2016. június 24., péntek

Partra mosott hal - 5. fejezet


Október 20.

A páciens továbbra is bőszen hitt abban, hogy Kincaid doki esetleg rossz irányban tapogatózik, holott a tények a sebész felvetései mellett vallottak.
Minden egyes reggel vagy fél órát töltött a fürdőben a tükör előtt, először arcát fürkészve, majd áttérve meztelen testére. A bőr mindig keménynek és feszesnek bizonyult a lassan vándorló ujjak alatt, és bár javarészt sima volt, elszórtan találkozni lehetett apró hegekkel, melyeket talán az idő sem lett volna képes lemosni a helyükről. Hogy kerültek oda? Mi okozta őket? Agyalhatott akármeddig, csak annyit sikerült felidéznie, hogy fájtak. Némelyik jobban, némelyik kevésbé, de egyik sem egy egyszerű „felnyaltam az aszfaltot” erejű botlás eredménye volt. Az is előfordulhatott, hogy nem ez volt az első alkalom, hogy rálőttek.
Alig pár nap elteltével a sebész végre engedélyt adott arra, hogy letesztelhesse a kondiját. Néhány egyszerű gyakorlattal indítottak, közöttük a futással, amely azért is szerepelt csupa nagybetűvel a listán, mert abban reménykedtek, ha a páciens edzés közben feltérképezi Chertont, talán beugrik neki valami arról, mi is történt pontosan.
A teszt megdöbbentő eredményekkel rukkolt elő. A sérült képes volt fél kilométert lefutni mindenféle megerőltetés nélkül, egy félig gyógyult lőtt sebbel az oldalán, valamint azt is kiderítette, hogy csak a raktárház és környéke ismerősek számára. Sőt, az is rémlett neki, hogy betört a raktárba, hátha talál valamit, amivel elállíthatja a vérzést, de semmi egyéb. Kincaid megnyugtatta, hogy kezdetnek ez fantasztikus, és bizton megismételte, hogy egy kis idő elteltével egyre több és több minden fog visszatérni.
A futást követően a doki megbeszélt egy összeröffenést két kártyapartnerével, akik szabadidejükben hobbiszinten bokszolnak, hátha hajlandóak egy kis segítséget nyújtani a lánynak. A kis összejövetelre meghívott vendégként beállított a két halász is, akik rábukkantak a lányra. Munkájuk miatt alig maradhattak pár percnél, de ennyi bőven elég volt, hogy teljesen ledöbbenjenek. Képtelenek voltak hinni a szemüknek: megállás nélkül azt kérdezgették, hogy tényleg ő-e az a lány, akit alig néhány napja félholtan találtak.

– Rossz állapotban voltál. Nagyon rossz állapotban. Féltünk, hogy nem húznád ki, míg kiér egy mentő, Kincaid pedig csak egy köpésre lakik a rakodótértől. Döntenünk kellett. Gyorsan.
– Én… asszem kifejezni sem tudom, mekkora hálával tartozom.
– A dokinak mondd ezt.
További jó egészséget kívánva aztán távoztak is, így sor kerülhetett a Kincaid által annyira erőltetett kis mérkőzésre.
– Tudod, hogy vevő vagyok az őrültségre, Samuel, de biztos vagy ebben? – visszakozott az ötlettől a markosabbnak tűnő kártyapartner, aki Robert néven mutatkozott be. Bajtársa sem vonzódott túlzottan a dologhoz, és a páciens sem érzett túl sok lelkesedést az iránt, hogy péppé verje két méretes fickó. A sebész azonban mindvégig makacsul ragaszkodott az elgondolásához.
Hosszas hezitálást követően a két parti végül belement egy kisebb harcba, de csak úgy voltak hajlandók, hogy megegyeztek, a sérülésekre való tekintettel igyekeznek olyan óvatosak lenni, amennyire csak lehet. Hibáztak ezzel a döntéssel.
A páciensnek öt másodperc sem kellett, hogy a földre terítse őket, pedig egyszerre támadtak rá. A jelenet mintha lassított felvételként játszódott volna le előtte. Fogalma se volt, hogyan, de pontosan tudta, hová nyúljon, mivel üssön, mekkorát üssön. Először lefogta a két felé lendülő kart, és egy száznyolcvan fokos fordulatot véve szó szerint levette a két amatőr bokszolót a lábáról. Akkora erővel csapódtak a parkettának, hogy utána másodpercekig képtelenek voltak felülni.
Nemcsak ők riadtak meg aznap, de a lány is. Két legalább kilencvenkilós ellenféllel állt szemben, számára mégsem jelentettek kihívást. Hogyan? Teste hiába edzett, ekkora súly még neki is problémát kellett volna okoznia. De nem így történt.
Konkrét válaszokat nem nyertek mindebből, ám sikerült elérniük, hogy a sebesült agyában felvillanjon egy rakás mozdulat és mozdulatsor, de hogy hol tanulta, illetve kitől tanulta őket, tippje sem volt. Kincaid doki megint ugyanazt felelte erre: idővel egyre több és több minden fog visszatérni.
A lány ekkor érezte először: talán mégsem akarja, hogy az emlékei visszatérjenek.

– Annyira eltökélt, hogy segítsen – mondta hirtelen a páciens vacsora közben, szeme sarkából az orvosból kiváltott reakciót figyelve. Kincaid a kihűlő félben levő pulykamellet böködte a tányérján, és a lány kezdett attól tartani, hogy érzékeny témát súrolt, sőt, szinte biztos. Elvégre hány alkoholista képes megfeledkezni az éltető boros üvegről egy idegenért?
– Stabil állásom volt a Nyomozóhivatalnál. Remekül végeztem a dolgom, sok dicséretben és kitüntetésben is részem lehetett. Sajnos egy barom voltam, aki mindezt nem értékelte. – Nehezére esett beszélni, mégsem hallgatott el. – Történt egy… incidens néhány évvel ezelőtt. Hosszú történet, de a lényeg az, hogy mindent elcsesztem, amit csak lehetett. Két kritikus állapotban lévő ügynök élete bánta. Megvolt a képességem, hogy megakadályozzam a két temetést, de elszúrtam. Hosszú tárgyalások után azonnal kiadták az utam, én pedig megfogadtam, hogy soha többet nem veszek részt ilyesmiben. Idejöttem, mert itt a halászoknak rendkívül olcsó az alkohol. Könnyű sérüléseken kívül semmi mást nem voltam hajlandó elvállalni, pedig bölcs lett volna. Elittam majdnem minden pénzemet. Egy rejtélyes fiatalember segített ki. Neki is akadt bőven problémája, mégis áldozott rám időt. Miután a gondjaim megoldódni látszottak, felszívódott. Shane Connornak hívták, Égisz volt. Mond neked ez az elnevezés valamit?
A sérült megrázta a fejét.
– A lényeg az, hogy most kaptam egy esélyt, és nem akarom elszúrni. A sikerhez megvan minden szükséges képességem.
A rengeteg fájdalom az öreg hangjában… a lány szíve összeszorult, és próbálta átérezni mindazt, amin át kellett esnie. Hirtelen erős késztetést érzett, hogy valahogyan eloszlassa a rá borult negatív aurát.
– Remek munkát végez – biztosította őszintén. – Lehet, hogy az emlékeimet nem nyertem még vissza, de a sebeimnek szinte nyoma sincs, és ezt nem csak a hihetetlenül gyors regenerálóképességemnek köszönhetem.
A doki szerényen elmosolyodott, aztán ismét megkeményedett az arca.
– Biztos, hogy az Égisz szó nem indít meg benned semmit? – tudakolta.
– Nem. Miért kérdi?
– Mert Shane Connor remekül értett a fegyverekhez, és nála gyilkosabb mozdulatokat egy harcművész sem ismert. És mert épp úgy látta a dolgokat, mint te. És ugyanolyan gyorsan gyógyult, mint te.
A sérült igencsak megörült, hogy a doki mondandója alatt nem rágott semmit, mert szinte biztos, hogy fuldokolt volna tőle. Tágra nyílt szemmel meredt az öregre, miközben azon fáradozott, hogy dübörgő szívének heves dobkoncertjéből valahogy visszább vegyen. Hamar világossá vált számára, hogy képtelen erre.
– Ez… – Ötlete sem volt, miképp reagáljon. Semmi. Megállás nélkül az Égisz szót visszhangoztatta a fejében. Akkora erővel hajította az elméjére telepedett fekete ködfalnak, amennyire kitelt tőle, de az még csak meg sem repedt. Minden egybevágott… és egyben teljesen ellent mondott mindennek.
– Erre nincs konkrét bizonyíték, de… – fogott bele az orvos, aztán elnémult. Ő sem tudta, hogyan folytassa.
– Most azt akarja mondani, hogy… lehetséges, hogy én is…? – kísérelte meg összerakni a képet a páciens. – Ha így lenne, el kellett volna indítania bennem valamit, nem? Hiszen tegnap az a rövid meccs felidézett egy csomó harcmozdulatot. Szóval… most miért nincs semmi?
– Talán az agyad annyira meg akar védeni ettől, hogy nem ad hozzáférést az emlékeidhez – tanakodott hangosan Kincaid.
A lány értetlenkedve csóválta a fejét. Az étvágya teljesen elhagyta.
– Egyáltalán mi ez az… Égisz?
A doki megköszörülte a torkát.
– Én sem tudok túl sokat róla. Volt egy kisebb… csoport. Ugyanazokkal az emberfeletti adottságokkal bírtak, mint te. Hogy honnan tettek minderre szert, arról fogalmam sincs, csak azt tudom, hogy valamiféle jó ügy érdekében akarták használni őket. Talán a bűnözéstől mocskos Kaionnak akartak segíteni. Ezt abból gondolom, hogy Égiszeknek hívták magukat, a szó maga pedig védelmezőt jelent. Gőzöm sincs, mi lett velük, de az biztos, hogy a tervük befuccsolt. Mikor legutoljára láttam Shane-t, teljesen magába forduló és ellenséges volt, épp az ellentéte annak a férfinek, akit néhány éve megismertem. Ez az utolsó találkozás is évekkel ezelőtt lehetett. Ki tudja, merre járhat most…
A páciens az elhangzottakat alapos elemzésnek vetette alá. Boncolgatta… semmi. Mindez teljesen új volt számára.
– És a többi Égisz?
– Passz. Velük egyszer sem találkoztam. Csak azért ismerem ezt az elnevezést, mert Shane röviden beavatott. Szívességet tettünk egymásnak.
A sebesült az alsó ajkába mélyesztette a fogait. Ha korábban kissé húzódzkodott is a doki felvetéseitől, akkor ezúttal nagyon-nagyon.
– Nem tudom… Nem tudom.

0 megjegyzés:

Megjegyzés küldése