2016. június 24., péntek

Partra mosott hal - 9. fejezet

Üdv mindenkinek!

Erről a fejezetről: oh, október 22-e, what a lovely day! És hosszú is! Az elkövetkezendő fejezetekben ennek a napnak az eseményeit kísérhetitek figyelemmel. Túl rövid nap ez ennyi izgalomhoz, és még csak most kezdünk! Jó szórakozást!


Október 22.

A páciens teljességgel meg volt róla győződve, hogy egy szemhunyásnyit sem fog aludni éjszaka. Csalódnia kellett, és talán jó értelemben.
Mikor kinyitotta a szemét, nem megszokott látvány fogadta: a redőny apró résein élesen tűzött befelé a napfény. Az éjjeli szekrényen csücsülő óra digitális számai reggel nyolc óra hét percet mutattak, ami arra késztette, hogy azonnal kipattanjon kényelmes fekhelyéből.
Nem telt tíz percbe, hogy felöltözzön és kicsit rendbe tegye magát, holott egyáltalán nem a feladatra koncentrált. Az agya még reggeli közben is az első emléktöredéken járt. Próbált újabb és újabb részleteket felidézni, de mindig csak ugyanazokat sikerült. Szürke, tömör falak, egy arctalan férfi, a csuklópánt, na meg persze a figyelmeztetés.
Ugyanolyan pánt volt a birtokában, mint amit Lori olyan elszántan takargatott előző nap. Tehát bárhonnan jött is, bármibe folyt is bele, Lori tudta. Ha nem is mindent, valami használhatót csak tudnia kellett.
Folyamatosan a figyelmeztetés szövegét ismételgette magában. Különösen az a mondat aggasztotta, miszerint a csuklópántnak köszönhetően minden lépését figyelik. Figyelik. De kik? Egyáltalán hol lehet az a csuklópánt? Talán Kincaid elrejtette volna előle? Kizárt. A páciens teljes mértékben biztos volt abban, hogy a dokinak lövése sincs, minek a birtokában van a lánya.
A nő előző napi bizarr viselkedését ez az emlék remekül megmagyarázta. Ha valóban szemmel tartották, nem csoda, hogy annyira ébernek tűnt egész nap. Tisztában volt azzal, hogy figyelik. De miért? Mi a fene ez a pánt?
A lány feje ismét lüktetni kezdett a fájdalomtól. Kérdés kérdést halmozott. Túl sok volt ez neki így egyszerre.
Az emlék eloszlatta korábbi kétségeit: mindenáron válaszokat kell kapnia, akár jó, akár rossz dolgokról rántják is le a leplet. Az őt óva intő férfi arcát pusztán hang alapján képtelenség lenne beazonosítani.
Az elmélkedését akkora adrenalinlöket kísérte, hogy azon kapta magát, hogy mindent kapkodva csinál. Két pofára tömte magába a felvágottat, és ha nem öntött volna tejet, hogy lefojtsa az óriási falatokat, már valószínűleg fuldokolt volna. A lába megállás nélkül trappolt a padlón, és hiába fogta le szabad kezével a térdét, a remegést semmi sem szüntethette meg.
Az ásítozó, épp konyhába igyekvő Kincaid megtorpant a látványra.
– Minden rendben? – kérdezte, szemöldöke magasra szaladt.
– Ühüm – válaszolt a lány teli szájjal. Villámgyorsan lenyelte az utolsó falatot, és már indult is a mosogatóhoz.
– Mennyi cukor volt a reggelidben? – csipkelődött a doki.
– A fejfájás kimerített. Végre zavartalanul aludtam – adott választ a páciens, és roppant örült, hogy ilyet mondhatott, hiszen ha korábban sikerült is aludnia, akkor is olyan éberen, hogy a legapróbb zajra felpattantak a szemei.
– Ez jó hír. Bármi újdonság?
– Sajnos nem. Hiába próbálom, egyszerűen képtelen vagyok felidézni a férfi arcát. Csak annyit tudok biztosan, hogy fiatal, talán alig harminc éves lehet. – A sérült elöblítette a tányérját és a poharát, majd várakozó tekintettel az ajtó irányába pillantott. Nem hallott lépteket a padlón, sem vízcsobogást a fürdőből. A bőr a két szemöldöke között ráncba szaladt. – Egyébként hol van Lori? – kérdezte, remélve, hogy nem mutatkozik túlságosan kíváncsinak.
– Már elment – sóhajtotta csalódottan az öreg. A páciens mozdulatai megfagytak egy röpke pillanatra.
– Mikor?
– Úgy egy fél órája.
Francba. Habár… még utolérheti, latolgatta. Azt mondta, a Paragon Hotelben találkozik az ügyfelével, ami elvileg nincs messze. Megtalálja.
– Értem. Talán nekem sem ártana kimozdulni egy kicsikét. Gondolkodnom kell. Muszáj kiderítenem, ki ez a férfi. Túl homályos a kép. – Könyörgő tekintettel illette a sebészt, de talán semmi szükség sem volt rá, elvégre, ha futni eljárhatott, úgy vélte, egy kis séta nem jelenthet terhelést a már így is majdnem teljesen meggyógyult sérülésének.
– Mehetsz. De ne bóklássz túl messzire. Ha esetleg úgy járnál, mint tegnap, semmi sem garantálja, hogy más segíteni fog – egyezett bele a doki.
A lány arcára izgatottság telepedett.
– Köszönöm! – hálálkodott, majd a szobájába igyekezett, hogy magára kapja a dzsekijét. Mivel csak annyi holmija maradt, amennyit akkor viselt, mikor a halászok ráakadtak, Kincaid kénytelen volt bemenni vásárolni néhány ruhát. Csak a legszükségesebb darabokat vette meg, de a lány ezeknek is kimondhatatlanul örült. Annak pedig még inkább, hogy a sebésznek többé-kevésbé a méreteket is sikerült eltalálnia. Lábbelihez nem ragaszkodott, hiszen a birtokában levő kicsit megkopott már ugyan, egyébként makulátlan állapotban maradt.
Épp a cipőfűzőit kötötte, mikor Kincaid mellé lépett.
– Tessék – nyújtott át neki egy kis pénzt. – Ebédre.
– Köszönöm.
Egy illedelmes elköszönés után kiviharzott a lakásból, és a gyér forgalmú járdán folytatta az útját. Mikor már kellő távolságra járt az öreg házától, a zsebébe nyúlt, és egy mobilt halászott belőle elő. A készülék Kincaidé volt; távozásakor gyorsan lekapta a konyhapultról. Az öregnek csak nem fog hiányozni egy fél napra, gondolta.
Azonnal megnyitotta a névjegyzéket, és Lori neve után kezdett kutatni. Persze megfordult a fejében, hogy a nőnek nem aktív ez a száma, hiszen az ő cipőjében már biztosan rég kihajította volna a számhoz tartozó mobilt, de próba szerencse.
Két telefonszámot is talált a listán, de egyelőre nem tett semmit.
A rakodóparttól nem messze elcsípett egy taxit. Az elmosódó tájat vizslatta a kocsi sötétített ablakán keresztül. Ahogy egyre távolodtak a napfényben csillogó, enyhén hullámzó víztől, az apró házakat egyre hatalmasabb, egyre égig nyúlóbb épülettömbök váltották fel. Az utcákon megsokszorozódott az élet. A páciens izgatottan figyelte a járókelőket, alaposan szemügyre vett mindent, hátha felidéznek valamit. Sajnos nem járt sikerrel.
A taxi hirtelen lassítani kezdett, majd teljesen megállt. A lány meglepetten emelte fel a fejét. Egy kereszteződéshez értek, de annak ellenére, hogy zöld volt a lámpa, az előttük levő kocsisor nem haladt.
– Oh, hogy az a… – mordult fel ingerülten a sofőr.
– Mi történt?
– Ha jól látom, valami teherautó keresztben áll az úton – hajolt egészen közel a szélvédőhöz a fickó. A távolból szirénák hangja visszahangzott.
– Remek – dőlt keményen az ülésnek a lány.
– Szerintem jobban jársz, ha gyalog folytatod tovább – tanácsolta a sofőr. – Innen már csak párszáz méter a hotel.
A páciens menten nyitotta is a taxi ajtaját.
– Egyenesen előre. Nem fogod eltéveszteni – fűzte még hozzá a fickó. A lány fizetett, aztán gyalog folytatta útját az immár járókelőktől zsúfolt utcán.
Furcsa érzés volt újra emberek között lenni. Egyszerre öntötte el izgalom, és némi szorongás is. Ez utóbbit nem igazán értette, hiszen ahogy körbenézett, egyetlen rá irányuló tekintetet sem fedezett fel; teljesen beleolvadt a járókelők alkotta tömegbe.
Néhány méter megtétele után végre tisztán ki tudta venni az úton keresztbe fordult kamiont. A méretes jármű mentes volt a nagyobb károktól, a forgalom szempontjából viszont elég előnytelen helyzetben állt. A hátulja a szemközti járdán állapodott meg. Egy rakás bámészkodó szakította meg reggeli teendőjét, hogy alaposan felmérje, mi is történt. A páciens velük ellentétben még tíz másodpercnyi figyelmet sem szentelt az úttorlasznak. Tekintetét jobban vonzotta néhány kibontott napernyő.
Pár méterrel előtte egy kis kávézó hívogatta a 12-es út mentén, a szabadtéri asztalok majdnem mind telve voltak. Az egyik asztal sarkán egy mobiltelefon feküdt. A feltételezett tulajdonosa, egy szőkésbarna fürtős fiatal hevesen vitatkozott az egyik egyenruhás pincérrel. A páciens ösztönei váratlanul egy felettébb bizarr dolgot sugalltak, ő pedig úgy döntött, bölcs volna hallgatni a belső hangra.
Ügyelve, hogy ne keltsen feltűnést, közelebb lépett az asztalokhoz, amikor elhaladt mellettük. Amint elérte azt, amelyiken a mobil feküdt, még egy lépéssel közelebb húzódott, és olyan hirtelen kapta le onnan a készüléket, hogy aki látta sem lehetett biztos a dolgában.
A lány hátra sem pillantva haladt tovább, mintha mi sem történt volna. Még hallotta a düh vezérelte panaszokat, így feltételezte, hogy a telefon gazdájának fogalma sincs, hogy öt másodperce meglopták. Igencsak fennakadt azon, mennyire gördülékenyen hajtotta ezt végre. Semmi hezitálás. Mégsem ez érintette meg leginkább, hanem az, hogy egyáltalán nem támadt bűntudata tette miatt.
A szerzeményt a zsebébe csúsztatta a másik mobil mellé, és gyorsított a léptein. Ahogy a sofőr mondta, a Paragon díszes épülete hamarosan kirajzolódott előtte.
Ideje munkához látni.

0 megjegyzés:

Megjegyzés küldése