Partra mosott hal - 12. fejezet

Üdvözletem!
Szörnyen elmaradtam a következő fejezettel, amit nagyon szégyellek is, de nyomós okom van rá. Egyrészt blogköltöztetés. Ezzel még nem is lenne semmi baj, de a sablonnal megkínlódtam, és még mindig nem tökéletes. Értek egy keveset a kódokhoz, de ez meghaladja a birtokolt tudásomat. Kaptam egy kritikát (a Kritikák menüpontban meglelitek), ekkor szembesültem vele. Talán a felbontás teszi, nem tudom.
Nem túl hosszú, de izgalmakban azért valamelyest gazdag fejezet következik, jó szórakozást kívánok hozzá. :)


Kincaid páciense fölött eluralkodott a pánik, és fogcsikorgatva kellett koncentrálnia, hogy még véletlenül se engedje látszatni. Sajnos kudarcot vallott. McKenzie egyből kiszúrta, reagálási időt azonban nem kapott; a lány megindult a szoba felé, ügyelve rá, hogy a srác teste mindvégig takarja az övét.
A zsákmányolt pisztolyt maguk előtt tartva belesett az ajtón. A szoba teljesen üres volt, a felgyűrt szőnyeget, a ráncos lepedőt, a félretolt szekrényt és a nyitott ablakon beáramló, függönyt lobogtató szelet azonban roppant aggasztónak találta. Hogy lehetett ennyire figyelmetlen? Elszórakozott Dillonnal. Bármi történt is, elég volt rá egyetlen perc.
Félrelökte a srácot, aki egy meglepett nyekkenést hallatva az ágyra borult, és egyenesen az ablakhoz rohant.
– Nem akarok kárörvendeni, vagy ilyesmi, de én megmondtam – szólalt meg gúnyosan McKenzie. – Nem akadályozhatod meg, ami történni fog.
A lány nem figyelt rá, a függönnyel babrált. A szél elég erős volt ahhoz, hogy össze-vissza lóbálja a könnyű anyagot. Mivel nem bírta elhúzni az útból, egy az egyben leszakította a helyéről, és kihajolt az ablakon. Ami ekkor fogadta, arra a legkevésbé sem számított. Egy sötét ruhát viselő, nagyjából harminc-negyven év körüli férfi mászott lefelé a hotel falának oldalán, és mozgásából ítélve rendkívül edzett és hajlékony testet tudhatott a magáénak. A mélyedésekbe kapaszkodva araszolt lefelé. Lorinak nyoma sem volt, de biztos, hogy őt követte.
A sérült elmormogott egy káromkodást, aztán a fegyvert ismét Dillonnak szegezve intett a srácnak, hogy lépjen elé. Amaz a száját húzta, de szófogadóan közelebb sétált, és ismét tűrnie kellett, hogy megragadják az ingjének gallérját, melyet a lány félig már le is szakított.
– Nem unod még ezt? – mérgelődött, fenyegetőbb hangsúlyt azonban nem mert alkalmazni.
– Bármi, amit még nem közöltél? – faggatta a páciens harapósan, de Dillon hevesen csóválta a fejét.
– Ez minden. Az igazat mondom.
A lány éles tekintetével képes volt csontig hatolni, és megállapította, hogy valóban nem hazudik. Fogalma sem volt, mi az eltökéltségének alapja, de érezte a porcikáiban, hogy nem téved.
– Remélem megjegyezted. Nincs több gyilkosság – figyelmeztette a srácot még egyszer utoljára, és meg sem várva a választ, hozzátette: – Kösz a szolgálataidért. – Még épp sikerült elkapnia McKenzie értetlen arckifejezését, mielőtt a fegyver markolatát használva alaposan fejbe nem vágta volna.
Dillon ájultan a földre rogyott. A páciens mit sem törődve a nyakatekert landolási pozíciójával, azonnal az ablakhoz robogott, és fegyverét a nadrágövébe dugva a párkányba kapaszkodott, aztán kilendítette először az egyik, majd a másik lábát. A fekete ruhás férfi már földet ért, és vissza sem nézve bele is vetette magát a járókelők sokaságába.
A lány az idegen technikáját alkalmazva óvatosan haladt egyre lejjebb, és lejjebb. A mélyedések önmagukban kevesek voltak ahhoz, hogy rendesen beléjük tudjon kapaszkodni, de szerencsére a kiálló ablakpárkányok pont tökéletes távolságra helyezkedtek el egymástól.
A mutatvány több erre járó figyelmét is felkeltette, de akadtak nagyobb problémái is. Intenzíven verejtékezett, ráadásul már legalább hat különböző helyen horzsolta fel a tenyerét. Az ujjai sajogtak a rájuk kifejtett erőtől, és napok óta először ismét éles fájdalom hasított az oldalába a lövés helyén. Alsó és felső ajka szorosan feszült egymásnak, homlokát mély ráncok csúfították. Hibátlan egyensúlyérzékének köszönhetően azonban hamar megérezte a talpa alatt a talajt. Miután megbizonyosodott arról, hogy az elkobzott pisztoly gondosan a dzsekije alá van rejtve, a férfi nyomába eredt. Néhány méter megtétele után ki is szúrta, így gyorsított a léptein. Hamarosan már kocogott, ügyelve rá, hogy feltűnés nélkül tegye. Igyekezett egy tisztes távolság betartására, de ez korántsem bizonyult egyszerűnek; annyi volt a járókelő, hogy ha túlságosan lemarad, könnyen elvéthette volna. Lorit egyáltalán nem is látta.
A férfi roppant elszántnak tűnt, egyszerűen csak félrelökte az útjába kerülőket, és félelemérzet nélkül szaladt át a zebrán, annak ellenére, hogy a lámpa pirosat mutatott. A lány testén nyugtalanság futott keresztül. Egy mély levegőt véve követte a példáját.
Hangos autódudálást kapott viszonzásul merészségéért. Az egyik sofőr el is csapta volna, ha nincsenek azok az emberfeletti reflexek. Aggodalmasan a célpontját figyelte, de amaz semmit sem regisztrált az iméntiből. Ennyire lekötné Lori? Végül is… a nőben lappangott kurázsi bőven. Az eddig szerzett tudás és tapasztalatok alapján bátran kijelenthette, hogy a Játékosok féltek azoktól, akiktől a neveket kapták. Nem mertek megtagadni egyetlen gyilkosságot sem. Lori figyelemreméltó kivételt képezett.
Ki a fene áll mindez mögött? És neki mi köze van hozzá?
Hirtelen ismét éles fejfájás tört rá, és ennek következtében kis híján elbotlott az útpadkában.
Ne emészd magad, visszhangoztatta Kincaid doki szavait. Idővel megszerzed a válaszokat. Meg kell szerezned őket.
Útközben előkotorta a zsebéből a megfújt telefont, és egy járdaszéli szemetesbe hajította.
A fekete ruhás férfi egy lépcsőlejáró felé vette az irányt. A metró.
A lány szíve kihagyott egy dobbanást. Talán Lori le tudja rázni az üldözőjét, de ez azt jelenti, hogy ő is búcsút mondhat a válaszoknak, legalábbis egy időre. Viszont… jobban belegondolva: biztosan a válaszokért kergeti Lorit? Hiszen kizárt, hogy többet tudna Dillonnál. Nem. Lorit veszély fenyegeti, ő pedig meg fogja menteni. Egyáltalán miért érez ekkora késztetést? McKenzie annyiszor megismételte: nem akadályozhatja meg. Miért hisz az ellenkezőjében mégis? Ráadásul ennyire eltökélten?
Lerobogott a lépcsőn. A metrómegálló telve volt emberekkel; épp most érkezett a külvárosba tartó járat. Nagy nehezen átverekedte magát az embertömegen. Annyi arcot látott, hogy egy pillanatra a rejtélyes férfit is elveszítette, de az udvariatlan, goromba viselkedésével hamar kitűnt.
Forgathatta a fejét akármerre, Lorinak semmi nyoma sem volt, teljesen elnyelte őt a tömeg. Valószínűleg felszállt az indulásra várakozó metróra. A sérültnek nem maradt más választása, azonnal tárcsázni kezdte a nő számát.
Hosszan kicsengett, de Lori végül felvette.
Apa, majd visszahí…
– Nem az apád vagyok.
Először néma csend, aztán:
Ki…?
– Figyelj ide nagyon jól – változtatta ridegre és tekintélyesre a hangját a névtelen lány. – Apád páciense vagyok. Tudok arról, hogy egy férfi üldöz. Segíteni szeretnék, de ehhez az kell, hogy megbízz bennem.
H-hogyan? – dadogta reszketve Lori.
– Megbízol bennem? – kérdezte erélyesen a sérült. Kis szünet után aztán pozitív választ kapott.
Igen.
– Jó. – Az üldöző a fel- és leszállók között keresgélt, de eddig nem érezhette a siker ízét. – Fent vagy a metrón?
Igen.
– Rendben. Azt akarom, hogy maradj a helyeden addig, amíg szólok. Nem tudom, pontosan merre vagy, de látom a férfit, aki üldöz. Épp most készül felszállni.
Lori akkorát nyelt, hogy még a hangzavar ellenére is hallani lehetett.
Ha tovább itt maradok, észrevesz – siránkozott.
– Még várj – parancsolt rá a páciens feszülten, miközben éles, fürkésző tekintetét végig a metrón és a férfin tartotta. Az ajtók néhány másodperc múlva végül csukódni kezdtek. – Most azonnal szállj le. Iparkodj, és vegyülj el a tömegben!
A lány végre valahára kiszúrta Lorit, de nem csak ő, az üldözője is. A rejtélyes fickó a hozzá legközelebb eső ajtóhoz igyekezett, bár hiába püfölte dühtől vezérelten, amaz csak nem nyílt. Kisvártatva a metró megindult, magával rántva őt is.
A lány kifújta magát, és egy kijárat után kezdett kutatni. A lába megremegett a túlzott mennyiségű adrenalintól.
– Jól van – szólt a készülékbe barátságosabb, megkönnyebbült hangon. – Gyere a keleti kijárathoz. A lépcsőnél vár… – Mondanivalója félúton a torkán akadt. A metró váratlanul csikorgó hangot hallatott, megdöbbentve a megállóban tartózkodó összes embert, akik egyként tekintettek a fékező járműre. Amint teljesen álló helyzetbe került, az ajtók szétnyíltak. – Mi a…
Megoszt:

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése