2016. június 23., csütörtök

Partra mosott hal - 2. fejezet


Október 11.

A második ébredés valamennyivel egyszerűbb volt. A sötétség ugyanolyan töménynek és áthatolhatatlannak bizonyult, mint korábban, a fájdalom viszont elviselhetőre gyengült, a légzés sem igényelt erőfeszítést. Amint a lány felnyitotta a szemét, észrevehetően tisztábban látott mindent maga körül. A helyiség ráadásul ismerős is volt, és ez kellőképpen megnyugtatta; pánik nem mutatkozott. Ez persze nem azt jelentette, hogy kevésbé lesz elővigyázatos.
Kinyújtóztatta zsibbadt végtagjait, majd izmait tesztelgetve lassan felült. Határozottan kijelenthette, hogy jobban érezte magát, de azért nem akarta elkiabálni a dolgot. A kötés alatti seb még nagyon is jelen volt.
Miután kidörzsölte szeméből a maradék álmosságot, körbetekintett. Ma mintha barátságosabb fények uralkodtak volna helyiségben, a légkör is melegebbnek érződött, egyáltalán nem feszültnek. Ez mindenképpen jó jel, döntötte el magában.
Pillantása találkozott az öregével, aki ezúttal az ajtó mellett helyet foglaló fotelben ücsörgött, kezében félig teli üveggel. A levegőben alkoholszag terjengett, így a lánynak nem okozott fejtörést kitalálni, mi lehetett a pohár tartalma.
Az öreg a részegség ködén keresztül is olyan mélyre hatolóan tudta vizsgálni páciensét, hogy amaz kissé összerándult.
– Emberfeletti gyorsasággal gyógyulsz – szólalt meg hirtelen. Szavait alaposan eltorzította a rekedtség. A lány homloka ráncba szaladt; ötlete sem volt, az öreg hová akar kilyukadni. – Gondolom az emlékeid nem tértek vissza.
A sérült keseredetten rázta a fejét.
– Semmi – erősítette meg az idegent, aki egy mély sóhajt hallatva előredőlt a széles karfájú fotelban, és nagyot kortyolt a poharából.
– Felismertél. A tegnapit tehát nem felejtetted el, és ez jó – kezdte bátorító kijelentéssel. – Ha már itt tartunk, nyilván örülnél, ha részletesebben is ismernéd az előző nap eseményeit, ugye?
A lány szíve hatalmasat dobbant. Izgatottsága egy szempillantás alatt elárasztotta egész lényét, melynek következtében érezte, hogy adrenalin szabadul fel. Remélte, hogy ez nem eredményez az első ébredéshez hasonló káoszt.
– Tegnap hajnalban lüktető fejfájásra ébredtem, és épphogy kilábaltam az ágyból, hogy fájdalomcsillapítót keressek, amikor két halász rontott be hozzám egy súlyosan sérült fiatallal. Bevallom, először nemet mondtam a sebesült ellátására, de az állapota percről percre kritikusabbá vált. Talán elvérzett volna, mire kiér a mentő. Sebészi diplomámmal a zsebemben nekiláttam, hogy felkészüljek egy lehetséges műtétre. A páciensem testét több helyen csúnya horzsolások, verekedésre utaló nyomok fedték, de a legaggasztóbb az oldalába fúródott töltény volt. Azonnal ki kellett halásznom, és össze kellett varrnom, mielőtt még több vért veszít. Sajnos ezt a veszteséget sehogy sem tudtam volna időben ellensúlyozni, de nem is kellett; a páciensem állapota a mélypont után hirtelen javulni látszott. Miután a többi sérülését kipucoltam és elláttam, egy nagy adag fájdalomcsillapító kíséretében ágyba dugtam. Arra viszont nem számítottam, hogy még aznap magához is tér majd.
A lány néma csendben hallgatta. Az agya megállás nélkül dolgozott az eltűnt emlékek visszanyerésén, de az első ébredése előttről képtelen volt bármit is visszahozni.
– És mindez történt…
– Egész pontosan október tizedikén. Miután sikerült lehiggadnod, elájultál. Ma tizenegyedike van, délután. Tizennyolc órát aludtál.
A sérült elsápadt a válasz hallatán. Az majdnem egy teljes nap.
– Rád fért. A tested reakcióiból ítélve előtte huzamosabb ideig lehettél ébren, tovább, mint amire egy átlagember képes volna. – Elképesztő. Mintha a páciense egy nyitott könyv lett volna számára, és a lányban valamiért rossz érzést keltett, hogy valaki képes ilyen egyszerűen olvasni belőle. Valaki, aki ráadásul nem is teljesen józan!
– Tehát maga orvos? – tudakolta kissé bizonytalanul.
– Samuel Kincaid, sebész. Illetve… volt sebész – mutatkozott be a megmentője illedelmesen. A lány is nyitotta volna a száját, hogy viszonozza, de fájdalmasan vágott belé a tudat, hogy a saját nevére sem emlékszik.
A félelmet a legkönnyebb megérezni, Kincaid doki sem szalasztotta el.
– Hogy érzed magad? – tudakolta a témát elterelve. A lány halk sóhajt hallatott.
– Jobban – mondta, és maga is meglepődött, mennyire igaz a kijelentés. A doki aprót biccentett a fejével, aztán letette a félig kiürült poharát az ágy melletti éjjeliszekrényre. Elképesztő, hogy a tekintetéből milyen hirtelen távozott a részegség okozta köd.
– A diagnózis tehát amnézia – fogott bele hangsúlyosan. – Röviden és leegyszerűsítve: az amnézia másnéven emlékezetvesztés. Lehet különböző fokú, és számos tényező kiválthatja. Ilyen kiváltó tényező elsősorban a fejsérülés és a vitaminhiány. Akinél ez a helyzet, hajlamos rendkívül hamar felejteni, több emléke egyszerűen csak úgy kiesik. Te viszont nem szenvedtél fejsérülést, és vitaminhiányra utaló jelekkel sem találkoztam a vizsgálat során.
– Akkor mi az oka az emlékeim eltűnésének? – türelmetlenkedett a sérült. Kincaid feltartotta a mutatóujját. A lány beletörődve sóhajtott, és az ágy párnázott támlájának dőlt.
– Ritkán, de előfordul, hogy az amnéziát stressz váltja ki. Itt nem egyszerű stresszről beszélek, hanem olyan mélyreható traumáról, melybe a tested beleroppant volna, ha nem tesz ellene valamit. Hogy a teljes testi és mentális összeroppanást túléld, az agyad kizárt bizonyos emlékeket, és ezek véleményem szerint megvannak, csak nem férsz hozzájuk.
A páciens némán, résnyire tátott szájjal figyelte Kincaid dokit, és erőlködnie kellett, hogy hüledezését valahogy leplezni tudja.
– Biztos, hogy nem ivott máris túl sokat? – kérdezte, mert egyszerűen képtelen volt elhinni, hogy az imént elhangzottakból bármi is igaz legyen. Azért megkísérelt emlékezni újra és újra… de a végeredmény ugyanaz lett megint. Feketeség. Egy nagy rakás semmi, ráadásul ez a folyamat kegyetlen fejhasogatást vonzott.
– Nem hiszel nekem. Nem hibáztatlak érte. Azt viszont bizton állíthatom, hogy nem hiányzik minden. Alapvető dolgokkal tisztában vagy. Például tudod – a doki ismét a kezébe vette a poharát –, hogy a túlzott alkoholbevitel részegséghez vezet, és semmi kétségem, ha arra kérnélek, hogy nyisd ki azt a könyvet ott az éjjeliszekrényen – bökött az említett tárgy felé – a 19+47. oldalon, és olvass fel belőle, te biztosan a…
– Hatvanhatodik oldalon nyitnám ki – fejezte be a mondatot a páciens gondolkodás nélkül. A doki erre megemelte a poharát.
– Pontosan. Csak azokat az emlékeket vagy képtelen felidézni, amelyek kiváltották a stresszt. Tehát semmi sem rémlik abból, ami önmagad ismeretéhez köthető. Se név, se származás. Nem tudod, mit szeretsz, mihez értesz, mik a hátrányos tulajdonságaid, csakhogy, ezek egyszer már a részeddé váltak, meg kell lenniük.  Ahhoz, hogy eszedbe jussanak, kell valami, ami kivált egy reakciót, felidézi az emlékeket. Hogy ez végbe menjen, fel kell térképezned mindent magad körül. Szerezz tapasztalatokat, próbálj ki mindent, amire lehetőséged van. Sebész vagyok, nem neurológus, de talán tudok egy keveset segíteni.
A sérült úgy itta az orvos szavait, akár egy sivatagban vándorló a friss vizet. Izgatottsága minden izmát megremegtette.
– Mire gondol? – Szinte már követelte a választ.
– Beiktathatok egy terápiát, és megpróbálhatunk felszínre ásni annyi emléket, amennyit lehetséges. Viszont jobb, ha már most a legelején tisztázunk valamit. Ez kapkodással nem fog menni. Apró lépésekben kell haladnod, sosem szabad túl sokat gondolkodnod, mert annyi megválaszolatlan kérdéssel lesz tele a fejed, hogy zavarodottabb leszel, mint amilyen jelenleg vagy. A problémákat sorban, egymás után kell megoldanod; olyan ez, mint egyfajta rendszer. Mint azt már említettem, az emlékek visszanyeréséhez tapasztalatszerzésre lesz szükséged, azaz fel kell fedezned, mire vagy képes, mi az, amit szeretsz, mik tartoznak az érdeklődési körödbe, és így tovább. A körülötted levő dolgok nem idegenek számodra; kicsit olyan ez, mintha pusztán a veled, a lényeddel összefüggésbe hozható információk hiányoznának. A helyzeted korántsem reménytelen. Idővel visszajön minden. Csak türelmesnek kell lenned, és ügyelned kell arra, hogy lépésenként haladj.
A páciens remegése fokozódott.
– Mivel kezdjük akkor?
– A gyógyulással.
– H-hogy mi van? Ne szórakozzon. Jól vagyok, fel tudom dolgozni a kapott információkat. Tudnom kell.
– Nem egyszerű emlékkieséssel állunk szemben. Fejsérülésből fakadó amnézia esetében a hosszútávú emlékezet a leginkább megtartott, a közelmúlt eseményei viszont könnyen elfelejtődnek. Nálad nem ez a helyzet. Tegnap nem voltál teljesen tudatodnál, mikor először találkoztunk, mégis tisztán emlékszel arra, amit mondtam, mert ma a jelenlétem ellenére higgadt maradtál. Eddig tudsz követni?
– Azt hiszem.
Kincaid biccentett és folytatta.
– Tele vagy horzsolással, zúzódással, és egy lőtt seb tátong az oldaladon. Ezek mindegyike roppant friss, és talán nem vetted észre, de a tested még mindig nem lábalt ki teljesen a túlélő üzemmódból. Ha most rögtön elkezdjük kibontogatni az elmúlt néhány nap eseményeit, talán többet ártunk, mint használunk. Ráadásul megdöbbentően fiatal vagy. Ha tippelnem kellene, szerintem a húszat sem töltötted be.
– Ez… Pontosan ezért kell tudnom – erősködött a páciens hevesen. – Mégis hány velem egykorú keveredik bele olyasmibe, amibe én?
A doki hosszasan fürkészte tudásszomjtól motivált sérültjét, és látszott rajta, hogy mélyen elgondolkodik. Tekintetét aztán a félig kiürült pohárra biggyesztette, majd anélkül, hogy lehúzta volna a maradék alkoholt is, letette a szekrény tetejére.
– Makacs lány – jegyezte meg félmosollyal az arcán.

0 megjegyzés:

Megjegyzés küldése