Partra mosott hal - 10. fejezet

Nincs mit hozzáfűznöm a fejezethez, az akcióval fűszerezett jelenetek már kopogtatnak a blog bejáratán. Jó szórakozást!


A Paragon Hotel duplaszárnyú ajtajának üvegén a szálloda kezdőbetűjének kidíszített változata volt az első, ami a vendégeket fogadta. Kincaid páciense a bejárat előtt toporgott, és a sebész mobiljában talált egyik Lori néven elmentett számot ütötte be a lopott készülékbe. A hívásra kicsengés nélkül egy monoton női hang válaszolt.
A hívott szám jelenleg nem kapcsolha…
A lány azonnal kinyomta, és hezitálás nélkül bepötyögte a másikat. Ezúttal kicsörgött. Elégedett arckifejezést öltött, majd belökte a szálloda ajtaját. Épphogy beért az előcsarnokba, amikor valaki felvette.
Haló? – A bizonytalan, kissé gyanakvó hangzású Lori volt az. A lány nem szólt bele a készülékbe, helyette a tágas és népes előcsarnok vizsgálatával foglalatoskodott, útban a recepciós pult felé. – Ki az? Haló? – Továbbra is hallgatott, és igyekezett nem a nő hangjára összpontosítani. Amikor a háttérből autódudálást hallott, alig észrevehető mosoly húzódott az arcára, és amint elérte a finom anyaggal bevont pultot, bontotta a vonalat.
– Üdv a Paragon Hotelben. Miben segíthetek? – szólította meg a nádszálvékony, feje tetején kontyot viselő recepciós. Kincaid páciense próbált olyan pozitív kisugárzású külsőt magára ölteni, amilyet csak bírt.
– Jó reggelt. Az egyik vendégükkel szeretnék beszélni, Eleonore Kincaiddel.
– Egy pillanat – mosolygott a hölgy, majd a számítógépmonitorra szegezte a tekintetét. – Meg is van – mondta néhány másodpercnyi keresés múlva, és a gépe mellett heverő vezetékes telefonért nyúlt. A páciens kicsit arrébb lépett, így tökéletes rálátást kapott a tárcsázóra. A nő a 306-os szobát hívta. Egy darabig várt, de válasz híján végül letette a kagylót. – Sajnálom, úgy tűnik, jelenleg nem tartózkodik a szobájában.
Tökéletes.
– Üzenetet átadhatok, ha…
– Nem, köszönöm. Majd visszajövök később – szakította félbe udvariasan a recepcióst a lány, majd egy fejbiccentést követően a kijárat felé vette az irányt. Amint a nő figyelmét egy másik vendég ragadta magához, azonnal jobb kéz felé fordult, hogy mielőbb elérhesse a szobákhoz vezető lépcsőházat. Két vendég sétált vele szemben, de ők ügyet sem vetettek rá. Remélte, hogy az elbújtatott kamerák sem rögzítenek semmi gyanúsat.
Csak természetesen. Viselkedj természetesen.
Felrobogott a harmadikra. A lobbyra jellemző zöld szín itt nem dominált olyan erőteljesen, de talán csak azért, mert a folyosót megvilágító, meleg sárgafény aranyba burkolta a falakat és az elvétve helyet kapó, bőrbevonatú ülőhelyeket. Az előcsarnokra jellemző zsúfoltság igencsak megcsappant, nem mintha Kincaid páciense annyira bánta volna.
Habozás nélkül felkereste a 306-os szobát. Egy percet sem töltött azzal, hogy kigondolja, miképp juthat be a szobába, elvégre kizárt, hogy Lori nyitva felejtette volna. Be fog jutni. Az ösztönei azt visszhangozták, hogy haladjon tovább.
Amikor elérte a bejáratot, határozottsága veszített az erejéből. A zár nem kulccsal nyílt, hanem mágneskártyával.
A francba. Teljesen meg volt róla győződve, hogy egy zárat pillanatok alatt fel tud törni. Ha most erőszakosan nekifeszülne az ajtónak, valószínűleg nem kapná meg azt a luxust, hogy csak kihajítsák a szállodából.
Egy darabig ácsorgott, és azon törte a fejét, hogyan slisszolhatna be lehetőleg anélkül, hogy magára vonná a személyzet figyelmét. Nem vesztegethetett több értékes percet. Lori bármelyik pillanatban visszaérhetett. Persze eleve azért indult útnak, hogy találkozzon a nővel, jobbnak látta, ha előbb átkutatja a holmiját. Kincaidnél nem igazán volt erre lehetősége.
Néhány méterrel odébb az emeletszámot mutató kijelző megállapodott a hármasnál, és amint szétnyílt a liftajtó, egy takarítónő bukkant fel, ágyneművel és tisztító-felszerelésekkel megpakolt kocsit gördítve maga előtt. A lánynak ekkor ötlete támadt. Igyekezett minél ártatlanabb arcot magára ölteni, és amint úgy érezte, ez többé-kevésbé sikerült, az őszülő hajkoronát viselő nőhöz libbent.
– Elnézést – szólította meg elvékonyított, mézes-mázos hangon. – Van egy kis gondom.
– Mi történt, kedvesem? – Bevált; a takarítónő ellépett a kocsitól, hogy figyelmét neki szentelje.
– A nővéremmel közösen vettünk ki egy szobát. Úgy beszéltük meg, hogy reggeli után elvisz vásárolni, de felszívódott. Sehol sem találom, és felhívni sem tudom, mert a mobilomat a szobában felejtettem, de bemenni sem tudok, mert a mágneskártya nála maradt, és… Tudja, most érkeztünk Chertonba hajóval, és olyan nagyszerűre terveztük ezt a hetet, de valami mindig közbejön, és…
– Hé, semmi baj. Nyugodj meg, kincsem – csitította a hölgy, majd a kocsira pakolt holmik között kezdett el kutatni. – Melyik a szobátok?
A páciens tekintete felragyogott. Nehezére esett a feltörekvő vigyort nem kikenni az arcára.
– A 306-os.
– Rendben. Itt is van. – A takarítónő egy mágneskártyát halászott elő, aztán a páros elindult a megfelelő ajtó irányába. – A nővéred nem mondta, hová megy? – érdeklődött cseppnyi aggodalommal a nyelve hegyén.
– Nem. A mosdókban is néztem, semmi – rázta a fejét a lány.
– Lehet, hogy pont elkerültétek egymást.
– Talán. Ezért kellene mindenáron megcsörgetnem. Aj, tudtam, hogy magammal kellett volna hoznom a mobilom!
– Tessék, aranyom. – A takarítónő sikeresen kinyitotta az ajtót. – Ezt a kártyát sajnos nem adhatom oda. Ha a nővéred esetleg nem bukkanna fel, mindenképpen szólj a recepción.
– Nagyon szépen köszönöm! – hálálkodott csillogó szemekkel a páciens, és miután magára csukta a szobaajtót, arckifejezése egy töredék másodperc alatt vált cukormázasból kőkeménnyé és szilárddá.
Éles tekintetével minden apró zugot felmért, és a legelső, ami azonnal feltűnt neki, hogy a szoba szinte teljesen érintetlen. Az ágyon a paplan és a lepedő túl pontosan hajtott volt, a kicsiny fürdőszobában a mosdókagyló porszáraz, még a szőnyeg is teljesen szabályos pozícióban feküdt a földön. Bekukkantott a szekrényekbe is, de minden tátongott az ürességtől.
Fókuszálj, parancsolt önmagára. Kellett lennie valaminek. Akárminek. Az ösztönei nem véletlenül vezették ide.
Idegesen mászkált fel-alá a szoba közepén, azon agyalva, mit tegyen. Amint elhaladt az ágy mellett, hirtelen megtorpant. Bár a szoba teljesen érintetlennek tűnt, az ágyra terített lepedőn, mely olyan nagy volt, hogy minden oldalon a földet súrolta, felfedezett egy apró, de annál szembetűnőbb gyűrődést. Lehet, hogy Lori súrolta a lábával, amikor elhaladt mellette. Vagy ő lett volna ennyire óvatlan? Egyáltalán betette a nő a lábát ebbe a szobába?
Kincaid páciense lehajolt, aztán óvatosan feltűrte a lepedőt. És meglelte, amit oly’ elszántan keresett. Pontosan az orra előtt ott hevert Lori táskája, gondosan az ágy alá gyömöszölve. Izgatottan előhúzta, és türelmetlenül a padlóra szórta a tartalmát.
Egészen megrendült a látványra. A legelső, ami kiborította, az egy kicsiny, retikülben is észrevétlenül megférő Nano modell. Töltve volt, ráadásul egy plusz tárat is talált hozzá. Már most teljes mértékben hatalmába kerítette a rossz érzés, holott a többi holmihoz még nem is nyúlt.
Amit még érdekesnek és felettébb gyanúsnak vélt, az egy rakás meggyűrődött papír és egy újságból kivágott oldal volt.
„Nyomtalanul eltűnt a Kylon Egyetem végzőse”
Gyorsan átfutotta a szöveget. Az eltűnt személy Dillon McKenzie, huszonkét éves egyetemi hallgató, akit már több mint fél éve láttak utoljára. A cikk beszámolt eltűnése előtti utolsó napjairól, a srác családi hátteréről, valamint olvasható volt nővére vallomása is az üggyel kapcsolatban. A rendőrség hiába kereste, a mai napig semmi nyomra nem bukkantak.
Kincaid páciense a többi papírt is megvizsgálta. Mélyeket kellett sóhajtoznia, hogy magában tartsa a reggelijét. A lapokon a cikkben említett eltűnt személy adatai szerepeltek, egy kinagyított igazolványkép, valamint egy kamera által rögzített felvétel, amely a kézaláírás szerint itt a Paragon közelében készült.
– Mi a…?
Alaposan szemügyre vette a fiút. Vékony, szálkás testalkattal bírt, szőkés haja rendezetten simogatta magas homlokát, égkék tekintete eltökéltségről árulkodott. A lánynak könnyű volt bevésnie a fejébe a jellegzetesen kiugró arccsontjai miatt.
Előkotorta az egyik mobilt, hogy megnézze rajta az időt. Visszagyűrte a holmikat a táskába, és igyekezett mindent úgy igazítani, ahogy talált, nehogy Lori véletlenül is az ittléte nyomaira bukkanjon. A folyosó tele volt fotelekkel, és kávézóasztalokkal, majd megvárja. Bárhol járt is most, biztosan nem üzletet készült kötni.
Kilépett a szobából. Szerencsére a zár úgy volt kialakítva, hogy amint az ajtó becsukódik, aktiválódik, és kívülről nem lehet kinyitni. Elindult a lépcső és a lift között helyet kapó ülőgarnitúraegyüttes felé. Csak egyetlen újságot lapozgató öregúr tartózkodott ott. Remek. Tökéletesnek bizonyult a rálátás a 306-os szobára, sőt még elavult hírekkel telenyomtatott papírhalmazokat is látott, melyekbe könnyű beletemetkezni.
Amint a kiszemelt ülőhely felé lépdelt, hirtelen elhaladt mellette egy szőke fürtös, vékony alkatú fickó. Kincaid páciensének ereiben megfagyott a vér, a lába képtelen volt további lépések megtételére. Elsápadt arccal fordult hátra.
Ez nem lehet… Dillon McKenzie volt az.
Megoszt:

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése