Partra mosott hal - 6. fejezet


Október 21.

„Tegnap este holtan találtak egy férfit a Kingston Park északi bejáratánál. A rendőrség nem hiszi, hogy öngyilkosság történt…”
„A Maxwell család tagjai kétségbeesetten kutatnak lányuk után, akinek két hete veszett nyoma…”
„A bűnözési ráta megnőtt…”
„A testet a Cherton-folyóból húzták ki négy nappal ezelőtt. Megerősítették: a férfi neve is szerepelt az eltűnt személyek listáján…”
„Regisztrálatlan fegyverrel lövöldözött egy idős hölgy a…”

Kincaid doki páciense egyre kevesebbet aludt az ébredése óta. Megállás nélkül pörögtek a gondolatai, és mivel a sérülése már alig zavart némi vizet, és a teste kipihente az őt ért traumát… többnyire, nem volt szüksége annyi alvásra sem. Az elmúlt két éjszaka szinte egy percre sem hunyta le a szemét, és megdöbbentő, mennyire nem mutatkozott a hatása. Gondolta, hogy később meglesz ennek a hátulütője, de stabilnak tűnt az állapota.
Múlt éjjel a bokszolók által szerzett tudásán, a baljóslatú híreken a tévében és az Égiszeken gondolkodott. Kincaid rendkívül döcögős elmélete (ezt ő is bevallotta a vacsora befejezte után) bizonyult eddig a legigazabbnak. A lány nem vélte annak. Ha valamilyen csoda folytán kiderülne, hogy a sebésznek kiválóak a megérzései, és jó irányban kutat, ha tényleg Égisz… Mindennek be kellett volna indítania valamit a fejében. Szinte vért izzadt, annyira intenzíven küzdött, hogy áttörhesse a sötét homályt. A fekete betonfal azonban olyan sziklaszilárd és törhetetlen volt, mint korábban. Talán ezek az egybeesések teljesen véletlenek lehettek csupán.
Most először az is megfordult a fejében, hogy mi lesz vele akkor, ha teljesen felépült. Kincaid legyen bármennyire nagylelkű öregember, nem lakhat nála örökké. El kell hagynia Chertont, nyomozást kell indítania Kaion többi szegletében is. De hová menjen? Hol kezdje? Mit tehet név és iratok nélkül?
Belesajdult a feje a sok önmarcangolásba, de képtelen volt abbahagyni a gondolkodást. Az éjszaka legalább hamar lepergett.

Reggeli után Kincaid bejelentette, hogy bemegy a városba vásárolni, így ismét a csendes falakat élvezhette társaságként.
Nem volt ideje unatkozni, a doki továbbra is unszolta, hogy próbáljon ki dolgokat, hátha felszínre hoznak néhány emléket. Arra már rájött, hogy egész ügyesen tud varrni, és bár nem egy grafikus, a kézügyességére sem lehetett panasza. Délelőtt egy kis cukorral, tisztítószerrel és néhány padlásról bányászott dróttal játszadozott. Fogalma sem volt, mire kellenek, de úgy döntött, nem is fogja terhelni a fejét ennek megfejtésével. Ha hagyja, hogy a keze szabadon mozogjon, előbb-utóbb úgyis megkapja a választ.
Egészen elmélyült a feladatban, a Kincaid megjövetelét jelző ajtó halk nyikordulását mégis tisztán meghallotta. Néhány percnyi szatyorzörgés után aztán néma csend támadt. Mondjon a doki bármit a pácienséről, öregkora ellenére ő is megdöbbentően hangtalanul mozgott. A lány ennek ellenére tudta, hogy az ajtóból figyeli őt.
– Ne kérdezze, csak hagyom a kezem dolgozni – közölte, mielőtt esélye nyílt volna a sebésznek érdeklődni.
A drótokkal bíbelődött, igazgatta őket, amikor a doki lassú, remegő léptekkel haladva mellé állt, és kíváncsian (vagy talán megrémülten?) fürkészte az eddigi munkáját.
– Az ott tisztítószer?
– Remélem nem baj – mondta a páciens, kezével automatikusan félretolva az említett tisztítószer tárolására fenntartott műanyag dobozt. A cuccban volt ammónia bőven, de ő már egészen hozzászokott az orrfacsaró szaghoz. Fél szemmel látta, hogy Kincaid kezét az arca elé emeli, bár tekintetében továbbra is inkább a rémület volt a domináns, mintsem az undor. Másik kezével a félig kiürült cukros tasakért nyúlt. Ekkor, mintha éles fájdalom hasított volna belé, megdermedt, a zacskó kicsúszott az ujjai szorításából, fehér aprókristályokkal hintve a padlót. Egy korához képest igencsak erőteljes mozdulattal megragadta páciensét, kirántotta a székéből, és egészen a bejáratig hátrált vele.
A lánynak még arra sem maradt ideje, hogy döbbenetében sikkantást hallasson. A doki olyan erősen markolta a karját, hogy nem merte kitépni magát a szorításból.
– Mégis mit művel? – fújtatott értetlenül, de hirtelen jött haragja azon nyomban elillant, elég volt pusztán az elsápadt, riadt arcra tekintenie.
– Ezt a kérdést magadnak kellene feltenned. – A szavak rendkívül nehézkesen hagyták el Kincaid száját. A lány érezte heves légzését, vadul dübörgő szívét. Követte az öreg terrorban úszó szempárját, amely a ma reggeli munkájára irányult. Ekkor őt is rossz érzés fogta el.
– Mi… mit csináltam? – tudakolta, kétségbeesését meglepően gyéren palástolva.
– Egy bombát.
A világ mintha megpördült volna körülötte… de többször egymás után. Szinte hallotta is, ahogy az álla fájdalmasan koppan a padlón. Pislogás nélkül végigmérte mindkét kezét, aztán az asztalon heverő összeeszkábált valamit. És ezután vad árként öntötte el a hisztéria.
Erőszakosan kitört Kincaid doki szorításából, és hagyta, hogy az eddig még nem tapasztalt erejű rémület megvakítsa. Egész testét csillapíthatatlan remegéshullám rázta, tüdeje visított a rábocsátott kínzástól; teli torokból üvöltözni kezdett.
A sebész minden tőle telhetőt megtett, hogy kedélyállapotát csillapítsa valahogy, de, hogy mit mondott, azt a lány nem fogta fel, saját kiáltásai kirekesztették a szavait. Valószínűleg régen tehetett ilyet utoljára, ennek ellenére a doki mégis megemelte a hangját.
– Nyugodj le, az istenit!
– Nyugodjak le? Nyugodjak le? – hüledezett a páciens. – Épp most tákoltam össze egy bombát! Háztartási felszerelésekből! Hogyan nyugodjak le?!
– A kiborulásod nem vezet minket sehová!
– Mégis hogy hoztam össze, ha? A francba! Talán jobb lenne, ha lekötözne, hogy véletlenül se nyúlhassak semmihez!
– Fejezd be! Kérlek, kölyök!
– Talán ki sem kellene derítenem, ki vagyok! Jobb, ha fogalmam sincs róla! A végén még kiderül, hogy tömeggyilkosnak képeztek ki! Két százkilóst döngöltem a földbe, és még csak erőfeszítésembe sem telt! És… Az ott egy kibaszott bomba az asztalán!
– Higgadj már le! Megoldjuk, csak csillapodj végre!
– A kurva életbe! A kurva életbe! Nem tudok lenyugodni, érti? Felfogta egyáltalán, mit csináltam?
Az öreg kétségbeesetten nyúlt a lány felé.
– Ne, ne érjen hozzám! A végén még ártok magának!
Bár a sérültet teljesen elvakította a hisztéria, azt világosan látta, hogy Kincaid bepöccent. Eltökélten megszorította a felkarját, ujjait keményen a húsába vájva, és közvetlenül maga elé rántotta, hogy stabil szemkontaktust teremtsen.
– Hallgass ide, kölyök. Az átkozott rohamoddal nem jutunk semmire. Igen, építettél egy bombát. Viszont ha megépítetted, akkor hatástalanítani is tudod. Szóval javaslom, hűtsd le magad, és munkára, mielőtt ránk szakítja a tetőt. Világos?
A lány remegése alábbhagyott, de nem szűnt meg teljesen. Tágra nyílt szemmel meredt a ráncos öregre, aki valahogy sokkal fiatalabbnak, életerősebbnek tűnt. Tudta, hogy reagálnia kellene verbálisan, de torka ellenállt a hangképzésnek, így csak bólintott egyet.
– Menni fog. Én végig itt leszek veled.
Kincaid jelenléte valóban elképesztően nyugtató hatást gyakorolt rá. Orrlyuka kitágult, ahogy rajta keresztül igyekezett a felgyülemlett feszültséget mély lélegzetvételek segítségével kiüríteni szervezetéből. Mikor lába már kevésbé hasonlított instabilan reszkető kocsonyára, az asztalhoz lépett, és erősen koncentrálva gyilkos műve fölé hajolt. Hiába az önkontroll, az ujjai remegését képtelen volt csillapítani. Lassú, óvatos mozdulatokkal kihúzkodta a szerkezetből a drótokat, majd az egész műveletet egy mély sóhajtással zárta.
– Ez úgy működik, mint egy dinamitrúd, a tisztítószer ammóniatartalma miatt az erőssége is nagyjából megegyezik egy dinamitéval. Hacsak nincs rövidzárlat, nem robban – magyarázta, és maga is meglepődött, hogy ezek a szavak az ő nyelvéről pattantak le.
– Jól van. Semmi baj – nyugtatta a doki, bár lehet, hogy inkább önmagát. A jelenet láthatóan megviselte: pihegett és berekedt.
– Francba. Doki… szörnyen sajnálom – szabadkozott a páciens sajgó mellkassal, de a sebész leintette.
– Nincs mit sajnálnod. Nem a te hibád, hogy elvesztek az emlékeid.
Ezután rövid, kínos csend állt be. A lány nem kedvelte az efféle csendet.
– Egyébként honnan tudta, mit raktam össze? – kérdezte.
– A napokban olvastam egy cikket egy gyilkosságról. A tettes házi készítésű bombával robbantotta fel az áldozatát, és a szerző adott némi leírást róla.
A válasz elgondolkodtatta. Lába még mindig reszketett egy kicsit, így inkább leült, nehogy a dokinak a földről kelljen felkaparnia őt.
– Tegnap a hírekben is beszámoltak a gyilkossághullámról. A KIB-nek fogalma sincs, kik állhatnak a dolog mögött. A gyilkosok nyomtalanul eltűnnek, mintha nem is léteznének. Lehetetlen pontot tenni az ügy végére. Már felhoztam ezt egyszer… de lehetséges, hogy… hogy közöm van a dologhoz? – Nem hitte volna, hogy ennyire nehéz lesz ezt a mondatot kiejtenie a száján. Küzdenie kellett, hogy a kibuggyanni akaró könnyeket visszatartsa. Csak akkor mert a doki szemébe nézni, amikor megérezte annak kezét a vállán.
– Lehet, hogy ijesztő képességekkel bírsz, de nekem egyáltalán nem az jött le, hogy rossz ember lennél – bátorította meleg szavaival.
– Mi van, ha téved? Ha… ha rossz dolgokat tettem?
– Ezt nem tudhatod biztosan. Ha valaki egyszer bemocskolta a kezét, az nem fél újra megtenni. Ha egy ember ölt, megteszi újra. És talán még számtalanszor, amint alkalma nyílik rá. Te képes lennél rá?
A sérült lesütötte a szemét, és az ölébe ejtett kezeire fókuszált. Mégis hogyan válaszoljon erre?
– Én nem… nem tudom – bökte ki végül.
– Jól van, ne feszegessük – zárta le az öreg a témát. – Inkább tüntessük el ezt az izét… lehetőleg minél messzebbre.
Megoszt:

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése