2017. április 18., kedd

Zenéim íráshoz II.


Mivel meglepően sokan tekintettétek meg az első Zenéim íráshoz bejegyzést, máris kedvet kaptam ahhoz, hogy összeállítsam a folytatását. Ebben a második részben is négy zenét mutatok nektek, de aztán lehet, hogy idővel ezt a számot felemelem (ami még nem olyan biztos, hiszen így legalább több bejegyzésből állhat ez a bejegyzéssorozat [szóismétlés]).

Mielőtt belehallgatnátok a következő négy muzsikába, hadd érdeklődjem meg: ti mit hallgattok írás közben/előtt/után? Mi inspirál benneteket? Egyáltalán hallgattok zenét írás alatt, vagy jobban preferáljátok a csendet? Tele vagyok a kíváncsiság fogainak nyomaival. :D

I. https://youtu.be/oMqhtpyCL3A >> Amikor üldöznek, de még menekülés közben is jól nézel ki (Kötelező darab!)

II. https://youtu.be/K95bLCiZg5c >> Fegyverbe, kamerád! Kivezényeltek a frontra! (2:41!!)

III. https://youtu.be/EPe589q8chU >> A nagyvárosi forgatagban bárkit azonnal szem elől téveszthetsz...

IV. https://youtu.be/zjgpMXbjPjI >> A zene, ami megérdemelte volna az Oscart... (Goosebumps...)

Igyekeztem megintcsak hangzásban, stílusban, hangszerelésben eltérő zenéket összeválogatni (először fel sem tűnt, hogy mindegyik filmzene). Ha továbbra is van rá igény, a bejegyzéssorozat folytatódik!
Megosztás:

Kihívás - Történelmet írni

Utólag is kellemes ünnepeket mindenkinek! És hűha... végre sikerült alkotnom valamit a kihívásra is? Ez is csak azért született meg, mert épp ismételek; a 13. hét címéhez egyébként eddig ötletem sem volt.
Jó olvasást hozzá!


A tankönyvem fölött görnyedtem… már ki tudja, mióta. Órák telhettek el, mert mikor felütöttem, még napfényben olvastam, mostanra viszont szükségessé vált az asztali lámpa retinaégető ereje. A fenébe is, biztos voltam benne, ha még egy sort el kell olvasnom, tojásfehérjéhez hasonlóan fog végigfolyni az arcomon a két szemgolyóm.
Ingerülten becsaptam a tankönyvet, és a konyhába tipegtem egy pohár narancsléért. Alig két frissítő kortyon voltam túl, amikor valaki hangosan kopogtatott a bejárati ajtón. Morgást hallatva, néhány lusta lépéssel az ajtó elé álltam, és kitártam. Legnagyobb meglepetésemre egy kissé köpcös, szokatlan sapkát és öltözéket viselő férfivel találtam szemben magam. Mint aki a későreneszánsz korából bukkant fel.
– Elnézést, hogy megzavarom nyugalmát, kisasszony, de utam Wittenbergbe vezet, és kapuját sehol sem találom. E kilencvenöt pontól álló…
Bevágtam az ajtót. Arra eszméltem, hogy szívem a torkomban dobog. Valaki szórakozik velem, vagy agyamra ment a tanulás?
Gyorsan lehajtottam a maradék narancslevet, majd ismét a konyha felé vettem az irányt. De nem jutottam el odáig. Lábam váratlanul elakadt valamiben, mire én egy nagy lendülettel hason vágódtam a padlón. Fájt, de legalább a poharam megúszta. Jobb lábfejem egy vastag ruhaanyagba gabalyodott. Lerúgtam magamról, és azt hittem, mindjárt viszontlátom a narancslevem.
Adriai tengernek syrénája” – állt rajta.
– Ah! – ugrott elém a semmiből valaki. – A Jó Zrínyi vitorlája!
Gondolkodás nélkül a szobámba sprinteltem, bevágva a hátam mögött az ajtót. Lihegve a félfának dőltem, és azzal próbáltam nyugtatni magam, hogy kimerültem. A csend nem tartott sokáig. Egy öltönyös, szemüveges alak magasodott a szobám közepén, kihúzott háttal, baljós tekintettel. Szemét a falon tartotta, amin egy felirat állt: Fulton. Hogy a fenébe került az oda?
– Vasfüggöny ereszkedik Európára… – Az idegen szavait hirtelen elnyelte a kiabálások, taps, zene és lábdobogás zajának keveréke. A kezemet a fülemre tapasztva behunytam a szemem. Mikor kinyitottam, megint a tankönyvem fölött görnyedve találtam magam. Nevetve fújtam egyet.
Irány történelmet írni.
Megosztás:

2017. április 9., vasárnap

Zenéim íráshoz I.


Már egy ideje rágódtam ezen a bejegyzéssorozaton, de eddig sosem jutottam el odáig, hogy valóban belekezdjek, pedig ez aztán tényleg nem igényel sok energiát tőlem. (Now, I'm gonna give it a red hot go.) Szóval, mi is akar ez itten lenni?

Mindenki szeret zenét hallgatni, számomra például létfontosságú; nem telhet el nap anélkül, hogy ne hallgatnék meg legalább egy (tíz) zeneszámot (vagy egyet tízszer… lényegtelen). Válogatós típus vagyok, ennek ellenére nincs konkrét kedvenc műfajom. Ugyanúgy üvölthet a speakerből rock, mint valami könnyed R&B. Ééés… komolyzene is.

Egyik nap elgondolkodtam: miért ne oszthatnám meg veletek is azokat a számokat, amik remek inspirációforrások számomra az íráshoz? Már egészen felhízlaltam ezt a kis gyűjteményemet, olyannyira, hogy megérne egy bejegyzéssorozatot. És ezt most meg is fogom tenni.

Miért? Mert szvsz nem hátrány, ha nem csak Rihanna és Ed Sheeran neve mond nekünk valamit. Akár az ő muzsikájuk is tehet akkora hatást ránk, hogy akár egy-egy sornyi lyric-darabból jelenetsorozatok állnak össze a fejünkben… de az én esetemben ilyenre még nem volt példa (most tekintsünk el attól, hogy e két előadótól nagyon ritkán hallgatok bármit is).

Én a komponált zenére esküszöm. (Ábel-imitáció: De miért?) Mert minden hangulathoz találsz valamit. Ha egy halált akarsz ábrázolni vagy egy hős felemelkedését, kismillió zenedarab közül válogathatsz, nekem elhiheted. Meg aztán ott a tény is, hogy ha ilyesmi zenére fáj a fogad, nem kell visszamenned Schubertért a 19. századba (javasolt, de ha a kor messze áll tőled, én ugyan nem erőltethetek rád semmit).

Minden bejegyzésbe összesen négy, hangulatában, stílusában és hangszerelésében is más, számomra óriási inspirációforrásként label-ezett zeneszámot szándékozok beleágyazni, hátha esetleg megihletek bárkit, és sikerül a köréd fonódott alkotói válságot lecsavarni rólad.

(Ha újrakezdhetném az életemet, biztos, hogy zenélni tanulnék. A csellótól kezdve a zongorán át a dobig mindent kipróbálnék.)

I. https://youtu.be/Buh7og49TJY?t=2m8s >> Valami energikus (2:08-tól érdemes belehallgatni.)

II. https://youtu.be/O_3hLJ_rd3E >> Az antagonista settenkedik valamiben...?

III. https://youtu.be/HJQ_Aurhoj4 >> Francba, rajtakaptak! (Ez csak az elejére igaz, a zene utána lelassul. 0:20-tól érdemes belehallgatni, de a felvezetés is megéri.)

IV. https://youtu.be/5KWbyRbL4R0 >> Amikor azok a rejtélyes megmentők a felhőkarcoló tetejéről vizslatják az életet…

Ha esetleg nem egetverő ostobaság volt megszülni ezt a bejegyzést, akkor a későbbiekben mindenképpen számíthattok még többre. 
Megosztás:

2017. április 1., szombat

Az Égisz nem alszik - Epilógus

(A blog 100. bejegyzése. Ohh.)
Hű... hát el sem hiszem, mennyire kitolódott ennek a történetnek a publikálása, holott már mikor elkészültem a megírásával.
Roppant hálás vagyok mindenkinek, aki akár itt, akár Wattpaden végigkövette, nagyon sokat jelent! Hogy a folytatást mikor kezdem feltöltögetni, arról egyelőre nem nyilatkozom. Talán majd az érettségi után, talán előbb... tényleg nem tudom.
Jó olvasást az epilógushoz!


– Ez igazán nagyszerű munka volt! Gratulálok! – Greene dühében az asztalt csapkodta, és minden rápakolt mappát egy sebes mozdulattal a földre söpört. Zöldes szempárja sötétebb volt, mint általában, egész teste vibrált a harag generálta feszültségtől. – Mégis mennyi a veszteség megint? –Fújtatva mérte végig Emily Lewist és Colin Silast.
– Egy halott Őrszem – sütötte le a tekintetét a nő.
– Kettőt pedig a belsőseink most igyekeznek kiszabadítani az őrsről. Remek, micsoda haladást értünk el! Miénk a város, akkor meg miért nem tudunk egyetlen személyt eltakarítani végre? Mi a franc ez a szerencsétlenkedés?
– Egy két lábon járó fegyver! Mi tettük azzá!
– És mégsem tudjuk hatástalanítani? Chh. Lássuk be: elcsesztük, és most ellenünk fordult. Nem is. A te embered cseszte el, Emily!
– Anthony! – A mindvégig csendesen meghúzódó öreg most először emelte meg a hangját, és ez elég volt, hogy két tágra nyílt szempár szegeződjön rá. Ujjaival ősz borostáját simogatta, vonásai a ráncok ellenére is igen feszes hatást keltettek a félhomályban. Szabad kezével intett Lewisnak, hogy övé a szó.
– Ha megengeditek, hogy egy mesterlövészt tegyek valamelyik tetőre, leszedtem volna – zúgolódott a nő.
– Hogyne, mert így sincs elég nagy visszhangja a World Square-nek! – dobbantott felfújódva Greene.
– Emiatt a Kiváltságosokat okold! Az ő dolguk kordában tartani a várost! – csattant fel Emily. – Egyébként… mióta engedjük, hogy ennyire beleszóljanak a dolgunkba? Egyre nagyobb a hatalmuk, a végén arra eszmélünk, hogy átvették az irányítást a Játék fölött.
– Valaki segített neki – szólt közbe Silas. Ismét megkapta társai tekintetét. – A kis Stinger máris szövetségesre lelt. Felismerte valamelyik Őrszem?
– Nem. Csak annyira emlékeznek, hogy egy középmagas, edzett férfi volt. Talán középkorú. Rendkívül gyorsan mozgott, esélyük sem volt. Még Stinger sincs ezen a szinten – magyarázta aggodalmasan Lewis. – Csuklópántot nem viselt, az biztos. A radarunkon nem bukkant fel.
Silas a homlokát ráncolta.
– Egy másik ECHO-s túlélő?
– Úgy tudom, Stingeren kívül nem maradt senki – ellenkezett Greene.
– Ne hagyd, hogy a látszat becsapjon, Anthony. Ha egyikük túlélte, akkor megvan rá az esély, hogy mást sem sikerült eltakarítanunk.
Emily a kezeit tördelve szitkozódott. Senki sem hibáztatta érte. Egy darabig hallgatagon bámultak a semmibe, a történteket emésztgetve. Két hét, és megint a feje tetejére állt minden. Talán az egész ECHO-program megalapítása a lehető legrosszabb ötlet volt. Sosem kellett volna hallgatniuk Derekre. Amióta eltörölték (illetve, próbálták eltörölni), veszteséget halmoztak veszteségre. A Játék így könnyedén meginoghat.
– Nem veszthetünk több Őrszemet – mondta hirtelen Greene. A többiek bólintottak. – Ez mind Derek sara. Ha az ECHO-ra érvényessé tettük az eltörlési parancsot…
– Várj. Ugye nem arra gondolsz, hogy őt is eltennéd láb alól? – hökkent meg Emily, még a háta is ívbe feszült közben.
– Ne legyél ostoba. Tudod, hogy nem birkóznál meg vele. – Silas sem repesett az örömtől, Greene viszont égett a tettvágytól.
– Jó lesz, ha végre ő is akcióba lendül. Ha ellenáll, majd én észhez térítem.
Megosztás:

2017. március 29., szerda

Az Égisz nem alszik - 22. fejezet

Vesztettem két feliratkozót. Aúcs. Nem az lehet az oka, hogy hanyagolom a blogot, hiszen bár a suli miatt ritkábban ülök géphez, előredolgozom, így mindig van mit feltölteni... Mindegy. Igyekszem nem csalódást okozni azoknak, akik még követnek. Mivel már csak három publikálásra váró rész maradt a Stinger második kötetéből, úgy döntöttem, erőt veszek magamon, és előveszem. Már rég fent kellene lennie a blogon, de az a nyamvadt idő....
Jó olvasást!


November 11.

Walker főhadiszállását (az ő szavaival élve) pusztán a monitorokból áradó fény töltötte meg. A redőnyök teljesen le voltak húzva, az ajtó alaposan be volt lakatolva. A hacker nem csak a drágán beszerzett holmikat féltette, hanem saját életét is.
Stinger az ágy szélén ücsörgött, egy bögre gőzölgő kakaó felett. Walker javasolta a forró italt, mivel az éjjel átvonult egy hidegfront a városon, és Kaion dércsipkékkel a hátán ébredt. Minden, ami meleg és édes, az csakis jót tehet, állította a hacker kidüllesztett mellkassal. A forró kakaó valóban sok hasznot rejtegetett; Stinger már nem érezte annyira átfagyottnak a lábujjait, és ez az élvezetes meleg kellemes bizsergéssel árasztotta el. Ám annak ellenére, hogy roppant finom volt, és szinte összefutott a nyál a szájában, ahogy egyre többet ivott belőle, úgy hagytak a kortyok egyre keserűbb utóízt maguk után.
Walker a számítógépe előtt görnyedt, és tempósan gépelt. Amióta a lány kezébe nyomta a bögrét, nem esett szó közöttük, és ez a nyomasztó csend csak tovább rombolta Stinger háborús övezetté nyilvánított lelkét. Mire volt jó ez az egész? Annyiszor feltette már magának ezt a kérdést. A Játékmesterek nem kaparintották meg őt, ő pedig újabb ártatlant veszített el. Mégis miféle csata az olyan, ahol nincs győztes fél a végén?
Egyfolytában a történteket rágta át a legelejétől a legvégéig. Hol rontotta el? Mit kellett volna másképp csinálnia? Miért történt egyáltalán mindez? Bár ezek a kérdések kivételesen nem identitásának megfejtésére keresték a választ, mégis teljesen megőrült tőlük. Könyörtelenül hasogatott a feje, és nem csak a front volt az oka.
– Asszem találtam valamit – szólalt meg váratlanul Walker, aminek Stinger talán jobban örült, mint kellett volna. Letette a félig kiürült bögrét, majd a hacker mögé lépett, hogy rálásson a monitorra. – Rowlin az utóbbi időben többször is utalt pénzt erre a számlára.
Stinger megdöbbent, mert igencsak nagy összeg került a szeme elé.
– Visszapörgettem a keresési előzményeit. Eladó házakat nézegetett a legtöbbször – tette hozzá Walker.
– Ezzel akarta meglepni Elisabeth-et.
A lány gyomra görcsösen rándult össze, és inkább gyorsan lekapta a szemét a monitorról. Mire jó ő egyáltalán? Abban tökéletes, hogy elragadja másoktól azokat a személyeket, akiket mindennél jobban szerettek… Végül is, talán nem kellene annyira meglepődnie ezen. Elvégre köze volt… köze van a Játékhoz, és aki belefolyik, az előbb-utóbb úgyis bemocskolja a kezét… Vajon ő önszántából csatlakozott? Ugyan nem rémlett semmi, de kétségei voltak.
Mindkét fél hallgatott egy darabig, míg végül Stinger törte meg a dermedt csendet.
– Elmennek érte is? – tudakolta vékonyka, erőtlen hangon. Walker felpillantott rá.
– Nem hinném. Akármilyen őrültek uralják is ezt a Játékot, kétlem, hogy ennél nagyobb galibát akarnak. Most minden a World Square-től hangos.
– Át tudod utalni a pénzt Elisabeth számlájára? – tudakolta a lány. A hacker bólintott. – Elégnek kell lennie ahhoz, hogy új életet kezdjen. Lehetőleg minél messzebb Kaiontól.
Walker megértően biccentve visszafordult a monitor felé, és máris munkához látott. Megint feszült csend borult rájuk. Stinger alsó ajkát tapogatta; ugyan korábban volt alkalma megtapasztalni a gyors gyógyulás előnyeit, mégsem sikerült még igazán hozzászoknia a dologhoz. A többi testrésze sajgott az előző napitól, de tudta: másnapra úgyis jobb lesz, mint újkorában.
– Figyelj… Walker – szólította meg óvatosan a hackert. Walker ujjai megdermedtek a billentyűzet felett.
– Hosszú nap volt a tegnapi. Még én sem tettem túl magam rajta, pedig egész éjjel húztam a lóbőrt, nekem elhiheted.
– Én…
– Elvesztek az emlékeid, az életedre törtek, basszus, nem is egyszer! Fogalmad sincs, kiben bízhatsz, a reakcióid teljesen érthetők. Igyekszem alkalmazkodni hozzájuk. – Stinger szeme döbbenetben úszott. Miért tart ki Walker mellette még mindig?
– Akkor is tartozom egy bocsánatkéréssel. Sajnálom, komolyan.
– Kösz. A fejem még most is sajog – masszírozta a tarkóját a hacker.
– Ne haragudj. – Mély sóhaj. – Én nem… nem akartam, de betoppantatok, mindent felfordítottatok… és Rowlin… akármennyire igyekeztem…
– Figyelj ide – fordult a lány felé Walker. Stinger korábban sosem látta ennyire keménynek a vonásait. – Erős vagy, képzett vagy… szédületes vagy… de ez a Játék még rajtad is túlmutat. Ha komolyan porig akarod égetni, az szólóban nem fog menni. És ha már sikerült rábeszélnem Shane Connort… Shane Connort, hogy segítsen…!
– Igaza van. – Az emlegetett nyitott be a lakásba, kezében a Walkertől kapott kulcsokkal, illetve egy megpakolt hátizsákkal. Stinger izomzata akaratlanul is megfeszült a férfi látványára. Volt valami ebben a fickóban… valami emberfeletti. Amit előző este produkált…
– Segített? Tényleg? – A lány hangja élesen fennhéjázóan csengett. – Otthagyta Rowlint!
– Nem ő volt a célpont.
– És mégis meghalt! – Stinger hangosan lihegett. – Nem is érdekelte, mi lesz vele.
– Nem, nem érdekelt.
– Akkor miért jött vissza? Miért van itt? Ha hátráltatni akar, inkább kotródjon vissza a nyamvadt kuckójába.
Fagyos csend állt be a helyiségben. Stinger tekintetét mindvégig Connor arcán tartotta, de a férfi maszkja alá képtelen volt belesni. Nem létezik, hogy egy halál (egy ártatlan halála) ennyire ne váltson ki belőle semmit sem…!
– Válaszokkal tartozik.
Connor letette a táskát.
– Tudom.
– Úgy értem, most. Eleget húzta az időt.
A férfi arcizma rándult egyet, de aztán beletörődve bólintott.
– Mi ez a kék fény, ez a képesség? Egyáltalán miért segít mégis? Nem csak azért, mert Walker pátyolgatta egy kicsit. És ha már itt van, nem ártana lefektetnünk néhány szabályt. Például, hogy nem hagyjuk felügyelet nélkül a személyt, akinek a védelmébe keltünk!
Stinger nem volt biztos abban, hogy készen áll válaszokra. Túl hosszúra sikeredett az előző nap, az agya eltelt az események tömkelegével, és hiába igyekezett, nem bírt szabadon fellélegezni. Viszont tudta, hogy hallania kell. Válaszok kellenek, nem húzhatja tovább az időt. Minél több tudást birtokol, annál nagyobb ellensége lehet a Játékmestereknek és… ezeknek az úgynevezett Kiváltságosoknak. Talán még emlékeket is nyerhet abból, ha nagyjából összeáll benne a Játék eredetének képe. Bármilyen információt elfogad, csak adjanak végre…!
Connorra tekintett, és beugrott a lecsengett történések utáni villamosút. A férfi a hetedik megállótól nem messze szedte fel, és a lány hiába faggatta, makacs hallgatással felelt minden kérdésére.
– Jól van. De számíts rá, hogy nem ezt akartad hallani.
Stinger mélyet sóhajtott.
– Hallgatom.
– A képességed miatt jöttem vissza. Nem kaphattad akárkitől. Ennek a Játéknak a részét képezted, tehát, ha a feltevéseim nem tévesek, akkor én vagyok az eredő.
– És ez a Derek? Elárulta az Égiszt, nem igaz?
Connor tekintete elsötétült.
– Nem ő árulta el. Én tettem.
Megosztás: