2016. június 23., csütörtök

Partra mosott hal - 1. fejezet


Október 10.

Az ébredés rettentően kínkeservesnek bizonyult, mintha az őt körülölelő sötétség betontöménységű lett volna. Akárhogy is küzdött ellene, a sötét csak nem akart eloszlani. Akár egy ólomsúlyú ködfátyol, melyet még az igazán erős sem képes megemelni. Ő viszont roppant makacs természettel bírt, kizárt volt, hogy feladja. Addig erőlködött, míg valahogyan rést nem ütött ebbe az elviselhetetlen feketeségbe; a lyukon keresztül áramlani kezdett némi fény… valamint fájdalom, mely egész testére csavarta magát, megkínozva minden létező porcikáját.
Ez az elviselhetetlen gyötrődés különös érzést ébresztett benne, de, hogy mi lehetett ez, arra nem talált választ. Az apró lyukból szivárgó fény korántsem volt elég, hogy kivilágítson mindent. Ez megrémítette, és mit sem törődve a lüktető fájdalommal, megpróbált tágítani rajta. Addig ütötte, rúgta és törte a furcsa falat, míg teljesen le nem omlott, utat engedve az éles, szembántó világosságnak.
A kezét az arca elé emelve blokkolta az erős fényt, majd amint szeme hozzáedződött, reménykedve körültekintett. A szíve hatalmasat ugrott a mellkasában. A sötétség az elméjében továbbra is jelen volt; törhetetlenül.

A sérült egész testében megrázkódott, és rémülten vizsgálta a számára idegen környezetet. Mellkasa fel-le ugrált a heves légzéstől, homlokán egyre dagadtak a verejtékcseppek, melyek aztán szép lassan legurultak a halántékán. Úgy érezte, megfullad, mintha a testét fedő takaró fojtaná. Azonnal lerúgta magáról, és ülő helyzetbe tornázta magát. Hamar rájött, hogy ez nem volt bölcs ötlet; a mindenütt jelen lévő fájdalom felerősödött, és rá kellett harapnia a nyelvére, hogy le bírja nyelni a feltörekvő üvöltést.
Remek. Most már a nyelve is sajgott, és ehhez fémíz is társult.
Óvatosan előredőlt, majd légzését lassítva próbálta visszanyerni higgadtságát, csakhogy ez sehogy sem sikerült. Elég volt pusztán körbemerednie ahhoz, hogy a pánik elárassza egész lényét. A viszonylag kicsiny szoba egyszerű fehér falai, a gyér, kopottas bútorzat, a sötét színű függöny, a szőnyeggel fedett padló, a repedésekkel teli plafon… Akármire emelte is a tekintetét, semmi sem tűnt ismerősnek. Semmi.
Hirtelen azon kapta magát, hogy szíve vadul dübörög a bordái falán, izomzata megfeszült. A fájdalom olyan mértékűre fokozódott, hogy egy hangos nyögés szökött ki a száján. Ez a fájdalom az oldalánál érződött a legerősebben. Kezével finoman megtapogatta, és döbbenten tapasztalta, hogy a felsőtestén lógó ismeretlen ruhadarab alatt vastag kötés lapul.
Hogy került ez rá? Megsérült? Hol a pokolban lehet?
Hiába erőlködött, képtelen volt emlékeit felidézni. Megint azoknak a fekete betonfalaknak ütközött, és ennyi elégnek bizonyult ahhoz, hogy pánikja tovább tetőződjön. Valaki felelős ezért; csak erre tudott gondolni.
A szobához tartozó egyetlen ajtó kinyílt, és egy ősz fürtös, pirospozsgás arcú öregember lépett be rajta, orrán félig lecsúszott szemüveggel. Szürkéskék szemében döbbenet tükröződött. A lába gyökeret vert az ajtóban, nem mozdult, csupán némán figyelt.
Ő tudhat valamit, a sebesült teljesen biztos volt ebben. Adrenalin öntötte el a testét, melynek következtében olyan gyorsan pattant fel, hogy a szoba fordult egyet körülötte. Az öreg sem maradt rest, azonnal közeledni kezdett felé.
– Hé, óvatosan! Súlyosan megsebesültél, még nem…
– Ki a fene maga? – szakította félbe élesen a lány. Vére felforrt a haragtól. – Hol vagyok? Maga tette ezt velem? – Nem, inkább a kétségbeeséstől.
Az öreg ismét megtorpant, kezét védekezően maga elé emelte.
– Semmi baj. Én láttalak el. Barát vagyok. Segíteni szeretnék. – Próbált higgadt maradni, de beszéde feszültséget sugárzott. Talán tart az állítólagos betegétől? Vagy rejteget valamit?
A szavaknak nem sikerült a sérültet megpuhítani, sőt, ingerültségének értékei tovább emelkedtek. Tekintete ködös volt. A sötét falak semerre sem nyújtottak szabadságot, de azért megkísérelt tenni néhány bizonytalan lépést előre. Az adrenalinnak köszönhetően sikerült talpon maradnia, bár a fájdalom egyre mélyebbre rágta magát.
– Bizonyítsa be – szűrte a fogai között. Az öreg bátorságát összeszedve páciense elé lépett, és két kezével megragadta annak felkarját.
– Semmi baj. Itt nem érhet bántódás. Kérlek, nyugodj le, mielőtt kilazulnak az öltések. Egy golyót halásztam ki az oldaladból. Alig néhány órája varrtalak össze.
A lány teste rándult egyet az utolsó két mondat hallatán. Képtelen volt megfelelően értelmezni a helyzetet, mindent veszélyként fogott fel. Egy nagy lendülettel ellökte magától az öreget, aki egy hangos nyögés kíséretében elterült a földön.
A sérült egész testén végigfutott a remegés, légzése lihegéssé erősült.
– Nem vagyok jól. Mit művelt velem? – kérte számon hisztérikusan.
Az öregnek időre volt szüksége, hogy a tüdejéből kiszökött oxigént pótolja, és meg bírjon szólalni.
– Az igazat mondom! – pihegte. – Ha az a két halász nem hoz hozzám, elvéreztél volna. Ha szédülsz, az valószínűleg a fájdalomcsillapítók miatt van. Nem szabadott volna ilyen hamar magadhoz térned. – Lassan talpra állt.  – Kérlek. Pihenésre van szükséged.
A sérült éles tekintettel figyelte az öreget, aki ismét megkísérelt közeledni felé, ezúttal azonban ügyelve rá, hogy véletlenül se érjen hozzá.
– El tudod mondani, mi történt veled? – kérdezte halkan, tagoltan.
A sérültnek időbe telt feldolgozni a kérdést, ám amint megértette, torka teljesen kiszáradt. Légzésének kontrollálásán fáradozva elkezdett kutatni a megfelelő emlékek után. Próbálkozása hiábavalónak bizonyult. Tágra nyílt szemmel meredt az öreg barátságos arcára, közben hevesen rázta a fejét.
– Nem emlékszem…
– Nem kérdezek többet, aludj. Idővel minden vissza fog térni – biztosította az idegen, és érdes kezével finoman közrefogta a lány vékony, de erős ujjait.
A sebesültet egyáltalán nem nyugtatta le a válasz, mert nem ezt akarta hallani. Az öreg nem érti.
Ismét megrázta a fejét, majd ujjait szabaddá téve egészen az ágyig hátrált.
– Nem… én… nem emlékszem semmire – motyogta alig hallhatóan. Minden egyes szó kiejtése egyre több és több energiát igényelt, ahogy az adrenalin láthatatlan lyukakon távozott a szervezetéből.
Az idegen felvonta ősz szemöldökét.
– Semmire. Nem emlékszem semmire – folytatta a lány, arcra másodpercről másodpercre fehérebb árnyalatot húzott magára. Az öreg szemében ekkor megértés villant.
– Uramisten…
A páciens ennél többet nem tudott elcsípni megmentője reakciójából, mert a képek és a hangok zavaros masszává olvadtak össze. Lába megbicsaklott, és a kellő energia hiánya következtében kénytelen volt engedni a feketeségnek, hogy teljes mértékben magába zárja.

3 megjegyzés:

  1. Ahoy ismét! XD

    Eddig nagyon tetszik, olyan jó stílusban írod! :D Én sem reagáltam volna másképp a helyzetben, szerintem menten agygörcsöt is kaptam volna, hogy miért nem emlékszem semmire. XD
    Teljesen élethűen ábrázoltad az egészet, szuper volt ez a fejezet! ^^

    Moro

    VálaszTörlés
  2. Ahoy ismét! XD

    Eddig nagyon tetszik, olyan jó stílusban írod! :D Én sem reagáltam volna másképp a helyzetben, szerintem menten agygörcsöt is kaptam volna, hogy miért nem emlékszem semmire. XD
    Teljesen élethűen ábrázoltad az egészet, szuper volt ez a fejezet! ^^

    Moro

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Hali!
      Imádtam ezt a fejezetet írni, nagyon érdekes élmény volt. :) Örülök, hogy tetszett!

      xx Jolt

      Törlés