványokba temetkezzen. Feladványokba, melyek kizárólag emberek köré orientálódtak. Ekkor döbbentem rá, hogy drága kisöcsém nem csupán képtelen elhatárolni magát tőlük, de bennük leli létezésének értelmét is. Nem többek puszta tápláléknál, emlékeztettem kellő rendszerességgel. Ne játssz és ne építs ki kapcsolatot azzal, amit megeszel, mert annak sosem lesz szerencsés végkimenetele. Hiába is beszéltem.

Eleinte átkoztam azt az augusztus végi keddet. A nap ádázul sütött, mintha muszájból tette volna, és fajtánk kénytelen volt az árnyékba húzódni. A szóbeszéddel ellentétben a nap sugarai nem halálosak számunkra, bár tény, hogy nem is teljesen ártalmatlanok. Ahogy az sem igaz, hogy a bőrünk olyan fehér, akár a frissen hullott, porzó hó. Akadnak testvéreink, akik kimondottan élvezik a gyenge napfényben való sütkérezést, noha szigorúan betartott keretek között. Azon a kedden viszont ők is inkább a négy fal védelmét választották. Kisöcsém ellenben gallérját felhajtva, barett sapkát a fejébe húzva igyekezett végig a koszos macskakövön a szűkös, időjárás által kopó házak között. A legtisztább időben is képes volt az utcákat róni; talán a háborúban megégett és megbarnult testének köszönhette, hogy a többségnél szívósabb a káros sugarakkal szemben.
Útja egy, a szegényes életmódot folytató lakossághoz mérten kevésbé szerény rezidenciához vezetett, ahol már javában hemzsegtek a hatóságok. Már-már komikus módon tűnt ki fess vonásaival és hibátlan divatérzékével, és bár arca a barett sapka takarása alól épphogy csak kikandikált, formás álla mégis számtalan fiatal hölgy tekintetét elkapta. Drága öcsém ugyan ránézésre huszonöt éves volt, de a naiv és tompa lányok nem tudhatták, hogy immár több mint századszorra ünnepelte azt a huszonötödik születésnapot. Azonban hiába ez a sok évtizednyi tapasztalat, néha magam is úgy érzem, hogy éles megfigyelőképességétől és logikára épülő észjárásától eltekintve nem csupán testben, de fejben is megrekedt a huszonöt éves énje szintjén.
A harmincas, méretben kicsit nagyobb egyenruhát viselő Megan James üdvözölte a rezidencia előtt. Alacsony volt öcsémhez képest, de eltökéltséget sejtető kisugárzása tudatta, hogy kis termete semmit sem jelent. Cade szólalt meg először a köszönésváltás után.
– Már megint összekaptál a szüleiddel… Ennyi veszekedés kezd egy csöppet monotonná válni, nem? És ezúttal mi a csatározás tárgya? Várj, ne válaszolj, elég nyilvánvaló. Most még visszataszítóbban festesz, mint általában, tehát megint férfit akarnak keríteni neked. A hanyag külső sajnos a te esetedben nem fog működni; annyira azért nem vagy csúnya. Szóval milyen az illető? Valami unalmas pénzügyekkel foglalkozó ipse, mi?
– Honnan…
– A parfümöt általában a lusta napokon sem veted meg, de most nem érzek rajtad semmit. Vagyis a legkisebb esélyt sem akarod megadni neki. Majd gondolok rád a közös vacsorátok közben.
James hihetetlenkedve rázta a fejét.
– Alig néhány hónapja ismersz.
– Nekem ennyi idő bőven elég volt, túl sok is. – Csábos vigyor. A nyomozónő mindössze a szemét forgatta.
– Ennyire kiismerhető vagyok?
– Nem csak te, mindenki.
– Ha-ha, ettől most sokkal jobb, öcskös, köszönöm.
Arckifejezését szakmájához igazítva, James a rezidencia felé invitálta Cade-et. Egy percet sem habozott, bele is fogott az eddig feltártak ismertetésébe, és közben igyekezett nem tudomást venni öcsém büszke és magabiztos kisugárzásáról.
– Az áldozat az ötvenkét éves Christopher Giles. Halálát egy tompa tárggyal fejre mért ütés okozta, a szakértők szerint nagyjából tegnap éjjel tizenegykor. Ma reggel talált rá a felesége a hálószobájában.
Cade megtorpant a bejáratnál. A ház túlfeléből is ki lehetett volna szúrni ívbe feszült hátát.
– A hálószobájában? A feleség nem vele aludt?
– Úgy egy hónapja megromlott a házasságuk, ezért Mrs. Giles elköltözött. Már intéződik a válás, de ezek között a sivár körülmények között semmi sem zajlik gyorsan. A nő egyébként pont ebben az ügyben érkezett vissza ma reggel. A szobalány nyitott neki ajtót, és együtt elindultak, hogy felkeltsék a ház urát. Amikor az nem reagált a hívásra, úgy döntöttek, bemennek hozzá, de az ajtó zárva volt. A szomszéd segítségével aztán betörtek, de nem a kómás Mr. Giles fogadta őket, hanem a betört fejéből vérző, nagyon is halott Mr. Giles.
– Egyéb tudnivaló?
– Nem sok. Még nem ástuk bele magunkat igazán. Közbejött egy másik ügy is a szomszéd áramszigeten, így úgy határoztunk, hogy ezt az esetet átadjuk neked. Már ha nincs ellenvetésed.
– Attól függ, mennyire fog untatni az ügy – jegyezte meg félmosollyal kisöcsém.
– Oh, nem fog, ezt garantálom – húzott hasonló mosolyt az arcára James is.
– És miért is?
– Mert az ajtó belülről volt bezárva.
Bár a sapka takarta, könnyedén el tudtam képzelni, ahogy drága öcsém szemöldöke magasra szalad döbbenetében. Megan Jamesnek sem okozott problémát, ugyanis elégedetten vigyorgott, ahogy betessékelte az ifjú nyomozót a hálóba.
Az egész rezidenciát átjárta a jellegzetesen régies hangulat, mely a viktoriánus kort juttatta eszembe. Szerettem azokban az időkben tengetni a napjaimat. Különösen a divatért rajongtam, noha ezt sosem propagáltam. A hálóban is ismerős félhomály uralkodott, ám emellett fagyos légkör töltötte be, holott az ablakok valóban gondosan be voltak zárva. A testes és őszülő Giles a franciaágy mellett hevert hason, feje körül vértócsával.
Kisöcsém leguggolt a kihűlt és kifehéredett halotthoz, majd éles szemét végigfuttatta rajta és a környezetén.
– A rosszullét gondolata is felötlött bennünk, viszont… – fogott bele James, de félúton elakadt a szava.
– A fickó a hasán fekszik, és a közelben nincs semmi, amibe esés közben beverhette a fejét. – És valóban. A padlót vastag szőnyeg borította, a dohányzóasztal túl messze volt ahhoz, hogy Giles elérje, és a test pozíciójából ítélve az ágy széle sem okozhatott sérülést. – A kulcs biztosan belül volt? – kérdezte Cade.
– Igen, a szomszéd is tanúsítja.
– És honnan veszed, hogy nem minősíthetjük gyanúsítottnak? – James erre látványosan megütközött. – Giles köntöst visel, talán lefekvéshez készülődött. Sőt, az is lehet, hogy már nyugovóra tért, de valami felverte álmából. Az ágy melletti kis éjjeliszekrényen van egy lámpa; biztos vagyok benne, hogy felkapcsolta. Vaksötétben nem indult volna az ajtó felé, még akkor sem, ha csukott szemmel is megtalálja. Sötétben az ember elveszíti tájékozódási képességét. Tehát villanyt kapcsolt, körbejárt, aztán utolérte a végzet. Nyilvánvalóan váratlanul, mivel dulakodásnak nincsen nyoma. Bárki gyilkolta is meg, sikerült meglepnie. Vagy egy profival van dolgunk, vagy az elkövető ismerte Giles-t és a szokásait.
– Bárki kifigyelhette, Giles mikor megy lefeküdni – folytatta a gondolatmenetet James.
– Megvárja, és? Hogyan jut be és ki a belülről zárt nyílászárókon? A sarki kifőzde szakácsa biztosan nem lenne rá képes. Tehát akárki tette is, profi… vagy ismeri Giles-t, és képes volt a közelébe férkőzni akkor, amikor már nem volt éber. A lámpa sem égett, mikor rátaláltak a testre, igaz?
– Nem.
– A tettes azt is lekapcsolta, miután távozott. De hogy juthatott ki…? Vagy netalántán elrejtőzött, és várt addig, míg ki nem nyitják az ajtót? De ha akkor szökött volna el, azt észreveszik. Hacsak… – Öcsém szeme felcsillant.
– Valami feltételezés?
– Akad pár, de ahhoz, hogy leszűkítsem a kört, beszélnem kell Mrs. Giles-szal, a szobalánnyal és a szomszéddal. Te pedig csörgesd fel végre a szüleidet, mert még a szokásosnál is morcosabb és tompább vagy.
Megan James már megtanulta, hogy ne ellenkezzen.
Megoszt:

Vérszívók éjszakája

Nem bírom ki sokáig a blog nélkül, és még az időhiány sem akadályozhat meg abban, hogy szánakozva fel-feltekintgessek. Szóval azt hiszem, vége a szünetnek. Yey! (Oké, a nyárinak is vége, de most a blogon beiktatott szünetre gondoltam!)
Mivel is lehetne kezdeni egy visszatérést? Hát egy újabb kísérletemmel! Dereng még valakinek a Kényszer című kezdeményem? Megvolt a két karakter, csak egyszerűen képtelen voltam felhúzni köréjük bármit is. Most végre sikerült, és a végtermékét meg is osztom veletek.


Mi az újdonság benne? Nos, egyrészt újfajta narratív hangot igyekeztem megütni, másrészt pedig... VÁMPÍROK! Hogy lejárt lemez? Akkor ideje visszahozni új csomagolásban! *lecsiszolja a csillogó bőrt, kiiktatja a nyáltól csöpögő szerelmet, helyettesíti egy kibontakozó, de mélyre gyökerező kapcsolattal két társ között, belesző egy ádáz terveket forralgató főgonoszt, lecsupaszítja a világot és megtölti csavaros bűnügyekkel*

Herold Graves egy korosodó vámpír, aki megélte a nagy világégést, és szemtanúja volt annak, táplálékai miként irtják ki egymást. Sosem szimpatizált az emberekkel, mindössze megtűrte őket, lévén, belőlük nyeri legtáplálóbb éltető folyadékját. Cade Bennett más volt. Ő megérdemelte, hogy kiemelkedjék a masszából. Hogy megmenthesse a világégésben neki szánt sorstól, Graves vámpírrá tette és kisöccsévé fogadta őt. Cade azonban élvezetre szomjazik, és fajtársai figyelmeztetései ellenére az emberekben keresi létezésének értelmét. Hogy táplálékhoz juthasson, gyilkossági ügyeket vállal a lábadozó világban, és kedve szerint játszadozik az áldozatokkal. Létezése azonban felborul, mikor betoppan Seda McQuail. A lány, aki megdobbantja nem dobogó szívét. És a lány, akit azért küldtek, hogy megölje őt.

"Ezután távozott, hogy emberépítette lakását elfoglalva elméjét aktivitásra késztető feladványokba temetkezzen. Feladványokba, melyek emberek köré orientálódtak. Ekkor döbbentem rá, hogy drága kisöcsém nem csupán képtelen elhatárolni magát az emberektől, de bennük leli létezésének értelmét is. Nem többek puszta tápláléknál, emlékeztettem kellő rendszerességgel. Ne játssz azzal és szeresd azt, amit megeszel, mert annak sosem lesz szerencsés végkimenetele. Hiába is beszéltem."

"– Alig néhány hónapja ismersz.
– Nekem ennyi idő bőven elég volt, túl sok is. – Csábos vigyor. James mindössze a szemét forgatta.
– Ennyire kiismerhető vagyok?
– Nem csak te, mindenki."

"Öcsém pedig kifejezetten ügyesen mozgatta a bábuit. Képes volt erős, határozott jellemével bárkire hatást gyakorolni. Ha megjelent egy tetthelyszínen, az emberek tömege automatikusan szétnyílt, hogy elengedje őt. Ha megkérdőjelezték egy gondolatát, ő pillanatok alatt elhessegette a kétkedést. Tartottak tőle, bár maguk sem tudták megfogalmazni ennek okát. Gyakran súgtak össze a háta mögött, hogy sértő megjegyzéseket cserélhessenek róla, vagy hogy gyűlölködő és féltékeny pillantásokkal vizslassák. A gyomrom is felkavarodott a látványtól, de sűrű vérük annál ízletesebb volt a számban."

"A szobalány megremegett az érintés alatt, ajkai szétnyíltak. Kisöcsém gátlások nélkül mászott bele a személyes terébe, ő pedig engedte neki. Olyan sokáig tartották a szemkontaktust levegővétel nélkül, hogy mire a lány észbe kapott, már hevesen innia kellett az éltető oxigént. Cade is szívott egy kisebb slukkot a levegőből a feltűnés elkerülése érdekében, melyet aztán lassan, fokozatosan engedett ki."

"Kisöcsém olyan elégedett vigyort villantott, hogy talán még az étterem túlfeléből is kiszúrhatták. Már ideje lett volna végre alaposan belaknia – Cade különösen szerette kihúzni a legvégéig, pusztán azért is, hogy tesztelje és kitolja saját korlátjait –, mégis úgy pulzált az energiától, mintha az imént szívott volna szárazra egy termetes áldozatot. Egyelőre nem foglaltam állást a tényről, hogy ez az idegen ennyire felcsigázta öcsém érdeklődését, de sejtettem, hogy hamarosan ellenvetésekkel leszek tele."

"McQuail ismét megragadta a fegyverét, öcsém nem volt felkészülve rá. Sebészi pontossággal célzott, és az útjára bocsájtott golyó Cade mellkasába fúródott. Ő azonban nem tántorodott hátra. Ehelyett széles mosolyra húzta a száját."

"McQuail felemelte a kést, majd szabaddá tett csuklójához érintette.
– Mégis mit művelsz? – kiáltott be valaki a félhomályba kintről.
– Megetetem."

HAMAROSAN! A részletek egyelőre nincsenek átnézve, átdolgozva.
(Btw, a Délibáb aktákkal is haladok...)
Megoszt:

Játsszunk gyilkososat!

NEM, a szünet ezzel a bejegyzéssel NEM ér véget, mindössze híreket hoztam (meg egy kis ízelítőt). Egy korábbi bejegyzésemben már említettem, hogy szeretnék kezdeni magammal valamit, magammal és az írással, elvégre vesztenivalóm nincs. Két potenciális sztorim várakozik, hogy döntsek a sorsáról: az egyik a Gladiátor, a másik pedig a Délibáb akták.

Ez utóbbinak a címéről csak most rántottam le a leplet. Bár azt mondtam róla, hogy novellafüzérről van szó, az első novella máris 30+ oldalnál jár, és a lényeget még csak ezután fogom sorokba önteni. Szóval egyre inkább úgy fest, hogy kisregény lesz a dologból.

A Délibáb akták az esélyesebb jelölt, tekintve, hogy nem tudok leállni az írással. Nem bírtam ki, kicsikét éjszakáztam, hogy haladjak, és ezt a 30+ oldalt csak most, ezen a héten hoztam össze. Ez mind nagyon klassz meg minden, csak nem hiszem, hogy lesz merszem beküldeni bárhova is.

Úgyhogy valószínűleg olvasói véleményekre fogok támaszkodni. Ha az ízelítővel felkeltettem az érdeklődést, lehet, hogy feltöltöm az egész első novellát (vagy kisregényt).


Szóval mi is ez a bizonyos Délibáb akták néven futó valami? Egy terveim szerint pörgős, csavaros novellák/kisregények gyűjteménye, amely egy problémás nyomozó (illetve... nyomozó-féle) eseteit dokumentálja. De mitől több, mint egy átlagos bűnügyi mű?

Mit tennél, ha az illető, akit megöltél, egyszer csak megjelenne előtted? Nem elég, hogy kizárólag te látnád és hallanád, de még az őrületbe is kergetne téged.
Craig Farrell nyomozó. Illetve... valami olyasmi. Sokkal inkább egy igazságosztó, aki fittyet hányva a törvényekre, élvezetből vadászik bűnözőkre. Egy problémás fickó, akinek néha-néha becsúszik egy-két gyilkosság is. A legutóbbi más. Egy baleset, mely egy ártatlan életét követeli. Egy ártatlanét, akinek a szelleme (vagy akármi legyen is) mindent elkövet, hogy kihozza a sodrából Farrellt. Mert természetesen a világ legidegesítőbb személyét kellett elgázolnia.
Farrell köszöni szépen, nem őrült meg. Csak szeret hangosan vitatkozni a gondolataival.

"Farrell hangosan hümmögött. Testbeszéde egy pillanat alatt száznyolcvan fokos fordulatot vett. Laza tartása megmerevedett, háta és izomzata ívbe feszült, kezei ökölbe szorultak. A homlokát mély ráncok redőzték, szürkéskék tekintete és a hozzá illeszkedő szürkés fürtök elvetemültté formálták fölényeskedő és epés grimaszát.
– A hivatal sosem fordul magánnyomozókhoz – jelentette ki.
Manchester hadnagy teste is megmerevedett, arca pedig elsötétült. A korábbi könnyedséget és jókedvet mintha kiszivattyúzták volna belőle.
– Nem, tényleg nem.
– Tudta, hogy megzsaroltak?
A hadnagy szeme villant egyet.
– Természetesen. Az én parancsaim szerint jártak el."

"– Viszont ezért cserébe majd folyamatosan ott lesznek a seggemben.
– Ha viselkedik és teszi a dolgát, a hivatal majd kimászik a seggéből."

"Wes kéken világító tekintete hirtelen elsötétült, arca rémisztően komorrá deformálódott. Farrell megértette a hangulatváltozást, majd a hátizsákjába nyúlt. Végül is nem azért tett meg ennyire kacifántos utat, hogy csevegjen egy régi ismerőssel. Egy gondosan becsomagolt, piros szalaggal átkötött ajándékcsomagot húzott elő. Mikor Wes meglátta, öblös nevetés rázta meg az egész törzsét.
– Most szórakozol, Craig?
– Kerülöm a feltűnést.
– Azzal, hogy feltűnősködsz?
– Brilliáns, nem?"

"– Még késsel is kicsinálnál? Nem volt elég egyszer?"

"– Oh, akkor ez most az én hibám? – képedt el a szellem felpaprikázva. – Te hajtottál túl gyorsan! Még csak nem is hallottam a kocsid motorját!
– Akkor a fényszórók csak dísznek vannak? Vagy azt hitted, két random fényfolt közeledik feléd?!"

"– Miért, szándékosan ütötték el? – vált falfehérré Mr. Faraday.
Farrell nyelt egyet. Oh, a francba… 
– Nem, de bizonyítékok hiányában egyelőre ezt sem zárjuk ki. A kocsi tulajdonosa egy bizonyos Nathaniel Pierce, de nem ő vezetett tegnap. A kocsit ellopták. Tudnak esetleg bármit erről a pasasról? Ismerős a neve?"

"– Azt… – Farrell gyorsan visszanyelte a mondandóját, majd mobilját a füléhez szorította, egy lázasan telefonáló férfi látszatát keltve. – Nem. Nem. Nem fogsz belém mászni. Lehet, hogy nehezen tartom kordában a dühömet, de akik korábban alábecsültek, most mind a sebeiket nyalogatják. Egyébként nem úgy tartják, hogy minden okkal történik? Tehát a halálodnak mindenképp be kellett következnie. Ki tudja? Talán megérdemelted. – Lejjebb vette a hangerőt. – Köszönd meg, hogy egyáltalán én voltam. Legalább gyorsan túlestünk rajta."

(A mű egyelőre nincs átnézve, átdolgozva.)
Megoszt:

Szünet?

Próbáltam kiokoskodni valamit, több esetben tűzbe is nyúltam, de sajnos nem volt elég. Annyit pedig nem ér a dolog, hogy ne aludjak miatta.
Feltűnhetett, hogy mostanában megritkultak a bejegyzések. Annyi a magyarázatom erre, hogy egyszerűen minden és mindenki az ellen dolgozik, hogy írhassak és blogolhassak, úgyhogy döntést hoztam: szünetet iktatok be.

Egy darabig nem lesz új bejegyzés, se fejezet. Talán többet nem is lesz. Majd kiderül.
Megoszt: