2016. június 24., péntek

Partra mosott hal - 8. fejezet

Sziasztok!
A fejezetről csak annyit, hogy a történet szempontjából fontos fordulatot tartalmaz, és Kincaid is feltár egy-két dolgot a múltjáról. Jó szórakozást hozzá! ^^
Oh, és még valami: amint vége a sulinak, mélyebbre merülök a második kötetbe. Az ötletelés már folyik, és nekiálltam összeállítani a cselekmény vázlatát is. :)


A páciens egész délutánját azzal töltötte, hogy fél szemét Lorin tartotta. A nő igyekezett teljesen természetesen viselkedni, bár amikor azt hitte, senki sem látja, felhagyott a hamis színészi játékkal. Megdöbbentően frusztráltnak és idegesnek tűnt, a keze megállás nélkül remegett, és még a legkisebb zajra is fel-felkapta a fejét, mintha attól tartott volna, valaki ráronthat az egyik bútordarab mögül.
A nap nagy részében apja társaságát élvezte, próbálta betölteni a kettejük között tátongó hatalmas űrt. Rengeteg mesélni valójuk volt egymásnak, így a sebesült úgy döntött, megtartja a tisztes távolságot. Éberségéből azonban nem vett vissza. Csendesen meghúzódva figyelte, ahogy a két fél beszélget, együtt vacsorát főz, terít, aztán evés után elmosogat. Hihetetlen, hogy Kincaidnek semmi sem tűnt fel, bár Lori remekül színészkedett egész nap, és ha a lány nem bizonyult volna ennyire éles megfigyelőnek, szinte biztos, hogy ő is elszalasztja.
Hamar letusolt, utána a tévét kapcsolgatta az esti hírekre éhezve. Egy nyomtalan eltűnésről szóló beszámolót hallgatott, amikor betoppant Kincaid, és leült mellé a kanapéra.
– Hogy érzed magad? – érdeklődött meleg hangon. A páciensben akarata ellenére is felidéződött a reggel, és egyszer csak arra lett figyelmes, hogy olyan picire húzta össze magát, amennyire lehetséges.
– Jelenleg egész jól – adott őszintének ható választ. Kincaid mély sóhajt hallatott.
– Ugye nem gondoltad komolyan, hogy nem akarod visszakapni az emlékeidet?
A lány lesütötte a szemét, és pólója anyagával kezdett el játszadozni.
– Még nem tudom.
– Ne szórakozz, de komolyan. Tényleg hagyod, hogy ez eltántorítson? Az igazság jár neked, és ha megtagadod, azzal becsapod önmagadat. A próbálkozásaink pedig ezzel gyakorlatilag nem értek semmit.
A francba. Igaza volt, de…
– Alszom rá egyet – motyogta a páciens határozatlanul.
– Helyes. Holnap tisztábban tudsz gondolkodni, majd meglátod.
Ezután némaságba burkolództak, figyelmüket a tévének szentelve. Pont, amikor elkezdődött a reklámfelvonulás. Kincaid halk morgással fejezte ki nemtetszését, és ingerülten a karórájára meredt.
– Egyébként – szólalt meg a páciens váratlanul –, tudom, hogy semmi közöm hozzá, de… milyen a kapcsolata a lányával? De úgy igazából.
Számított rá, hogy esetleg a doki lekorholja, amiért a magánéletében akar vájkálni, ezért meglepetésként érte, hogy az öreg szinte habozás nélkül megnyílt előtte.
– Szerettük és szeretjük egymást, de Lori mindig is az anyját pártolta. Miután a feleségemmel elváltunk, Lori kezdett egyre inkább eltávolodni tőlem. Persze azért rendszeresen benézett hozzám, és amikor azt mondom rendszeresen, úgy értem, kéthavonta egyszer, de nem akartam emiatt bántani. Miután elvesztettem az állásom, próbált segíteni, de a sajátja miatt folyton úton volt, ezért nem akadályozhatta meg, hogy alkoholistává váljak. Mostanában egyre ritkábban néz be, és egyre stresszesebb. Azt mondja, a munka az oka. Hiába unszolom, hogy hagyja ott a fenébe, képtelen vagyok hatni rá. Biztos, hogy az anyja hatása.
– Miért nem próbálkozott keményebben?
– A munkám elvesztése után teljesen összezuhantam. Lori akart segíteni, de elüldöztem magamtól. És most is ezt teszem. Őt hibáztatom, holott semmiről sem tehet.
A sérült nem tudta, hogyan vigasztalhatná meg az orvost, de nem is volt biztos abban, hogy képes lenne rá. Lori roppant módon aggasztotta.
– És mióta tart? Mármint Lori stresszes viselkedése.
– Úgy egy éve – tanakodott Kincaid. – Kitartó, annyi biztos. Viszont ez sem minden esetben előnyös. Csak az egészségét teszi vele tönkre.
– És azt sem tudja, mi az oka ennek?
– A főnöke. Az ügyfelei. Általában miattuk panaszkodik, de hiába faggatom, gyűlöl beszélni róla. Őrá sosem bírtam úgy hatni, mint a betegeimre. Lori nem épp együttműködő… legalábbis velem. Bár te sem vagy egy könnyű eset, azt azért mindenképp meg kell hagyni – kuncogott fel halkan. A páciens a szemét forgatta, ennek ellenére képtelen volt visszafogni a mosolyát.
– Megyek, lefekszem – állt talpra, kinyújtóztatva elzsibbadt tagjait. – Kösz, hogy megosztotta velem – hálálkodott, aztán elbúcsúzás után a vendégszoba felé vette az irányt. Kedvelte Kincaidet, és úgy vélte, ez kölcsönös, elvégre miért beszélt volna ennyire nyíltan a magánéletéről? Annyira kegyetlen, hogy ő cserébe nem tudott mit megosztani az öreggel! Bár lehet, hogy a dolgok, amiken keresztülment, nem épp reklámozásra valók voltak.
Útközben szembetalálkozott Lorival, aki a fürdőből lépett ki elé. Meglepte a lány jelenléte, izomzata megfeszült, de hamar el is ernyedt.
– Ah, szia – köszönt barátságosan a lánynak, aki hasonlóképp viszonozta az üdvözlést. – Sajnálom, ami veled történt – mondta őszinteséggel a nyelve hegyén. A páciens fejbiccentéssel fejezte ki a háláját. – El sem tudom képzelni, mit érezhetsz most.
A lány mosolya lefagyott az arcáról.
– Mint egy vergődő hal, amit partra mosott a víz – kísérelte meg szavakba önteni mindazt, ami az állapotát leginkább jellemezte az ébredése óta. Lori együtt érző pillantással ajándékozta meg, és mivel nem maradt több mondanivalója, és talán nem is merte a témát feszegetni, elköszönt, majd Kincaid szobája felé fordult.
A lány, mielőtt tovább haladt volna, hátrapillantott. Fogalma sem volt, miért, de erős késztetést érzett, hogy így tegyen. Lori kezét az előbb ugyan eltakarta a törölköző, amit szorosan maga köré terített, ezúttal viszont könnyen rálátott a csuklójára. Felidézte, hogy találkozásukkor dörzsölgette, mintha fájt volna. Úgy látszik, hogy ami a kellemetlen érzést kiváltotta, egy vékony, ezüst csuklópánt volt.
Egy csuklópánt. Egy ezüst csuklópánt.
A páciens koponyájába hirtelen olyan éles fájdalom nyilallt, hogy ereje egy szempillantás alatt távozott a szervezetéből. Térdre rogyott, és tenyerét a fejéhez szorítva halk nyöszörgést hallatott. Lelki szemei előtt megállás nélkül a tárgy képe lebegett. Csakhogy nem Lori kezén virított… hanem az övén.
Ijedten kapta fel a még mindig kegyetlenül lüktető fejét. Amint a hirtelen jött szédülés elmúlt, körbepillantott. Kis híján szívrohamot kapott, amikor a keskeny folyosó helyett egy gyér világítású helyiség, valamint, magasra nyúló, tömör falak fogadták. Légszomj kerítette hatalmába; arca egy másodperc leforgása alatt elsápadt. Megpróbált talpra állni, de a fejfájás megakadályozta a mozgásban.
Hirtelen egy erős szorítás érzett a felkarján. Mire észbe kapott, már állt, de ha nem tartotta volna valaki (tök mindegy, mennyire gyötrők voltak a húsába vájó, vaskos ujjak), menten összeesett volna. Egy alak magasodott fölé, egy férfi. Az arcát félhomály fedte; sajnos a világítás nem bizonyult elég erősnek. A lány hátán felállt a szőr a nyakát cirógató fagyos lélegzetétől.
– Megmondtam mi lesz, ha engedetlen maradsz. Azt akarod, hogy a Játékmesterek a többi Játékos közé hajítsanak? – Olyan élesen fenyegette, hogy összerezzent a hangtól, mely úgy hatolt át rajta, mintha élezett tőr lett volna.
– Nem. – Ez a szó az ő száját hagyta el.
– Akkor melegen ajánlom, hogy vigyázz magadra. Amíg ezt a pántot viseled, jobb, ha rettegsz, mert mindig tudni fogják, merre jársz, mit csinálsz. Még az életfunkcióidat is nyomon tudják követni. Ha egyszer feldühíted őket, nincs menekvés. Megértetted? – A férfi akkorát rántott a lány karján, hogy amaz nem bírt rögtön választ adni.
– Világos – szűrte a fogai között annyi méreggel, amennyi kitelt tőle. A férfi ekkor váratlanul eleresztette, ő pedig ismét a padlón találta magát. A hangok és a képek összemosódtak előtte, a lüktetés a koponyájában lehetetlenné tette a gondolkodást és a mozgást.
– Hé, kölyök! Kölyök! – Visszhangzó szólítgatásra lett figyelmes. – Hé, semmi baj! Ne pánikolj. Kölyök!
A lány heves pislogásba kezdett, hogy a látását rondító ködöt elűzze valahogy. Mikor kitisztult a látkép, ismét a doki házában találta magát, és nem az idegen férfi arca fogadta, hanem a rémült sebészé, aki a karjai között tartotta, és makacsul kereste a szemkontaktust. Időbe telt, de a lány megadta, amire várt.
– Minden oké? Mi történt? Egy emlék? – kérdezte olyan gyorsan pörgő nyelvvel, hogy a páciensnek elég volt feldolgoznia a hallottakat. Nem tudott megszólalni, csak apró biccentésre futotta maradék erejéből. – Jól van, semmi baj. Jól vagy. Jól vagy – csitítgatta Kincaid a hátát veregetve.
A lány körbemeredt. Lori apja mögött állt, és hófehér arca elárulta, hogy mennyire megijedt.
– Mi idézte elő? – kérdezte az orvos. A páciens Lori csuklójára tekintett, de a törölköző megint útban volt. Már nyitotta is szóra a száját, de aztán meggondolta magát.
Akarata ellenére is maga elé emelte a kezét. Semmi jel nem utalt arra, hogy valaha ő is viselt volna csuklópántot.
– Azt… azt hiszem, a folyosó – hazudta bátortalanul.
– Mit láttál?
– Nem sokat. Egy férfi figyelmeztetett, hogy vigyázzak. Az arcát sajnos nem bírtam kivenni. Egy furcsa épületben voltunk. Mindenhol magas szürke falak…
A doki figyelmesen hallgatta, továbbra is a hátát veregetve.
– Jól van, semmi baj. Lábra tudsz állni?
– Öh… – A páciens nem volt túl biztos ebben.
– Hadd segítsek.
A szobáig vezető néhány métert a sebész és Lori támogatásával tette meg. Ahogy egyre múlt a fejfájás, úgy tért vissza izomzatába az erő. A szobába érve már képes volt egyedül is elsétálni az ágyáig. Azonnal levetette magát rá, és mély sóhajtásokkal töltötte meg a helyiséget. Kincaid elküldte Lorit egy pohár vízért, ő maga pedig az ágyhoz lépett.
– Minden rendben? – tudakolta aggodalmasan.
– Igen, jól vagyok. Idegtépő fejfájás tört rám, de már múlik. Semmi bajom – erősítette meg a lány, bár ezt főleg magának tette.
Kisvártatva visszatért Lori a pohár vízzel, melyet ő nagylelkűen fogadott, és azonnal felhajtotta az egészet. Miután ismét biztosította a dokit, hogy jól van, Lori távozott. Az orvos is követte volna, de a páciens megállította.
– Biztos, hogy nem volt semmi a ruháim között? Bármi egyéb?
– Semmi. Az öltözékeden kívül semmi.
Hát, ez nem túl biztató… 

0 megjegyzés:

Megjegyzés küldése