Partra mosott hal - 3. fejezet


– Jól van. Mielőtt bárminek nekiállnánk, ismertetem az első és egyben legfontosabb szabályt. Ha egy emléket sehogy sem tudsz felszínre ásni, sose emészd magad. Légy türelmes. Ez világos?
– Igen. – A páciens lassan kanalazta a forró levest, amit Kincaid az előbb hozott neki, közben igyekezett a sebész minden szavára odafigyelni.
– Az amnézia kiváltó oka trauma lehet, ezért óvatosnak kell lennünk. Ha túlzottan felpiszkálunk valamit, kiválthat egy olyan kulcsingert, ami az emlékezetvesztésedért felelős, és lehet, hogy súlyosbítunk az elmédet ért sérülésen. Ne feledd, az agyad azért zárta ki az emlékeidet, hogy megakadályozza a megsemmisülést.
– Várjunk. Amikor azt mondja, hogy agy, és amikor azt mondja, hogy elme… akkor két különböző dologról beszél. – A páciens a mondatot kérdésnek szánta, mégis kijelentésként hangzott el a szájából.
– Az agy egy irányítóközpont, a tested irányítója. Ezzel szemben az elme képrögzítő és képkezelő rendszer. Az emlékek az agykéregben tárolódnak, de mivel a koponyádat semmiféle fizikai hatás nem érte, ezektől a tényezőktől elvonatkoztathatunk.
– Így jön előtérbe az elme vizsgálata.
A doki bólintott a fejével.
– A reaktív elme, ha egészen pontosak akarunk lenni. Érthető ez eddig?
– Azt hiszem.
– Jól van. Koncentráljunk tehát a feladatunkra. Ha megfigyeljük, miként reagálsz bizonyos dolgokra…
– Ezzel pontosan hogyan kerülünk közelebb ahhoz, hogy megtudjuk, ki vagyok? – értetlenkedett a páciens. Izgalma még az étvágyát is elvette, bár lehet, hogy ezért inkább a kapott fájdalomcsillapítók voltak a felelősek.
– Türelmetlen vagy – jegyezte meg Kincaid.
– Még szép, hogy az vagyok! Elvesztettem önmagamat… – fakadt ki ingerülten a páciens, és szabályosan erőlködött néhány apró emlékfoszlányért. Ezzel viszont pusztán azt érte el, hogy felhasználódott az őt ébren tartó adrenalin túlnyomó része.
– Talán nem tudjuk meg rögtön, ki voltál… vagy ki vagy, de mindenképpen közelebb jutunk hozzá. A kiváltott reakcióidból rengeteg hasznos dolgot le tudunk szűrni. Bizonyos tárgyakkal és jelenségekkel pedig emléket is előidézhetünk, ebben nem kételkedem. Légy türelmes. Elmagyaráztam mivel jár, ha túl sokat akarsz egyszerre.
A sérült kieresztette a mindvégig tüdejében tartogatott levegőt, és be kellett látnia: kénytelen igazat adni a dokinak. Ha kapkod, lehet, hogy annyira összezavarodik, hogy sosem tesz rendet a fejében.
Bekanalazta az egyre hűlő levest, és fejbiccentéssel jelezte, hogy kész követni a sebész utasításait.
– Most Kaionban vagy, azon belül is a kikötővárosban, Chertonban. Mit mond neked a Kaion név?
A sérült elgondolkodott. Lelki szemei előtt folyamatosan ez a név villódzott. Kaion. Kaion. A betűk váratlanul szertefoszlottak, és különféle képek úsztak a helyükre. Különböző utcarészletek, házak, középületek, metrók…
A képekhez hangok is társultak. A zsúfolt tereken és állomásokon az emberek beszéde összeolvadt. Nevetés, panaszkodás, anyukák csevegése…
– A világ egyik leghatalmasabb és legnépesebb metropolisza. Kerületekre és városnegyedekre oszlik.
– Tehát be tudod azonosítani, hol vagy, ismered Kaiont. Itt laksz?
– A… azt hiszem, igen. Igen, itt lakom.
– Látod? Megy ez. És Cherton mit mond neked?
A sérült mélyen beszippantotta a szoba állott levegőjét, és folytatta a képek felidézését. A név rendkívül ismerősen csengett számára. Vadul ásni kezdett, ám keze a kőkemény, fekete falba ütközött. Öklével vadul dörömbölt rajta, de még csak repedés sem keletkezett.
– Cherton-öböl. Jártam már itt, de… nem tudom. Nem tudom – rázta a fejét kétségbeesetten, arcát a tenyerébe temette. A koponyáját, mintha belülről akarták volna széthasítani.
Hirtelen megérezte az orvos vaskos ujjait a vállán.
– Első szabály: ne emészd magad – emlékeztette barátságos hangján. A sebesült megvárta, hogy a hasogató fejfájás csillapodjon, aztán bólintott egyet.
– Folytassuk.
Kincaid elmosolyodott, majd hátradőlt, és a fotelja mögé nyúlt. A páciens kíváncsian vizslatta, és szíve hatalmasat dobbant, amikor a doki egy tükröt tárt elé. Még azt is elfelejtette, hogyan kell lélegezni rendesen. Össze-vissza szedte a levegőt, a világ forogni kezdett körülötte. Megállás nélkül nyugtatnia kellett magát, hogy el ne veszítse az önkontrollt. A válasz összes kérdése közül arra, ami a leginkább foglalkoztatta, amióta magához tért, ott volt az orra előtt.
Kincaid odanyújtotta páciensének a tükröt, aki olyan hirtelen kapott érte, hogy a tárgy kis híján a földön landolt. Amint biztos volt benne, hogy a tükör stabil, az arca elé emelte. És egy pillanatra szorosan behunyta a szemét. A tükör megremegett a kezében, és mikor már úgy érezte, túl súlyos, a mellkasához szorította.
– Írja körül – mondta. Az öreg kérdő tekintettel felelt. – A külsőm. Szeretném, ha leírná, hogy nézek ki.
Alig hallhatóan beszélt, tekintete viszont úszott a sóvárgásban. Kincaid néhány hosszú másodpercig csak bámult, végül felfogta a kérés okát, és szemével alaposan végigszántott páciensén.
– Az arcod sápadt, és felettébb nyúzott vagy, de ez a bágyadt maszk napról napra kevesebbet takar. Alatta egy fiatal, feszes bőrű, izgatottságtól csillogó tekintetű lányt látok. A szeme sötétbarna, de nem annyira, hogy a pupillák beleolvadjanak az íriszek sötétjébe. Amikor ingerült vagy, a homlokod, de különösképp a szemöldököd ráncolod. Amikor mosolyogsz, az arcodon kis gödröcske jelenik meg, de csak az egyik oldalon. Az orr és a száj mérete mondhatni átlagos, a vonásaid általában kemények, de mintha a légkörrel és a fényviszonnyal együtt változnának. Most például legalább három évvel fiatalabbnak tűnsz, mint fél órával ezelőtt. – A lány arra eszmélt, hogy légzésének üteme megint felgyorsult. – A hajad mogyorószínű, és a vállad alá ér. Sűrű, és most jelen pillanatban igen kócos is. A szemöldököd egy-két árnyalattal sötétebb a hajszínednél. Bár már sokat javult, a szád továbbra is kirepedezett egy kissé.
A sérült a leírás alapján meg akarta próbálni lefesteni magának, hogyan nézhet ki, de hamar tudatosult benne, hogy még ehhez sincs elég bátorsága.
A doki közelebb hajolt hozzá, majd egy gyengéd mozdulattal megragadta a tükröt, és egy lassú, óvatos mozdulattal az arca elé emelte. A lánynak esze ágában sem volt belenézni, de a tekintete megakadt önmagán, mielőtt tehetett volna ellene.
Egy valóban fiatal, csillogó tekintetű lány meredt vissza rá éles vonásokkal, melyek keménységről árulkodtak. Nagy figyelemmel térképezett fel ujjaival minden apró részletet, bőrhibát, jellegzetességet, sőt, még különféle arckifejezéseket is vágott, hogy megfigyelhesse, például a harag miként rajzolódik ki az arcára.
Izgatottságának forrása azonban elapadt. Túl korán elapadt. A csillogás kiveszett a barna íriszpárból, a felfelé ívelő ajkak lekonyultak. Mintha a kintről érkező napsütés is veszített volna az erejéből.
– Egyáltalán nem ismerős – suttogta alig hallhatóan, s ujjait ismét végighúzta a bőrén. – Nem idéz fel semmit… mintha most látnám először. – Hangjában élesen csengett a kétségbeesés. Leeresztette a tükröt, és végigmérte egész testét. Egy kistermetű, karcsú, de izmos alkat köszönt rá. Egy ismeretlené. Mintha egy idegen lélek lett volna egy idegen testben.
Kincaid elvette a tükröt, és magára irányította a figyelmét.
– Rendkívül edzett vagy, a teherbíró képességed valószínűleg felülmúlja a veled egykorúakét.
– Ezt érzem. Tehát valamilyen sportot űztem? – vetette fel a páciens kissé bizonytalanul.
– Kétlem. A tested ennél sokkal nagyobb fizikai terhelésnek volt kitéve. Mintha mázsás dobozokkal játszadoztál volna, az izomzatod, a porcok, a szalagok mégis teljesen épnek tűnnek. Valószínűleg a reflexeid is elképesztően gyorsak. A sebeid… Öreg vagyok már, sok beteggel volt dolgom, de eddig egyszer sem tapasztaltam ilyen eredményeket, mint nálad. Észre sem veszed, de feltűnően éber vagy. A környezeted minden szegletét alaposan felméred. Mondd csak, mi jut eszedbe legelőször erről a szobáról? Mi mindent tudsz róla?
A hallottak ledöbbentették a lányt. Tekintetét a szoba falaira emelte, és megkísérelt választ adni a doki kérdéseire.
– Ha a nyílászárót nem tekintjük, egyetlen kijárata van… és ez valamiért kényelmetlen érzéssel tölt el. Elég szűk is, viszont tele van használható eszközökkel. Ott fekszik néhány írószerszám és két újság a szemközti polcon. Egy toll kiváló szúró eszköz lehet. A szőnyeg vastag szálú, könnyű elbotlani benne. A kisasztalt középen egyszerű felborítani. A szemközti falon függő kép mögé könnyen el lehet rejteni egy kisebb méretű tárgyat. Az ablak dupla, nehezen nyílik és vastag az üvegberakás. Szökésre nem túl alkalmas.
A szava váratlanul elakadt. Agyát megannyi kérdés öntötte el, és hiába küzdött az árral, úgy érezte, menten magával sodorhatja.
– Ennek meg mi értelme? Mégis ki gondol ilyesmikre, amint belép egy helyiségbe? – fakadt ki reszketve. Mindez olyan természetes volt számára, hogy ha a doki nem hozta volna fel, észre sem veszi. És most, hogy észrevette, kezdett egyre inkább megrémülni.
Megrázta a fejét, és igyekezett a feladatára koncentrálni.
– KIB? – kérdezte összeszorult torokkal.
– Nem hinném, és van egy olyan érzésem, hogy te sem hiszed – felelte Kincaid meglepően higgadtan.
– Hát akkor? Ha valóban itt élek Kaionban, nem igazán tudok többől válogatni… Folytassuk. Hozzon még fel témát, hátha elindít bennem valamit. Kérem!
– Ennyi elég volt mára. Elfáradtál. – A lány már készült ellenkezni, de a doki megelőzte. – Látom rajtad, kölyök, ne is próbáld meg tagadni. Tudod, mit mondtam: a gyógyulás az első.
– De válaszokat kell kapnom!
– Meg fogod szerezni őket. Csak légy türelmes.
Megoszt:

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése