Partra mosott hal - 13. fejezet

Üdv mindenkinek.
Ugyan belefogtam egy kihívásos blog vezetésébe, de ez nem tántoríthat el attól, hogy mihamarabb publikáljak, elvégre a fejezetek előre meg vannak írva. Sőt, a második "kötet"-hez többel kész vagyok, mint amennyit eddig ide feltöltöttem... ajajj, talán bele kellene húznom egy kicsit a publikálásba?

Anyway, a cím hamarosan értelmet nyer, legyen mindenki türelemmel. :)


– Uramisten – hallatszott Lori reszkető hangja a vonal túlsó feléről. A páciensnek nem volt alkalma pánikba esni, azonnal nekiállt tervet rögtönözni.
– Tarts ki, oké? Nehogy most omolj itt össze nekem. A fickó lát téged, de azt nem tudja, hogy én itt vagyok. Tarts továbbra is a keleti kijárat felé, és meg ne állj! – adta ki az utasítást, miközben azon tanakodott, miként kapcsolhatná le az üldözőt anélkül, hogy amaz erősítés riasztásához folyamodna (ha a Lori és közte zajló hívást a rejtélyes Játékmesterek nem hallgatták le már is).
Az érthetetlen okokból lefékezett metró sokak kíváncsiságát felébresztette, valóságos káoszt kavarva a metrómegállóban. Senki sem törődött az érzelemmentes, már-már gépies mozgású férfival, de a lány számára olyan hatást keltett, mint egy tűéles, egyenes szálka. Megkísérelt észrevétlenül mögé kerülni. A tömegben ez a feladat meglepően egyszerűnek bizonyult, a rejtélyes alak annyira prédájára volt kattanva, hogy minden egyéb tényező mintha nem is létezett volna számára.
Körülbelül két méterre járt a fickótól, zavarodott embereket kerülgetve, amikor észrevett valamit a kezében. Egy apró, üveges tárgy volt az, mely visszatükrözte a hideg fényű lámpák villanását. Egy fecskendő.
A tárgy jelenléte elindított valamit a lányban, és ezúttal nem fogta vissza, hanem hagyta, hogy átjárja a testét. Bár korábban bizonyította, hogy ez nem javasolt, hiszen mikor legutóbb engedte a kezeit maguktól mozogni, egy bombát raktak össze, de most egy emberi élet volt a tét. És nem a sajátja.
Az elé kerülőket félrelökte az útból, gyorsított a tempón, és a férfit utolérve olyan sebesen ragadta meg a fecskendőt szorongató kezét, hogy ha észrevette volna, hogy valaki a nyomában van, még akkor sem lett volna ideje reagálni. A lány a rohanó léptek által keletkezett lendületet arra használta, hogy a tűt belevágja a combjába.
A fickó megtorpant, száját éles szisszenés hagyta el, és olyan látványos döbbenet ült ki az arcára, hogy a páciens azt hitte, megfeledkezett arról, hogyan is kell lélegezni. Azonnal a combjához kapott, és amint a lány eleresztette, térdre rogyott a tömegben.
Kincaid betege alaposan megnézte magának az egyre kékebb arcát, de egyetlen vonása sem tűnt ismerősnek. A pillantásuk találkozott egy röpke pillanatra, ám mielőtt a férfiból bármiféle érzelmet kiválhatott volna a jelenléte, megborzongott a fájdalomtól, és úgy dőlt a hűvös aszfaltra, mint egy zsák krumpli, amit fellöktek. Ezt a sérült csak a szeme sarkából nézhette végig, lábai máris a keleti kijárat felé vitték.
Nem agyalt a történteken, a magyarázat nélküli váratlan fordulatokon, valamint magán a tényen, hogy a fecskendő tartalma valószínűleg halálos méreg volt, és ő épp most juttatta azt a birtokló véráramába.

Lori a vártnál is förtelmesebb látványt nyújtott. Csinos, hivatalos öltözéke úgy állt rajta, mint akit alaposan megcibáltak, kontyba tűzött haja már egyáltalán nem hasonlított eredeti állapotához. Az ajkaira felvitt rúzst elkente az arcán, és bár halvány volt a színe, mégis azonnal szemet szúrt, köszönhetően a hónál is fehérebb arcbőrének. Szeme alatt sötét karikák húzódtak, melyek arról tanúskodtak, hogy huzamosabb ideje lehetett már ébren, vagy csak nem sikerült jó ideje pár rövidke óránál többet aludnia. Jobb kezével a balját szorongatta, ujjait valami piros színezte.
– Megsérültél? – kérdezte rögtön a páciens, amint hallótávolságon belülre ért.
– Meghorzsoltam. Ki kellett másznom a szobám ablakán – magyarázta a nő. A lány mellé lépett, és tenyerét bátorítón a hátára terítve a lépcső teteje felé kezdte vezetni. Léptei sebesek voltak, a nőnek reszkető lábai miatt megterhelőnek bizonyult ez a tempó. Kincaid doki páciense mégsem merte megkockáztatni a lassabb sétát. – Mi lett az…
– El kell tűnnünk az utcáról – mondta szigorral a tónusában. – Van bármiféle menedékhely, ahol meghúzódhatnánk?
Lori habozott a válaszadással.
– Van, de…
– Mutasd az irányt.
A lány elérte keménységével a kívánt hatást: a nő félelme kezdett oszladozni, és bár jóval idősebb volt apja betegénél, mégis értette, hogy ezúttal nem ő a domináns fél. Hangtalanul bólintott egyet, és miután áthaladtak az úttesten, befordultak a sarkon.
– Ők állították meg… – szólalt meg egy rövidebb csend után a nő. A páciens kérdőn pislantott felé. – A metrót. A tenyerükön hordozzák a várost. Hozzáférnek akármihez, irányítanak, amit csak akarnak. – A fejét csóválta. – Ez nem jó ötlet. Ránk fognak lelni, hiába bújunk el.
– A csuklópánt miatt?
– Honnan tudsz…
– Nyomon követnek, igen, ez nekem is világos. Itt azonban semmiképp sem maradhatunk. Az üldöződet talán leráztuk, de kizárt, hogy ne hívott volna máris erősítést. Időt kell nyernünk – szakította félbe élesen a névtelen lány. – Add a mobilod.
Lori hezitálva a zsebébe nyúlt, és reszkető kézzel előhalászta a készülékét. A páciens elvette tőle, és a sajátjával együtt egy könnyed csuklómozdulattal az úttestre hajította. Néhány pillanaton belül sikeresen átgázolt rajtuk egy személygépkocsi, a hátramaradt szilánkokat szétszórva az aszfalton.
– Honnan tudsz a csuklópántról? – suttogta a nő, éppen csak akkora hangerővel, hogy apja sérültje meghallhassa.
– Tegnap este, mikor belém hasított az első emlékem… Apád azt mondta korábban, hogy az emlékeket nagy valószínűséggel olyan dolgok fogják kiváltani, amelyeknek nagy befolyása volt rám. Hazudtam nektek. Az emlék nem csak új jött a semmiből… a csuklópántod váltotta ki. Ügyeltél rá, hogy eltakard, mégsem voltál elég ügyes.
Lori még jobban elsápadt. A páciensnek erőt kellett kifejtenie a nő hátát támasztó kezével ahhoz, hogy ne veszítsenek az általa diktált tempóból.
– Egy férfi figyelmeztetett, hogy vigyázzak. Ugyanolyan csuklópántot viseltem, mint ami nálad is van. A fickó azt mondta, hogy immár minden lépésemről tudni fognak. Hogy kik, azt nem közölte. A szavaiból azt szűrtem le, hogy akkor kaphattam csak meg. Beszéltem Dillon McKenzie-vel is. – Lori teste megfeszült. – Nagyjából le tudta írni, mi folyik itt, tehát tudom, hogy a pánttól nem lehet megszabadulni. Most még sincs rajtam. – A lány automatikusan feljebb tolta dzsekije ujját. – Kérdeztem apádat, hogy volt-e bármi felszerelés nálam, átkutattam a ruháimat, de már akkor sem lehetett a birtokomban, amikor rám találtak.
– Tehát… akkor Játékos vagy… voltál? – tudakolta Lori hihetetlenkedve.
– Nem tudom. Meglehet – vélekedett a névtelen lány. – Apád szerint valamiféle kiképzésben vettem részt, és most már én is belátom, hogy nem tévedett. Viszont ha nem Játékos voltam, akkor mi magyarázza a tegnapi emléket? És hol a csuklópántom?
Lori igyekezett összeszedni magát. Intett a páciensnek, hogy ismét át kell térniük az úttesten. Mire elérték a túloldalt, már nem volt szüksége támogatásra.
– Hová tartunk?
– Van egy lakásom a Cherton közeli nyomornegyedben. Nem is igazán az enyém, de mivel évek óta lakatlan, gondoltam jól jöhet. Elrejtettem néhány holmit arra az esetre, ha szükséghelyzet adódna –válaszolt Lori viszonylag hamar annak ellenére, hogy továbbra is hezitált. A páciens nem hibáztatta. Ki tudja, mi történt volna, ha most nincs itt? Talán az üldözője már a kezében tartaná az életét.
– Ki volt pontosan a nyomodban? – A sérült szinte már faggatózott.
– Egy Őrszem.
– Őrszem? – Ez a kifejezés új volt.
– A Játékmesterek végrehajtói. Ha bármilyen módon közbe kell avatkozni, őket küldik. Képzett és veszélyes emberek, képesek a szabályszegő Játékosokat valóságos terrorban tartani. – Nyelt egyet, és hozzátette: – Egyébként nemsokára megérkezünk.
A lány egy darabig csak meredt maga elé, és úgy döntött, a maradék énjét marcangoló kérdésekre majd egy viszonylag nyugodtabb környezetben fog magyarázatot szerezni.
Lori, ahogy mondta, egy istenverte nyomornegyedbe terelte, és ötlete sem volt miért, de az omladozó épületek, az elvétve lézengő rongyos ruhás emberek, a zsúfoltságtól, civilizációtól mentes légkör alaposan gyomorszájon vágta. A levegőben bűz terjengett, és mintha a nap is inkább szürkén sütött volna. Az első gondolata az volt, hogy az efféle helyek a legkedveltebbek, egyben legalkalmasabbak mocskos, illegális ügyletek lebonyolítására, és ide ember csak akkor teszi be a lábát, ha muszáj. Talán Lori éppen emiatt választotta.
A nő megközelítette az egyik keserves állapotban levő épülettömböt, és belökte a repedt üvegberakású ajtót. Az fájdalmasan nyikorogva nyílt ki, eléjük tárva egy lépcsőházat, mely legalább ezer éve nem találkozott takarítóeszközökkel, se kőművesekkel.
Minden egyes maguk mögött hagyott emeletet kísérteties csend uralt. Pusztán néhány ajtó alól szűrődött ki némi zaj, bár az is lehet, hogy az épület ősöreg szerkezetének elemei beszélgettek egymással.
Hat emelet megmászása alatt mindkét fél testéből kiszivárgott közel az összes adrenalin. Az utcán történtek után egy lift igazi áldás lett volna… de természetesen ilyen helyen tilos volt efféle kiváltságot keresni.
Lori megállt az egyik korhadó faajtó előtt, és kisebb zsebátkutatás után egy hasonlóan sokat megélt kulcsot bányászott elő. Amint kinyitotta az ajtót, betessékelte a pácienst a parányi lakásba.
A helyiség tátongott az ürességtől. A szegényes bútorzat ugyan megvolt, viszont minden polc üresnek mutatkozott, leszámítva néhány apróságot, amit Lori rejtett el vészhelyzet esetére. Az ablakokhoz függöny nem járt, a sötétítés valamiféle koszos ronggyal volt megoldva.
A lánynak felállt a hátán a szőr. Hallotta, ahogy Lori matat mögötte, ezért menten megfordult. Legnagyobb meglepetésére a már általa jól ismert Nano csöve szegeződött egyenesen a mellkasának.
Megoszt:

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése