Partra mosott hal - 16. fejezet

És... a cím végre valahára értelmet nyer! Sokáig tartott, vagy legalábbis úgy tűnik, elvégre a fejezeteim nyúlfarknyi hosszúságúak, és ez a tizenhatos szám gyakorlatilag nem jelent semmit.

Jó szórakozást az új fejezethez. ^^


Miután Kincaid páciense azt a direkt utasítást adta Lorinak, hogy rejtőzzön el egy másik, ha lehet, üres lakásban, ő maga az épülettömb egyetlen lépcsőháza felé vette az irányt. A lárma sikeresen felverte a többi lakost, akik egytől-egyig kidugták a fejüket az ajtajuk mögül. A lány próbált minél kevesebbet foglalkozni a rá irányuló értetlen és riadt arckifejezésekkel. Észrevette, hogy miután kissé lenyugodott, a testének kékes fénye kezdett kialudni, de teljesen nem szűnt meg. És valószínűleg mindaddig jelen lesz, míg valahogy ki nem jutnak innen, gondolta.
Nem épp jelen pillanatban akarta azon törni a fejét, hogy mégis miként lehetséges mindez, de annyi bizonyos volt, hogy összefüggés áll a kék fény és az átlagembereknél megmagyarázhatatlanul élesebb érzékszervekkel, jobb reflexekkel. Talán még a regenerálódás sebességével is. Ez természetes dolog egyáltalán? Baromság. De ha nem az, hogyan tett szert olyasmire, ami más számára elérhetetlen?
A fejébe éles fájdalom nyilallt a tömérdek, koponyafalon dörömbölő kérdéstől. A rejtélyes támadójuk nem szolgálta ki sok információval. Sőt, csak egyetlen szót ejtett ki a száján, és annak sem volt semmi értelme.
Stinger.
Vajon mit jelenthet? Egy név volna? Vezetéknév? Kódnév? Netalántán gúnynév? Az övé egyáltalán? Köze van az utcákon folyó őrült játékhoz?
Gondolkodj erősebben! Koncentrálj, de egyszerre csak egy dologra! Kincaid tanácsai hihetetlen, de működtek. Igaz, a fejhasogatástól nem kímélték meg egyetlen percre sem, de legalább vezettek valahová.
A Stinger egy név. Igen, ez száz százalék. De minek vagy kinek a neve?
A levegő váratlanul a légcsövébe szorult. Az övé. Valószínűleg nem ez lehet az anyakönyvezett, de így szólították. Emlékezett hangokra, amelyek neki szóltak. Stingert kiáltottak, egyenesen felé. A Stinger egy név. Az ő neve. Megvan a neve! Megvan a neve!
Egy név. Az övé.
A Stinger egy név. Gúnynév. Kódnév. Valamilyen név.
Lényegtelen. Az övé.
A neve Stinger.
Amint elérte a lépcsőt, a Lori által elrejtett pisztolyt előkapta, és maga elé emelve óvatosan kihajolt a korláton. Egy lelket sem látott, így felbátorodva nesztelen, elővigyázatos lépéseket téve elindult lefelé, a fegyvert egyszer sem eresztve le. Alig néhány fok megtétele után egyre hangosodó neszt hallott. Azonnal visszahátrált a hatodikra, és épphogy sikerült megakadályoznia, hogy a ravaszon pihenő ujja ránduljon egyet. Még egy káromkodás is kicsúszott a száján.
Két riadt, de kíváncsi lakossal találta szemben magát, akik sápadttá vált arccal szegezték tekintetüket a pisztoly csövére. Stingernek esze ágában sem volt leereszteni.
– Mi a fenét művelnek itt? – rivallt rájuk. – Azonnal be a lakásba, mozgás!
Nem kellett kétszer mondania. Egészen addig figyelte őket, míg el nem tűntek az egyik ajtó mögött. Talán bölcsebb lett volna a lépcsőt pásztáznia; elterelték a figyelmét. Hirtelen egy lövés hangja szelte ketté a levegőt, és egy töltényt hozott magával, mely néhány centire tőle fúródott a falba. Annyira váratlanul érintette a támadás, hogy kibillent egyensúlyából, és ha nem kapaszkodott volna meg a korlátban, talán már a lépcsőn bucskázott volna lefelé.
Újabb lövést adtak le, szintén felé. Stinger a korlát mögé guggolt, és ellentámadást indított. Azonnal három tölténnyel válaszolt az idegennek, aki a negyedik és ötödik emeletet összekötő lépcső irányából tüzelt. Egyik golyó sem ért el mást, mint az eredetileg fehérre kent falakat.
Stinger igyekezett valamennyivel jobb pozícióba kerülni, de a lépcsőház túl szűknek bizonyult. Fel kellett csalnia az Őrszemet a hatodikra.
Beszüntette a tüzelést, és elhátrált a korláttól. Ahogy azt várta, a támadó menten ráharapott a csalira. Talán abban bízott, rejtélyes ellenfele kifogyott a töltényekből. A pisztoly valóban közelített a teljesen üres állapothoz, a pót tárat pedig nem szívesen használta volna el. Ezt az Őrszemet mindenáron rá kellett kényszerítenie, hogy megeredjen a nyelve, igaz, egyelőre ötlete sem volt, hogyan tegye.
Motozd meg!
A korábbi üvöltő hang ismét rákezdett. A lány igyekezett kizárni, holott mélyen legbelül tudta, hogy pontosan ezt kellene tennie. Válaszokat akart, nem? Olyan határozottnak mutatkozott, miért félt mégis ennyire?
Nem! A harcra kellett összpontosítania.
Tekintete megakadt a vele szemben levő lakás ajtaján, amely résnyire nyitva állt. Habozás nélkül mögé rejtőzött, még arra sem szakított időt, hogy körbejárjon és megállapítsa, lakik-e itt valaki.
Az ajtót egy foghíjnyira nyitva hagyta, éppen csak annyira, hogy rálátást biztosítson magának a folyosóra. Kisvártatva megérkezett a várt személy, aki ugyanolyan öltözékkel és szinte teljesen azonos testalkattal bírt, mint másik ellenfele. Stingernél egyelőre nem mutatkoztak a korábbi verekedésben szerzett zúzódások fájdalmai, remélte, hogy talán kapható még egy menetre.
A fickó a pisztolyát maga előtt tartva meredt körbe, míg Stinger a fegyverét az övébe csúsztatva némán, lélegzetvisszafojtva várt. Amint a férfi kellő távolságra ért az ajtóhoz, nagy lendülettel kirúgta azt, kibillentve a meglepett Őrszemet egyensúlyából. A fegyvere halk koppanással ért földet, és Stinger első dolga volt, hogy olyan messzire rúgja, amennyire csak lehetséges, míg kezeit használva blokkolta a támadását.
A meglepetés ereje remek ötletnek bizonyult; a férfi felhagyott az iránytalan ütésosztogatással, helyette egyik kezével a fejét szorongatta. Még nem tért magához teljesen az ajtó adta ütéstől, és ezt kihasználva Stinger megállás nélkül fájdalmas, bénító ütésekkel sorozta a testét. A korábban jelentkező kék fény ismét erősen felvillant, magával hozva azt az ismeretlen, mégsem teljesen idegen bizsergést, mely bejárta egész lényét. Ugyanúgy, mint korábban, a falhoz vágta ellenfelét, remélvén, hogy ezúttal több információ birtokába juthat. Mielőtt feltehette volna az első kérdést, egy alig kivehető, mégis jelenlévő hang ütötte meg a fülét, mint amikor valakinek elakad a lélegzete. Fejét, amennyire csak bírta, hátrafordította, de hamar ráeszmélt, hogy talán rossz ötlet volt. A gyomra fájdalmasan rándult össze; az illető egy megszeppent, porral és piszokkal borított kisfiú volt, aki alig ért Stinger mellkasáig. Kék szemébe könnyek gyűltek, és olyan áthatóan csillogott a tekintete, hogy a lány szabályosan beleborzongott.
Az Őrszem élve ellenfele figyelemvesztéséével, kiszabadította magát. Mire Stinger észbe kapott, egy hegyes könyök fúródott a hátába, egyenesen a padlóra küldve őt. Felszisszent fájdalmában; érezte, ahogy a lőtt sebet összetartó öltések keményen megfeszülnek. Tekintetét egy pillanatra sem emelte le a kisgyerekről, akinek a félelemtől a földbe gyökerezett a lába.
– Me… tűnj el innen – szűrte nehézkesen a fogai közt Stinger. A kisfiú meg se moccant. Helyette az Őrszemre tekintett, és a szeme még inkább kikerekedett.
– Hatalmas hibát követtek el, amikor bevontak téged – dörmögte a férfi gunyorosan. – Bár azt meg kell hagyni, remekül kikupáltak. Akkor kellett volna megölniük, amikor még a markukban voltál. Így már kissé nehezebb. Elismerésem, Stinger. Én biztosan nem lettem volna képes megúszni Pierce-t. Előtted senki sem volt az.
– Ki az a Pierce? És kik azok az Ők? Miért akarnak megölni?
Az Őrszem felkuncogott.
– Nem emlékszel semmire, igaz?
Stinger hallgatással felelt.
– Gondoltam. Flynn kiváló munkát végzett. Persze a képzettségedtől nem sikerült megfosztania, igaz, képtelenség lenne. Alaposan beléd verték.
A lány hagyta, hadd beszéljen; talán végre elérheti némi fény is. Egyik kezével óvatosan, lehetőleg észrevétlenül az övébe dugott pisztolyért nyúlt. Azonnal leverte a víz; a fegyver eltűnt. És ott állt előtte egy sokkot kapott, ártatlan kisgyerek, aki előtt talán mégsem lett volna bölcs dolog vallatni a férfit. Bárki állt a Játék mögött, biztosra vette, hogy képes lenne kisgyerekeket is bevonni. Teljesen határozottan hitt ebben.
– És most téged bíztak meg, hogy likvidálj?
– Nem egészen. Elméletileg Eleonore Kincaid miatt vagyok itt, de a terepen zajló események mindig kiszámíthatatlanok. – Az a mocskos fennhéjázás… A lány undorodott tőle, viszont nem mert mocorogni, mert meggyőződése volt, hogy a hiányzó fegyver az Őrszem kezében van.
– És jutalmat vársz a megölésemért cserébe?
– Kérnem sem kell. Elég, ha a Játékmesterek elé viszem a bizonyítékot.
– Én is Őrszem vagyok?
A fickó hümmögött egyet.
– Eleonore beavatott néhány dologba, igaz? Kár, hogy nem tudsz kezdeni a kapott információval majd semmit sem.
Stinger testében a bizsergés felerősödött, dühe kezdett kicsúszni az irányítása alól.
– Csak válaszolj a rohadt kérdésre! Őrszem vagyok?
– Halott vagy. A kis szemtanúnkkal együtt.
Megoszt:

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése