2016. június 24., péntek

Partra mosott hal - 4. fejezet


Október 16.

– Gyerünk, koncentrálj!
– De hát napok óta ezt csinálom, és mire jutottam vele? Rohadtul semmire!
– Nem koncentrálsz eléggé. Megmondtam: egyszerre csak egy dolog legyen előtted. Lépésenként haladj. Ha nem megy, ne emészd magad, hanem koncentrálj keményebben. Ott van bent minden, csak elő kell ásnod.
– A francba, de hát épp ez az! Nem megy! Követem a tanácsait, mégsem emlékszem semmire! A saját nevemet sem tudom!
A páciens dühtől vezérelten fújtatott és járkált fel-alá a helyiségben, miközben tekintetével a sarokba hajított, véráztatott ruháit vizslatta. Azokat viselte akkor, amikor a két halász rálelt abban a raktárépületben. Hiába nézegette, próbálta fel, vizsgálta a szakadásokat, semmi sem ugrott be neki. Két nap telt el azóta, hogy Kincaid doki feloldotta a szigorú fekvést, ő pedig azóta mást sem csinált, csak tárgyakat fogott a kezébe, próbálgatta őket, hátha nyer belőlük választ a lényét felemésztő kérdések valamelyikére. A doki terápiáit végül is nem lett volna szabad eredménytelennek bélyegeznie, hiszen valóban sikerült kiderítenie néhány dolgot, viszont ez a néhány dolog nem vezethette rá arra, kicsoda is ő. Sajnos elkövette azt a súlyos hibát, amire Kincaid felhívta a figyelmét: hagyta, hogy a kérdések elárasszák, és úgy érezte, megfojtják és nem lát tőlük semmit.
Az egyik legaggasztóbb tényt (biztos volt benne, hogy az orvost is épp annyira aggasztotta, mint őt… sőt, talán még jobban is), az a gyógyulásának sebessége jelentette. Teste legalább ötször gyorsabb ütemben regenerálódott, mint más embereké. A kisebb karcolásoknak és horzsolásoknak már nyoma sem volt, a lőtt seb pedig szinte egyáltalán nem fájt, és a mozgásban sem jelentett túl nagy akadályt. Ezt tudta, oké. De mi az oka? Lehetséges ilyesmi egyáltalán?
– Nem hallgatsz rám. Türelmetlen vagy, minden kérdésre azonnal választ akarsz kapni. – Gondolataiból Kincaid doki rángatta ki. Kétségbeesett pillantást küldött az öreg felé, és eleresztett egy mély sóhajt is.
– Az én helyemben másképp viselkedne? – Ő is meglepődött azon, mennyire higgadtan tette fel ezt a kérdést. A sebész egy darabig némán bámulta, mielőtt megtörte volna a csendet.
– Nem.
Ismét hallgatás támadt, de ezúttal fagyos és dermedt. A két fél hangtalanul és mozdulatlanul meredt egymásra egy rövid ideig, míg megint Kincaid volt az, aki nem bírta tartani ezt a feszélyezett állapotot.
– Jól van. Ha az első ébredésed is beleszámoljuk, ez a hatodik napja, hogy amnéziában szenvedsz. Tekintve, mennyi emléked hiányzik, valamint, hogy az elmúlt idő nagy részét gyógyulással töltötted, ahhoz képest nagy haladást értünk el. Talán nem ártana összegezned, mit tudtál meg eddig.
A lány először nem szólt semmit, sőt, fontolóra vette, hogy faképnél hagyja a sebészt, de aztán mégis beadta a derekát. Leült az ágya szélére, és megvárta, hogy Kincaid elfoglalja szokásos helyét a fotelben. Ezúttal nem volt a birtokában piás üveg.
– Szeretem az eső hangját és illatát. Nyugtatónak találom – kezdett bele a lány bizonytalanul. A sebész bólintással unszolta, hogy folytassa. – Kedvelem a tengerkéket, de konkrét kedvenc színem nincs. A sminkhez nem túlzottan vonzódom. Balkezes vagyok, és tudok egy keveset zongorázni is. Nem nevezném magam ásznak a konyhában, az instant kajákon kívül teljesen el vagyok veszve. Kevés zenét ismerek. Rossz érzés fog el a szűk, zárt helyeken, nagyobb biztonságban tudom magam ott, ahol legalább két kijárat van. A sötétet amolyan óvó takarónak titulálom. Szabályosan undorodom és megvetem a kapzsi, kétszínű és megbízhatatlan embereket, bár szerintem ezzel minden épelméjű így van. Öh, kívülről fújom a hexadecimálist[1], valamint ismerem az emberi test csontjait, izmait, és azoknak pontos helyét. Rendkívül élesek az érzékszerveim, és kiválóak a reflexeim. – Sóhajtott. – Nézze, ez mind nagyszerű, de nekem ennél több kell, konkrétabb. Tudom, hogy eddig óvatos volt, de ha nem kockáztatunk, örökké csak a felszínt fogjuk kapargatni.
Kincaid bólintott egyet, és feltápászkodott.
– Gyere velem – intett a lánynak, majd kivezette a tágas nappaliba. Ott arra kérte, várjon, míg ő a tálalószekrényhez lépett, és az egyik fiókban elkezdett keresgélni. A páciens kíváncsi tekintettel figyelte, ám hirtelen jókedve lelohadt, amint megpillantott egy pisztolyt a doki kezében.
– Hé, mi ez az egész? – hüledezett kissé hátratántorodva. A sötétszürke bevonatú, viszonylag vastag markolatú lőfegyver jobban felkavarta, mint várta, a gyomra görcsösen szűkült össze.
– Gondolkodj egy kicsit. Bárki lőtt is meg, nyilvánvaló, hogy el akart tenni láb alól. A horzsolások és a zúzódások arra utalnak, hogy dulakodtál a támadóddal. A vörös foltok a kézfejeden pedig bizonyítékok, hogy behúztál neki vagy nekik párat ököllel. A csontok mégsem sérültek, tehát tisztában vagy a helyes kéztartással. Régebben volt dolgom egy fiatal sráccal, akinek bunyózni támadt kedve, ezért mindenkit provokált, akit csak lehetett. Csúnya ujjsérüléseket szenvedett, mert nem tudta, hogy a hüvelykujját a mutató- és középső ujjára kell ráhajtania. Te tudtad. – A lány elé lépett. – Harcoltál a támadód vagy támadóid ellen, akik minden bizonnyal ki akartak iktatni. És hogy miért? Talán fenyegetést láttak benned. Egy potenciális veszélyforrás, akit minden áron el kell törölni.
A páciens akkorákat pislogott, hogy szeme könnybe lábadt, mégis arra eszmélt, hogy kézfejét masszírozza.
– Mennyit ivott? Vallja be őszintén.
– Számomra is hihetetlen, de két napja nem nyúltam alkoholhoz. A terápia annyira leköt, hogy még az elvonási tüneteknek is képes vagyok ellenállni.
A sérült heves fejrázásba kezdett.
– Maga részeg.
– Ezt csak be akarod beszélni magadnak. Te is jól tudod.
A lány torka már-már porszáraz volt, a tüdeje olyan kicsire zsugorodott, hogy ha nem lett volna elég kitartó, fuldokolt volna.
Ez képtelenség, az orvos össze-vissza zagyvál. Átgondolta ezt egyáltalán? Mégis mi a fenét akar azzal a pisztollyal?
– Nézze, átrágtam az összes ki nem hajított újságját, tisztában vagyok a gyilkosság-hullámmal, ami végigsöpör az egész metropoliszon. Lehet, hogy én is egy vagyok az áldozatok közül. Bármi folyik is odakint, lehet, hogy a részese vagyok, egy véletlen túlélő – próbált magyarázatot találni. Amióta átnyálazta a híreket, folyamatosan ez járt a fejében, de valahogy mégis annyira döcögött az egész. Mintha a tudatalattija taszította volna ezt az elgondolást.
– Ha valóban alaposan elolvastad a cikkeket, akkor azt is tudnod kell, hogy az áldozatok mind átlagemberek. Civilek, kezdve a bankároktól, folytatva a tanárokkal, egészen a fagyiadagoló alkalmazottakig. Az ilyen emberek nem rendelkeznek olyan edzett testtel, mint amilyennel te. Egy sebész az ilyesmit nem véti el. A mozgásod… szerfelett koordinált, a járásod akár egy macskáé, teljesen hangtalan. Alapos kiképzést kaptál, és hiába próbálnál meggyőzni az ellenkezőjéről, én megrögzötten hiszek ebben. Te is tudod, hogy ez a helyzet, csak épp hinni nem akarod. Pontosan ezért vagyok óvatos. Mert félsz, hogy esetleg olyan dologra derítünk fényt, amit nem tudnál elfogadni.
– Már felhoztam a KIB-t. Határozottan állította, hogy nem közülük való vagyok. De akkor…? Egyáltalán miért annyira biztos ebben?
Talán Kincaidnek igaza volt: félt. Mi van, ha kiderül róla, hogy rossz ember volt, aki megbocsáthatatlan tetteket hajtott végre? Ha ez a helyzet, akkor nem is akar válaszokat kapni.
– A KIB alkalmazott, számtalan ügynökkel volt dolgom. Nem csak sérülteket láttam el, kötelező éves vizsgálatoknak is alávetettem őket. A kapott eredmények a tieid közelébe sem érnek.
– De rajtam nem végezhetett el minden tesztet.
– Nem is kell. Vegyük például a sérüléseidet. Ilyen gyorsan gyógyuló emberrel nem igazán találkozunk össze nap, mint nap. Aztán ott a viselkedésed, a látásmódod. Egy KIB-ügynöknél mindig van fegyver, meg sem fordul a fejében, hogy egy toll is lehet kés.
A lány próbált nyelni, de rájött, hogy képtelenség. Nemcsak nyála nem volt, de még a torka is összeszorult.
– Akkor? Ha nem KIB, hát mi?
Az orvos eleresztett egy mély sóhajt. Nem válaszolt a kérdésre.
A páciens amúgy is zavaros gondolatai csak még inkább összekuszálódtak. Értetlenül csóválta a fejét, megkísérelte összerakni a kirakóst, de a meglevő darabkák nem passzoltak egymáshoz.
Biztos, hogy jó irányban kutatnak? Mi van, ha hatalmasat tévednek? Mi van, ha egyszer valamiféle csoda folytán visszanyeri az emlékeit, és rádöbbennek, hogy az elképzeléseik a lehető legmesszebb járnak a valóságtól?
Lehet, hogy egy teljesen hétköznapi család várta őt haza a város egyik zöld lakónegyedében. Lehet, hogy a barátai már tűvé tettek érte mindent. Egyáltalán létezik az életében család és barátok? Mindez olyan idegenül hangzott.
– Ennek semmi értelme – fújtatott. – Mi van, ha szimplán valami küzdősportot űztem? Harcosok klubja, vagy valami.
– Nem hiszed? Bebizonyítom. – Kincaid olyan határozott volt, hogy a páciense térde megremegett. Felé nyújtotta a pisztolyt, ő pedig félve ugyan, de elvette. – Ez itt a kezedben egy gyönyörű USP modell, a szívem csücske. Ott a szemközti falon lóg egy darts-tábla. Szeretném, ha eltalálnád a legtöbb pontot érő mezőt.
A lány riadtan felkapta a fejét, a fegyver majdnem kicsúszott az ujjai közül.
– Hogy mi? – képedt el teljesen.
– Tudod, hogy melyik mezőre kell céloznod, igaz?
– Ezt nem gondolhatja komolyan. Meg is sérthetek valakit!
– Már megtetted volna. A pisztolyt tára tele, és ki van biztosítva.
A sérültet hányinger kapta el, és csak azért nem hajította el a fegyvert, mert attól félt, elsülne. Hangosan zihálva kapkodott levegőért, és most először alaposabban is végigmérte a tárgyat. Ahogy óvatosan tapogatta az ujjaival, feltűnt neki valami.
– Nincs is kibiztosítva – nézett fel a dokira értetlenül. Nagy meglepetésére Kincaid karba fonta a kezét és elmosolyodott.
– És ezt honnan tudod?
A lány légzése elakadt. Ismét a pisztolyra pillantott, és újra végigfuttatta rajta a szemét. Olyan határozottan ejtette ki a szavakat, mintha teljesen biztos lett volna a dolgában.
– Én… – Fogalma sem volt, mit mondjon.
– Tiéd a terep – mutatott a darts irányába Kincaid. A páciens hezitált, de aztán eltökélten bólintott egyet. Csakhogy meggyőzze magát, ismét körbetapogatta a fegyvert. Ijesztő, mennyire passzolt a kezéhez, mennyire kényelmes… és ismerős volt a jelenléte.
Mély levegőt véve megpróbálta kiüríteni a fejét, és az elkövetkezendő cselekedetére koncentrált. Lassú, de határozott mozdulattal kibiztosította a fegyvert. A kakas hátrakattant, hangja szinte visszhangot vert a feszült csendben. Ezután bemérte a célpontot, és kisebb hezitálást követően az elsütő billentyűre fektette az ujját, majd lőtt.
A töltény becsapódásának hangja bizarrul ismerősen csengett, mégsem ez billenttette ki az egyensúlyából, hanem a darts-táblába vájt lyuk, mely a húszas triplázójának mezejében virított.

[1] Hexadecimális: A 16-os számon alapuló számrendszer, az informatika kulcsfontosságú számrendszere (zsargonban: hexa). A 0, 1, 2, 3, 4, 5, 6, 7, 8, 9 számjegyeken kívül az A, B, C, D, E, F betűket használja. A 0–9 számjegyek használata értelemszerű (azaz: a tízes számrendszernek megfelelő), az A számjegy 10-et, a B számjegy 11-et, a C számjegy 12-t, a D számjegy 13-at, az E számjegy 14-et és az F számjegy 15–öt jelöl.

0 megjegyzés:

Megjegyzés küldése