2016. július 13., szerda

Partra mosott hal - 14. fejezet

Már éppen ideje volt rászánnom magam a fejezet átolvasására és publikálására. Egy kicsit még mindig soknak érzem a leírást (ez sajnos a rögeszmém, úgy látszik), szerintem visszamenőleg is ki kellene húznom jó pár mondatot. Még rágódom ezen egy sort. Mivel remekül haladok a Stinger folytatásával, úgy döntöttem, nekiállok egy másik sztoriötletemnek, mely hangulatában hajaz a Stingerre, mégis más lesz. A férfi, aki a kárpitomra vérzett címet viseli. Kicsit hosszú, nem?
Jó olvasást. :)


A kosszal kipingált szoba légköre megdermedt, a porban gazdag levegő mintha egyik pillanatról a másikra veszített volna hőmérsékletéből. A két fél mélyreható tekintettel meredt a másikra. Kincaid doki páciense teljesen mozdulatlanul állt, a ruhái alatt izmai a szokottnál feszesebbek voltak. Lori markában remegett a fegyver, de a közte és a célpontja közötti távolság olyan kicsi volt, hogy egy esetleges lövés könnyűszerrel átszakíthatta volna annak húsát.
– Lori – szólította meg halkan, óvatosan a páciens, kezét tenyérrel előre nézve arcmagasságig emelve. – Nagyon kérlek, higgadj le. Tudom, hogy sok minden történt, és még csak alig pár órája kelt fel a na…
– Most már abbahagyhatod a színészkedést. – Lori hangja a megjelenéséhez képest igen kemény és kommandírozó csengést hordozott. A lány értetlenül vonta fel az egyik szemöldökét.
– Miről beszélsz?
– Amnézia? – ejtette ki a szót a nő undorral a hangjában. – Apámat talán meggyőzted, de én nem veszem be. Baromság. Szóval halljam, ki vagy valójában? Mit akarsz tőlem? És apámtól? Talán téged is azért küldtek, hogy megölj? Azt hitték, nem fogok majd átlátni a kis csapdájukon? Ideküldenek, hogy a családomba beépülve rám találj, és könnyű célpontként végezz velem?
Lorinak már két kézzel kellett fognia a pisztolyát, hogy viszonylag stabilan bírja tartani.
– Hogy… hogy én – képedt el tágra nyitott szemmel a páciens –, azt hiszed, átvertelek? Hogy azért vagyok itt, hogy megöljelek? Várj. Te azt gondolod, hogy én is Őrszem lennék? – Nem tudta, hogy nevessen-e, avagy inkább bölcsebben tenné, ha megrémül. A sokk valahogy elmosta a határokat e két dolog között, és egy igen reszelős, rosszul sikerült nevetésféle tört fel a torkából.
– Esküszöm, ha csak egy ujjal is hozzáérsz apámhoz… – Lori szeme feltűnően nedves volt.
– Hé, nyugodj le, kérlek. Nem akarlak bántani. Apád megmentette az életem, sosem jutna eszembe ártani neki. Rengeteggel tartozom neki, amit talán soha nem is leszek képes téríteni. Kérlek. Az igazat mondom. Nem emlékszem semmire, nem volt semmim egészen addig, míg meg nem láttam a csuklópántodat. Igen, először csak az a szándék vezérelt, hogy megtaláljalak, és kiszedjek belőled mindent, amit tudsz róla, de aztán elfajultak a dolgok… McKenzie-nek hála kiderítettem a szerepét. Először csak ez érdekelt, könnyedén leléphettem volna. Mégsem tettem. Nézd, fogalmam sincs, hogy miért, de óriási bennem a késztetés az iránt, hogy segítsek neked. Ki tudja – rántott vállat a páciens –, talán én is Játékos voltam. Fogalmam sincs, mert nem emlékszem. Akármi legyen is az igazság, azt tudom, hogy képtelen lennék olyan embereket ölni, akik akaratuk ellenére keveredtek ebbe az egészbe. Hinned kell nekem. Segíteni akarok.
Lori megingott egy pillanatra, de a kezét nem eresztette le. A lány elengedett egy mély, csalódott sóhajt, aztán egy óvatos mozdulattal feljebb húzta a dzsekijét, hogy közszemlére tegye a Dillontól elkobzott pisztolyt.
– Nem óhajtom pazarolni a töltényeimet. Felfoghatatlanul nehéz neked, és hidd el, megértem…
Lori most már egész testében remegett, viszont makacssága nem engedte, hogy pisztolyát leemelje a lányról. Egy apró, kevésbé éles szem számára szinte láthatatlan könnycsepp gördült le az arcán.
– Miért volt az Őrszem a nyomodban?
Lori borzongása csillapíthatatlanná erősödött, képtelen volt testhelyzetét tovább ekképp tartani. Leeresztette a fegyvert, és kézfejével kitörölte a könnyeket a szeméből.
– Az Őrszemek megbüntetnek mindenkit, aki valamiféle szabályszegést követ el. Jobb esetben megússza egy figyelmeztetéssel, legrosszabb esetben megölik. Ez a vétség súlyosságából adódik – magyarázta érdes hangon.
– Te mit követtél el?
– Megtagadtam a kapott célpontjaim megölését. Az első kettőt még elnézték, de én triplájára növeltem már ezt a létszámot. – Lori egyáltalán nem nyugodott le azzal, hogy vallott. Olyan feszült légkör lengte körül, hogy az már szinte rázott, valamint nem kerülte el a páciens figyelmét az sem, hogy akarva-akaratlanul bal csuklójára pillantott.
– Ha ezzel mindvégig tisztában voltál, miért látogattad meg mégis apádat?
A nő lesütötte a tekintetét, mint akinek szégyellnivalója van.
– Amióta Játékos lettem… teljesen kizártam őt az életemből, de… de nem tehettem mást. Ha miattam bajba került volna, azt sosem bocsátottam volna meg magamnak. Magára hagytam, amikor a legnagyobb szüksége volt támogatásra. Engedtem, hogy alkoholistává váljon… Nem szabadott volna felkeresnem, de már képtelen voltam tovább bírni. Látnom kellett.
A páciens keserűen méricskélte a könnyező Lorit. Mellkasába furcsa, rideg érzés költözött. A nő azért hagyta faképnél az apját, hogy megvédje. Neki pedig mindvégig fogalma sem volt, lánya mit kockáztatott érte.
– Mikor beszéltél Dillon McKenzie-vel… elmondtad neki, hogy én vagyok a nyomában?
A páciens egy pillanatra lesütötte a szemét, de aztán bátorságát összeszedve ismét a nőre tekintett. Válaszadásra azonban nem futotta.
Lori minden porcikáját hatalmába kerítette az idegesség. Fel-alá járkált a helyiségben, benedvesedett szemét törölgette és a fejét fogta.
– Ha… ha tovább menekülök… lehet, hogy… hogy apámat veszik elő. Mindent tudnak rólunk, a múltunkról. Fogalmam sincs, hogyan, de megszereznek akármit. Ha megtagadom McKenzie kiiktatását is…
– Várj – hasított a sokkoló felismerés Kincaid páciensébe –, ugye nem arra akarsz kilyukadni, hogy visszamennél megölni McKenzie-t?
Lori megtorpant. Rémült, megkínzott állathoz hasonló szemét egyenesen a lányéba fúrta.
– Nem tehetek mást – suttogta reszelős hangon, ujjai szorosabban fonódtak a kezében szorongatott fegyver köré. A páciens számára világossá vált, hogy a nő halálosan komoly. Félt ugyan, de semmi kétség: képes lett volna rá.
– És a szálloda? Miért a saját neveddel jelentkeztél be?
– A tudtukra akartam adni, hogy… győztek, és befejeztem a szabályszegést. De… hülyeség, nem? – szipogta Lori. – Ha a sráccal végzek is… nem változtatna meg semmit.
A felismerés… vagy inkább a belátás olyan volt, akár egy tőr veszélyes kézben. A nő szégyenkezve elmorzsolt néhány újabb kósza könnycseppet, és közben megállás nélkül a fejét rázta.
– Azért vagyok itt, hogy segítsek – kardoskodott a lány, megragadva Lori felkarját. A nő riadtan hátra tántorodott, a pisztolyt ismét apja páciensére szegezte. – Közöm van ahhoz, ami veled… veletek történik. Lehet, hogy teljesen rossz irányba tapogatózok, de egy valamiben teljesen biztos vagyok: segíteni akarok. Nem hagyom, hogy megöld McKenzie-t, és azt sem nézem tétlenül, hogy ezek úgynevezett az Őrszemek levadásszanak téged.
– Nem akadályozhatod meg. – A szavak szinte úgy bugyogtak ki Lori szájából. Torka láthatóan összeszorult, hogy megakadályozza a feltörekvő sírást a kitörésben.
– Igen, ezt már hallottam. És nem hiszek benne – ellenkezett határozottan a páciens.
– Miért vagy ennyire magabiztos?
– Gőzöm sincs.
– Ha engem és McKenzie-t sikerül is megvédened, lehet, hogy a város túlfelében épp most fojt meg egy Játékos egy másikat.
Ez nagyon igaz. Kaion óriási volt, és a névtelen lány hiába bizonyult gyorsnak, még ő sem lehetett több helyen egyszerre. Ezt be kellett látnia, bármennyire nehézkesen ment is. Akkor meg mi a fenéért ez az értelmetlen erőfeszítés? Nem… nem értelmetlen.
– Ez a Játék valamiféle rendszer, igaz? – tudakolta hangosan tanakodva. Lori nyelt egyet.
– Igen.
– Talán nem vagyok képes teljesen megsemmisíteni, de megbéníthatom. Igen… ez az. Ez lesz az. Bénítani. – Mit sem törődve a felé irányuló, megtöltött fegyverrel, a lány a helyiségben található szekrények irányába indult, kinyitogatta az összeset, hogy megnézze, talál-e bármi hasznosat bennük. Elég lehetetlen és nevetséges ötletet eszelt ki, az elszántsága mégis törhetetlen volt. Sokkal több lapult benne, mint amennyi látszott, és bár még ő maga sem ismert mindent, a képességek létezésével legalább tisztában volt.
– Mi a fenéről beszélsz? – fakadt ki Lori hisztérikusan. A sérült megsajnálta ugyan, hiszen emlékei hiányában csak sejteni tudta, miken mehetett keresztül az elmúlt néhány hónapban, mégsem szentelt neki figyelmet. Jobban lekötötték az érdeklődését a talált tölténytárak, melyek egy SIG SAUER modellhez tartoztak, valamint térképek, és gyilkosságokat elemző újságcikkek. A holmikat a földre szórta, aztán áttért a következő szekrényhez.
– Van egy SIG SAUER-ed. Hol tartod?
Lori értetlenül meredt rá. A pisztolyt továbbra is a markában szorongatta, de a csöve már a földet kémlelte.
– Mit csinálsz?
– Válaszolj a kérdésre.
– A konyhaasztalba épített fiókban.
A páciens azonnal az említett helyiségbe rohant, és nekiállt kitapogatni a fiókot.
– A kulcsa a…
Lori nem jutott mondandója végére, a lány egyszerűen csak kitépte a fiókot a helyéről, majd megszerezve a tartalmát, azonnal rövid vizsgálatnak vetette alá. Gyönyörű darab… a tapintása rendkívül ismerős volt. Vajon ő is ezt a modellt használhatta korábban? A Kincaid pisztolyával való lövés ismerős élményként regisztrálódott az agyában, de ennek a fegyvernek az érintése teljesen különbözött. Sokkal kényelmesebb, kézhez állóbb volt.
– Kihúzlak ebből, rendben van? Ez viszont a te közreműködésed nélkül nem fog menni – fogott bele a magyarázatba. Lori mély sóhajt hallatva biccentett. – Jó. Bár a csuklópántban található nyomkövető alapvetően hátrány, mi mégis előnyt fogunk kovácsolni belőle. Nekem nincs… már nincs a birtokomban ilyen szerkezet, és ez hatalmas fölény, tehát ha nem hallgatták le a telefonbeszélgetésünket, azt nem tudhatják, hogy társaságod van. Nem láttam telefont a lakásban. Nincs semmi egyéb, amin keresztül lefülelhetnek minket, ugye?
Lori körbetekintett a lakásban.
– Tudtommal nincs.
– Reméljük az épület nincs bepoloskázva. Ha mégis, az én pontos pozíciómat remélhetőleg képtelenek lesznek belőni vele. – A páciens ismét meglepődött önmagán, de ezt a döbbenetet most igyekezett későbbre tenni.
– Bevárjuk őket? – riadt meg Lori. Tónusa olyan vékonyan csengett, hogy a névtelen lány alig értette meg a kérdést.
– Az első Őrszemet leráztuk, de a másodikat már nem fogjuk. Egy tízes skálán mennyire vagy szálka a Játékmesterek szemében?
– Nyolc-kilenc?
– Oké, tehát biztosan el fognak jönni érted. Pontosan hány Őrszem van?
Lori vállat rántott.
– Passz. Biztos vannak páran, de mivel Kaion nagy, egy kerületre kevés jut.
– Logikus – bólintott a páciens. – Lekapcsoltam, akit rád küldtek, ezért nyilván még inkább bepipultak. – A torka hirtelen porszárazzá vált. – A pántnak köszönhetően tudják, hogy egy ideje nem álltál tovább. Ezúttal talán számolhatunk legalább két-három kivégzővel.
Lori olyan sápadttá vált, hogy már inkább szürke volt a bőrszíne. Lerítt róla, hogy ellenkezni akar, valamiért mégsem tette.
– Az épülettömbnek hány bejárata van?
– Csak egy.
– Remek. Máshol tehát nem juthatnak be. A nyomkövető mennyire pontosan lövi be a helyzeted?
– Nem tudom.
– Van itt az épületben bármilyen helyiség, ahol el tudsz bújni, és két kijárata is van?
– Nincs.
A páciens homlokán ráncok jelentek meg, de amilyen hamar előtűntek, olyan hamar simultak is ki.
– Mindegy. Menj át egy másik lakásba, és húzd meg magad. A Nanódhoz van plusz töltényed?
Lori a fejét csóválta.
– Akkor vidd ezt is. – A névtelen lány átnyújtotta a Dillontól szerzett pisztolyt a nőnek, aki annyira megrémült, hogy egész teste ledermedt. – Lori, kérlek. Össze kell szedned magad, értetted? Már elég időt töltöttünk egy helyben. Bármelyik pillanatban ránk törhet egy Őrszem.
– És te mihez kezdesz? A lakosok…
– Tudom – morogta frusztráltan a páciens. – Nem lesz bántódásuk. Az ajtóban őrt állok. Amint megjelennek, elcsalom őket.
– Egyedül? – Lori szeme tágra nyílt döbbenetében.
– Egyedül.
– De…
– Közöm van hozzájuk. Sokkal több információ birtokában vannak akármelyik Játékosnál. Ha beszédre tudom bírni…
– Ezt nem gondoltad komolyan. Az Őrszemek képzettek…
– Ahogy én is. – Ez a kijelentés olyan hatást keltett, mint amikor a felhevült test jéghideg zuhany alá áll. A lány szíve hangosan dübörgött a mellkasában, és ez rendkívül bosszantotta, mert tompította a hallását. Őrszem semmiképp sem lehetett, igaz? Ők nem viseltek… – Lori… – A név törött cserépdarabokból állt össze. – Az Őrszemeknek nincs csuklópántjuk, ugye? – tudakolta szinte már-már könyörgően.
– Nem tudok róla. Ez gyakorlatilag olyan, mint egy bilincs, amitől nem szabadulhatunk. Miért…
– Bújj el egy másik lakásban. Bármit is hallasz, ne gyere elő, amíg nem kereslek, világos? – szakította félbe a sérült. – Mozgás!
Lori nem tehetett mást, szófogadóan az ajtó felé indult, felkészülve a legrosszabbakra. A kapott pisztolyt eltette, a másikat szorosan markolta a jobbjában. Mielőtt a kilincsért nyúlhatott volna, váratlanul megtorpant.
– Mi a baj? – ráncolta a homlokát a névtelen lány.
– Megfeledkeztem róla…
– Miről?
Lori nagyot nyelt.
– Van egy tűzlétra az épülettömb oldalán. Sőt, több is. Néhány éve elég sok tűzeset történt errefelé, a létrákat a tűzoltók munkájának könnyítése érdekében szerelték fel.
Amint elhangzott az utolsó szó, fülsértő csörömpölés zaja hasította ketté a levegőt.

0 megjegyzés:

Megjegyzés küldése