Partra mosott hal - 7. fejezet

Sziasztok! Korábbra terveztem a frissítést, de valahogy mindig elmaradt. Nem kellene halogatni, hiszen sikerült előre átnéznem jó pár fejezetet.
Egyébként: hatalmas meglepetésként ért, hogy egyik Wattpados olvasóm díjjal ajándékozott meg. Nem lehetek elég hálás érte, nem hittem volna, hogy valaha ilyenben részem lehet. Millió köszönet és még több!
A fejezetről csak annyit, hogy bemutatkozik (vagy inkább bemutatva lesz) egy új, a történet szempontjából releváns karakter. Jó szórakozást!


A helyzetre való tekintettel Kincaid elhagyta az aznapi terápiát. A páciens egyáltalán nem bánta, bár ötlete sem volt, mivel kösse le magát. Semmihez sem mert nyúlni, mert szabályosan rettegett attól, hogy súlyos balesetet okozhat, talán még egy darab írólappal is. A konyhában üldögélt, és tenyerét bámulta. A háttérben valamiféle zene szólt halkan a rádióból, de nem igazán hegyezte rá a fülét.
A fejében őrült vihar tombolt: a dobhártyaszaggató mennydörgés alatt kettészakadt énjének felei háborúztak egymással. Az egyik fél mindenáron ki akarta deríteni az igazságot, a másik viszont úgy vélte, jobb, ha az emlékek a felszín alatt maradnak. Kincaid doki megmondta, hogy ezt a felét a félelem motiválja, és ezt egyáltalán nem tartotta jó dolognak. Nem az számít, ki volt az ébredése előtt, hanem az, hogy kicsoda most. De kicsoda most? Fogalma sincs!
Annyira lefoglalta ez a véres küzdelem, hogy az éles érzékszervei cserbenhagyták. Csak akkor vette észre, hogy nincs egyedül, amikor az érkező megtorpant a konyha bejáratánál.
Riadtan kapta fel a fejét, és még riadtabbá vált, amikor a sebész helyett egy magas, barna hajkoronát viselő, nagyjából harminc év körüli nőt pillantott meg. Bár a páciens közelében nem volt tükör, biztosra vette, hogy az idegen arcára kiült döbbenet az övének tökéletes másolata.
– Szia – makogta a nő. Arcán a gödröcskék tovább mélyültek, telt ajkait beszívta.
– Üdv – köszönt a sebesült hasonlóan bizonytalanul.
Ekkor a háttérből újabb érkező hangját szállította a konyhába a levegő, és mindkét felet óriási megkönnyebbülésként érte, hogy Kincaid doki volt az. A férfi kókadt állapotába nyomban életet csempészett az idegen jelenléte.
– Lori? Hát te itt? – illetődött meg, majd egy nevetés kíséretében szorosan átölelte a Lorinak nevezett nőt, aki szintén felvidulva viszonozta a barátságos gesztust.
– Épp erre jártam, gondoltam, megleplek.
A sebész bevezette őt a konyhába, és páciense felé intett.
– Ő itt a lányom, Eleonore – mutatta be az érkezőt üdén. A lány számára minden egy csapásra megvilágosodott. Komor hangulatát széles, meleg mosoly mögé rejtette, és felállt a székről, hogy üdvözölje az érkezőt.
– Szia! Örülök a találkozásnak. Kérlek, hívj csak Lorinak – nyújtotta a kezét a nő, melyet kissé hezitálva, de elfogadott.
– A páciensem – magyarázta Kincaid.
– Most megleptél – adott hangot Lori pozitív csalódásának. – Aggódtam érted, de ha még fogadsz betegeket, akkor talán nincs miért. Már attól féltem, a közeli kocsmában kell kutatnom utánad. – Ezután a lány felé fordult, hogy tetőtől talpig végigmérje.
– Ez… csak egy kivételes alkalom – vallotta be a doki kissé szégyenkezve, de Lori mintha meg se hallotta volna.
– Az apám kiváló sebész, még ha nem is látszik rajta – dicsérte őszinteséggel a hangjában.
– Efelől semmi kétségem – bólintott bátorítóan a sérült az öreg felé.
– Elég fiatalnak tűnsz, remélem, semmi komoly. Hogy hívnak?
A kérdés elhangzása után megdermedt a helyiség levegője. A páciens egész teste megfeszült, arcából kifutott a vér. Segélykérőn Kincaidre dokira pillantott, ám ő maga is úgy festett, mint aki az imént dobott egy fájdalmas hátast.
– Nos… öhm – köszörülte meg a torkát az öreg –, erre a kérdésre nem igazán tudunk választ adni.
Lori homloka ráncba szaladt.
– Miről beszélsz?
– Nem emlékszem – szólalt meg bátortalanul a páciens. A sebész lányának homlokán a ráncok egyre mélyültek. Kérdő tekintetét hol az apjára, hol a sebesültre emelte.
– Amnézia – magyarázta Kincaid.
– Amnézia? – Lori hangja meglepett, és egyben kissé gúnyos is volt. Ahogy a páciens egyre több percet töltött a jelenlétében, úgy repedezett meg az általa gondosan felépített boldogságmaszk. Fogalma sem volt, miféle érzés tört rá, de azt suttogta megállás nélkül, hogy valami nem stimmel.
– Amnézia – erősítette meg a dokit.
– Foglalj helyet, drágám. Majd mindenbe beavatlak egy pohár bor mellett – invitálta az asztalhoz Lorit Kincaid. A nő nem tudott mit tenni, egy bólintás kíséretében elfogadta a meghívást.
– De te nem ihatsz az én jelenlétemben.
– Meglepődnél, mennyire minimálisra csökkent a fogyasztásom a kölyök mellett.
– Majd kiderül – csipkelődött a nő halvány mosollyal a szája szélén.
– Egyébként meddig maradsz?
– Holnap reggel már mennem kell. Egy ügyféllel találkozom.
– Errefelé lakik talán?
– Igen, de a Paragon Hotelben fogjuk megkötni az üzletet.
– Oh, mennyire határozott vagy. – Kincaid az asztalra tett két poharat. A páciensét nem kínálta, egyelőre mindketten visszakoztak attól, hogy a lány alkoholt fogyasszon.
– Hát, úgy tervezem, hogy mindenképp sikerüljön – mondta eltökélten Lori, és amint a sebész teletöltötte a poharat, maga elé húzta. A sérült egész beszélgetésük alatt megállás nélkül rajta tartotta a szemét. Nem tudta miért, de amióta csak belépett a házba, Kincaid felélénkülése ellenére furcsa hangulat telepedett köréjük. Észrevette, hogy Lori óvatosan a bal csuklóját dörzsölgeti, mintha fájt, vagy legalábbis valami kényelmetlenséget okozott volna. Felsője ujja azonban túl hosszú és vastag volt ahhoz, hogy alá láthasson. A dokira ebből a furcsa, levegőt rezegtető vibrálásból nem vett fel semmit.
– Lori üzletkötő. Mostanában különösen sokat dolgozik. Meg sem tudom mondani, mikor látogatta meg az öregét utoljára – magyarázta Kincaid. Lori aurája most mintha még negatívabbá vált volna.
– Ne is emlékeztess. Jó lenne egy kis szünet – fújta ki a benntartott levegőt, majd egyetlen nagy korttyal lehúzta a pohara tartalmát.
– Vegyél ki szabadságot – javasolta Kincaid.
– Bárcsak tudnék… most épp nagyon nem alkalmas, de azért igyekszem.
– Remélem, itt maradsz éjszakára. A vendégszoba most foglalt, de majd erre az alkalomra kiköltözöm a kanapéra.
– Oh, hát… ha nem vagyok teher…
– Így se látjuk egymást sűrűn. Mondd csak, mikor ugrottál be utoljára?
A kérdés hallatán Lori bűnbánóan lesütötte a szemét. A páciens még kíváncsibban méregette. Szinte érezte azt a szorongást, ami a nő bensőjét roncsolta… kicsit olyan volt, mintha őt marcangolná. Fél szemmel Kincaidre sandított; a lányában munkáló feszültséget mostanra ő is kristálytisztán érzékelte.
– Elfoglalt vagy. Ne haragudj. Én sem szívesen szívok egy levegőt egy vén alkoholista barommal.
– Hogy mondhatsz ilyet? Dehogy gondolom én így! Ez csak… most minden nagyon komplikált, el se hinnéd, mennyire, és… Inkább nekem kellene bocsánatot kérnem. Valahogy megpróbálok több időt szakítani rád, oké? – Lori felegyenesedett, és szinte vágyakozva meredt az apjára. Kincaid megértően biccentett, és erősen lánya köré fonta mindkét karját.
A páciensnek melegséget kellett volna éreznie a látványtól, de valamiért képtelen volt kiverni ezt a furcsa sejtést a fejéből. Valami nem tűnt normálisnak ebben a nőben.
Megoszt:

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése