2016. július 15., péntek

Partra mosott hal - 15. fejezet

Emlékszel azokra a klasszikusokra, amelyeket tátott szájjal néztél (nézel még most is, ne tagadd), mert annyira látványosak és jól felépítettek? A koreográfia odavág rendesen, minden tökéletes. A mozdulatok, a kameramozgások, az ütés hangjai, a küzdő felek arckifejezései, nyögései, kiáltásai...

Most képzeld el, hogy egy ilyen vérpezsdítő harcjelenetet nem a tévéd képernyőjén nézel, hanem írott sorokban. Sikerült? Persze, hogy nem. Fogalmam sincs, miért erőlködöm... ahh.

Az eddig feltöltött fejezetekben apróbb módosításokat végeztem. Szavakat cseréltem ki, mondatokat írtam át, húztam ki, stb. Mondanám, hogy ez a végleges verzió, de...

Jó olvasást! :)



– A földre! – üvöltötte Kincaid páciense erélyesen, rémületét meg sem próbálva takarni. Ez elég volt, hogy Lori rosszulléte fokozódjon. Erejét vesztve térdre rogyott. – A konyhapulthoz, mozgás! – A nő azonnal az asztal mögé bújt, a pultnak vetette a hátát, és maga elé emelte a fegyverét. Sok értelme nem volt ugyan, hiszen annyira reszketett, hogy méterekkel elvétette volna a célt, de a névtelen lányban valamelyest nagyobb biztonságérzetet keltett, hogy legalább a védelem látszata megvan.
Ő maga térdre ereszkedett, s a helyiség kijárata melletti falhoz kuporodott, tüzelésre készen. Óvatosan kilesett. Magát a behatolót nem látta, de a betört ablakon beáramló fény a falakra festette mozgó árnyékát. A hálószobára csak kevés rálátás nyílt a konyhából, ennek ellenére annyit képes volt megállapítani, hogy a padlója tele van kisebb-nagyobb szilánkokkal. Néhány másodperc után az árnyék gazdája felfedte magát.
Lori nyöszörgő hangot hallatott a háttérből, így az amúgy is borzalmas búvóhelyük a vártnál hamarabb lelepleződött. A támadó sortüzet indított a konyha felé. A töltények akkora erővel repültek feléjük, hogy képesek voltak lyukat ütni a falba, melynek ősrégi szerkezete már kevésbé bírta a strapát. A burkolaton repedések futottak keresztül, a levegőt megtöltötte a lepotyogott vakolat kavarta por. A támadó pillanatnyi vakságát kihasználva Kincaid páciense tüzet nyitott.
Lori hangosan felzokogott a háttérben. A lány nem hibáztatta érte, sőt, inkább az volt a meglepő, hogy ő mindeddig ennyire higgadt és tiszta fejű maradt. A testét neki is elöntötte valami, de ez a valami az izgalom által kiváltott adrenalin volt.
Az idegen vad ellentámadása arra lehetett bizonyíték, hogy rengeteg töltényt hozott magával, melyeket nem félt pazarolni. Az előnyét kiélvezve már a hálószoba és a konyha közötti helyiségben tartózkodott, és ismét megállás nélkül tüzelt a falra, mely annyi töltény ütését szenvedte már, hogy csak egy roppant vékony hajszál tartotta. Egy hangos moraj kíséretében végül beomlott, a súlyos vakolatdarabok a páciens hátán landoltak.
Tüdeje szúrt a rengeteg portól, amit benyelt, de néhány mellkast rázó köhögéssel túltette magát a dolgon. Arcát forró könnyek mosták, nem bírta kinyitni a szemét, de nem is volt rá szüksége. A lehullott törmelékek közül a nagyobbakat kitapogatva a kezébe fogta, és villámsebesen abba az irányba hajította, ahonnan a támadás érkezett. Néhány dobás után egy célját vétett lövés és egy halk, rövid vakkantás hallatszott.
A páciens hezitálás nélkül talpra ugrott, és mit sem törődve égő, viszkető szemével, a fekete ruhát viselő idegenre vetette magát. Egy ügyes mozdulattal kiverte a kezéből a géppuskát. A fegyver hangos koppanást hallatva ért földet.
A minden bizonnyal Őrszem tekintete szikrákat szórt, izomzata megfeszült, és ez még a ruha ellenére is tisztán kivehető volt. Megragadta a nálánál jóval kisebb termetű sérültet, és egy betanult mozdulattal a földre döntötte. A páciens teste kétszer megpördült a levegőben, mielőtt a hátára érkezett, a pisztoly kirepült a markából. A levegő úgy szökött ki a mellkasából, mintha lyukat vágtak volna belé. Ideje sem volt pótolni a veszteséget, a férfi cipője máris egyenesen felé lendült. Mielőtt azonban bármi sérülést okozhatott volna, a lány erejét összeszedve megragadta a lábfejet, alig néhány centire a nyakától. Ebben a pillanatban furcsa, korábban nem tapasztalt érzés söpört végig a testén. Nem tudta, minek hívja ezt. Önbizalom? Rejtett erőtartalék? Felismerés? A támadó is észrevehette, mert kemény arcvonásai hirtelen megváltoztak.
Kincaid betege nagy lendületet véve szabályosan elhajította a támadóját a lábfeje által, aztán azon nyomban talpra ugrott. Nem pazarolt időt arra, hogy vakolattól fehér önmagát végigmérje, mert a fickó hamar összeszedte magát, és újabb támadásra készült. A két fél közelharcba keveredett egymással.
Felütés. Egyenes. Horog. Ököl. Könyök. Térd. Bal. Jobb. Tiprás. Kés. Lándzsa.
A Kincaid barátaival vívott kis küzdelem során felelevenült szavakból valódi mozdulatok kerekedtek.
A kezükkel bevitt csapásokat gyakorlottan kivédték, és amikor a lány rájött, hogy az ökölharc nem vezet sehová, többi testrészét is belevonta a játékba. Jobb könyökkel alaposan fejbe vágta az Őrszemet, aki hangos kiáltást hallatva hátratántorodott, kezét sajgó füléhez tapasztva.
– Neked halottnak kellene lenned – szűrte a fogai közt egyre dühödtebben. A névtelen lány szeme tágra nyílt döbbenetében. Az Őrszem felismerte? Sőt… tudja, hogy kicsoda?
A férfi akkora erővel rontott rá, hogy könnyűszerrel a földre teperte, és mire észbe kapott, az Őrszem izmos karját a mellkasához szorította, elvágva az utat a légzéstől.
A páciens elfojtott nyöszörgéseket hallatott, ficánkolt a súlyos kar alatt. Aztán eszébe jutott valami. Az Őrszem és saját pozícióját kihasználva olyan magasra lendítette a térdét, amennyire csak bírta, egyenesen a támadója arcába. Az ütközés következtében a fickó szorítása gyengült, így sikeresen kiszabadult, és könyökével a lépet és a nyakat vette célba. Éles reflexeit és elképesztő gyorsaságát alkalmazva újabb csapásokat mért a férfira, de ő ismét ellökte magától.
– Ismer engem? – kérdezte a sérült majdnem reménykedve, míg az Őrszem azon fáradozott, hogy talpra álljon, közben kezét a lép környékén az oldalához préselte. Állatias morgással felelt a kérdésre, és újból támadásba lendült. Ütéseit a lány könnyűszerrel blokkolta, viszont az ő ellentámadásai sem értek célt. Bárkinek dolgozzanak is ezek az Őrszemek, bárkik legyenek is a Játékmesterek, komoly képzettséggel ruházták fel jobbjaikat, nyugtázta magában Kincaid páciense, nem mintha neki oka lehetett volna panaszra.
Alacsonyabb volt az idegennél, ezt valahogy előnnyé kellett kovácsolnia, világos. Már ki is találta, hogyan tegye. A felé irányuló ütések elől könnyen kitért, csak kicsit összébb kellett húznia magát, hogy a suhanó öklök a feje fölötti üres teret érjék. Amikor a férfi épp előre nyújtott kézzel állt, ő a védtelen felsőtestet vette támadásba ököllel, csúnya bordazúzódásokat hagyva maga után.
A férfi idegesen morogva megelégelte a játszadozást. Kigáncsolta a lányt, aki az esést két tenyerével sikeresen felfogta, és válaszul lábhajlaton rúgta az Őrszemet. Halk roppanás jelezte, hogy a mért csapás komolyabb sérülést hagyott maga után. A férfi csak nyöszörgött, könnyűszerrel lenyelte a kiáltást. Ruháját megmarkolva felrántotta a lányt a földről, de csak azért, hogy utána ismét levágja, ezúttal a helyiség közepén helyet kapó, rozoga kávézóasztal-utánzatra. A páciens nem hagyta magát, lábait szorosan a fickó dereka köré fonta, és egy nagy lendülettel őt is a földre küldte. A kis bútordarab ripityára tört testsúlyuk alatt.
A sérült sebesen talpra szökkent, megmarkolta az egyik kitört asztallábat, és szúró eszközként használva a férfi gyomorszája irányába döfött. Amaz ismét a földön landolt. Ezúttal nem kel felt újra, inkább a törmeléketenger által végigcsúszott a padlón, egyenesen a páciens elejtett pisztolya felé.
A lány heves lihegése megakadt, és még épp időben szökkent félre. A töltény csak centikre tőle csapódott be. Oldalába ekkor erős fájdalom nyilallt. A lőtt seb szinte teljesen begyógyult már, ennek ellenére a varratot Kincaid még nem szedte ki. Lenyelve a lüktető fájdalmat, az összetört asztalkához ugrott, és a félberepedt falapot a férfi felé rúgta, aki ennek hála ismét elvétette a lövést.
A páciens ekkor megpillantotta Lorit a nappali-szerű helyiség bejáratánál. Arca halálsápadt volt, tekintete úszott a rémületben. Ott szorongatta a Nanót a kezében, mégis úgy tűnt, mintha hirtelen elfelejtette volna, hogyan kell meghúzni a ravaszt.
Jelenlétét a támadó is megérezte, mert a pisztolyának csövét menten rászegezte. Ekkor mintha jéghideg tőrt döftek volna Kincaid doki sérültjének mellkasába. A láthatatlan sebből forró folyadék áramlott ki, ellepve egész testét. Ez a furcsaság azonban nem vér volt; bizsergette egész lényét. Bőre alól mintha fénycsövek villantak volna fel, kékes derengésük végigfutott minden végtagján, egy komplett hálózatot alkotva. A névtelen lányon egy röpke pillanatra pánik lett úrrá, de hamar észhez tért, és szinte gondolkodás nélkül rávetette magát az épp lőni készülő Őrszemre. Bal talpával a fickó combjára lépett, a másikkal keményen állon rúgta. A férfi fogai fájdalmas csikorgást hallatva ütődtek egymásnak.
A sérült bőre alatti kékes fény folyamatosan erővel pumpálta fáradó izmait; úgy felrántotta ellenfelét a földről, mintha csak egy próbababa lett volna. Testét erőszakosan a falnak vetette, lábával az övét blokkolva, egyik kezével a karját, másikkal a mellkast. Aztán dühödten a falhoz vágta a vérző támadót… majd újra… és újra, egészen addig, míg repedő hang nem ütötte meg a fülét.
– Honnan ismer engem? – kezdte meg a vallatást a haragtól fellángoltan. A férfit a szerzett ütések elkábították, szeme csillogott a fájdalomtól. – Válaszoljon!
Az Őrszem mellkasát kuncogás rázta meg, mely köhögésbe fulladt. Szájából vér bugyogott.
– Nem húzod sokáig – suttogta alig hallhatóan, mégis rémítően. A lány homloka ráncba szaladt, idegessége hatására keze remegni kezdett.
– Mi ez az egész? Ez a Játék? Honnan ismer? Válaszoljon már! – üvöltötte a támadó képébe, és még egyszer a falnak vágta annak testét, kezét pedig akkora erővel tapasztotta a szegycsontjára, hogy amaz élesen felszisszent kínjában. – Ki vagyok? – Erőlködhetett volna akármeddig, a férfiben bőven rejlett makacsság. Kizárt volt, hogy válaszoljon. Talán még nem érzett elég fájdalmat.
A páciens dühtől elvakultan ismételten a falnak lökte, de ezúttal akkora lendülettel, hogy a burkolat megrepedt mögötte.
– Elég! – Egy éles, siránkozó hang rángatta ki a harag markából. Riadtan hátrapillantott, és Lorit pillantotta meg, aki elszörnyülködve bámult rá. – Fejezd be! – kiáltotta torkaszakadtából, tüdejét zokogás rázta.
A lányban csak ekkor fogant meg, pontosan mit is követett el. Tágra nyílt, rémülettel teli szempárját a nehézkesen lélegző férfire meresztette; alig volt ébren.
– Stinger… – suttogta olyan halkan, hogy a lánynak egészen közel kellett hajolnia, hogy kivegye a szót.
– Hogy mi? Stinger? E… ez mit jelent? Ez a nevem? Válaszoljon! – A férfi nem mondott többet. A lány elképedve meredt mindarra, amit tett. Reszkető lábakkal ellépett a faltól, és hagyta, hogy az Őrszem ernyedt teste a földre csússzon.
Vadul zihálva meredt körbe, izzadó tenyerét a homlokához szorítva. Képtelen volt elhinni mindazt, ami az imént lezajlott. Mégis hogyan? Mi a franc történik? Kicsoda ő? Vagy… sokkal inkább micsoda? Az a fickó ott a földön alig él! Ő tette ezt vele! És az a másik Őrszem a metróalagútban…
Motozd meg! Motozd meg! Nem! Nem merek többet hozzáérni. Motozd már meg! Elég!
Hihetetlenkedve meredt a kék fénynyalábokra, melyek tetőtől talpig ellepték. Lorira pillantott, aki pontosan úgy tekintett vissza rá, mintha épp rémet nézne, és talán ezzel a kifejezéssel nem is lőtt mellé.
– Hé… – próbálta finoman megszólítani, de a nő teljesen kiugrott a bőréből.
– Uramisten… uramisten… – ismételgette megállás nélkül, könnyei patakokban folytak végig az arcán.
– El kell tűnnünk innen – utasított meg-megremegő hangon Kincaid doki páciense, miközben nagyjából leporolta magát, és eltűrte kócos tincseit. A támadójuk biztosan csúnya zúzódásokat hagyott a bőrén, de az adrenalin jelenléte egyelőre nem engedte átszűrődni a fájdalmat. Ezt mindenáron ki kellett használnia; a fickó tuti, hogy nem egyedül jött.
Lori elé lépett, de a nő a fejét csóválva elhátrált tőle.
– Hé, hé, ne csináld ezt, hallod? Össze kell szedned magad!
– Mi… mi a franc vagy te? – bökte ki nehézkesen. A lány mély sóhajt hallatott.
– Ártottam neked? Ártottam? – A nő megrázta a fejét. – Azért vagyok itt, hogy segítsek. Fogalmam sincs, mi folyik itt, érted? Csak azt tudom, hogy ha tovább itt maradunk, nem ússzuk meg. Túl akarod élni? Élni akarsz?
– I… igen – nyöszörögte a nő összeszorult torokkal.
– Nélkülem nincs esélyed.

0 megjegyzés:

Megjegyzés küldése