2016. július 22., péntek

Partra mosott hal - 17. fejezet


Stinger szabadjára engedte a benne tomboló érzelmeket, hogy azokat erőforrásként alkalmazva rávesse magát a rémülettől megdermedt kisfiúra, saját testével védelmezve az övét. Olyan szorosan ölelte magához, hogy egy pillanatra megijedt, hogy talán a gyerek így nem jut kellő mennyiségű levegőhöz, de akadt nagyobb problémájuk is. A lány behunyta a szemét, és az oldalát támadó erős lüktetést többé-kevésbé kizárva várt a lövésre.
Ami el is dördült. Aztán megint. És megint.
Vicces. Egyáltalán nem érzett fájdalmat az amúgy is jelen lévő lüktetésen kívül. Résnyire kinyitotta az egyik szemét, és látta, hogy a kisfiú magzatpózban, remegve feküdt alatta, az ő teste pedig folyamatosan vibrált a kékes fénytől. Talán időbe telik, míg az agya feldolgozza, mi is történt. Éreznie kellett volna már valamit, nem?
Lépéseket hallott. Bizonytalan, botorkáló lépéseket. Ekkor belé hasított: nem az Őrszem húzta meg a ravaszt. Azonnal feltolta magát ülő helyzetbe, ügyelve rá, hogy a kisfiú mindvégig takarásban maradjon, majd felkészülve a legrosszabbakra, hátratekintett. Sok minden megfordult a fejében, de a látványra, ami fogadta, na, arra egyáltalán nem számított. Az Őrszem hason feküdt a földön, a golyó által nem roncsolt szeme résnyire nyitva. Szájából és még két lőtt sebéből bugyogott a vér. Tőlük néhány méternyire egy nyárfalevélként reszkető, pisztolyt markoló Lori állt, arca nedves volt a könnyektől, és most még megcibáltabbnak tűnt, mint korábban. Hevesen kapkodott levegő után, tekintetét képtelen volt leemelni a férfiről. Kezéből aztán kicsúszott a gyilkos fegyver, mire könnyei még intenzívebben folytak.
Stingernek nem volt ideje arra, hogy sokkot kapjon. Karjába vette a gyereket, és azonnal a lakások bejáratait kezdte tanulmányozni. A kisfiú arcát mélyen a mellkasába temette, hogy még véletlenül se lásson semmit. Néhány próbálkozás után talált egy lakást, ahol emberek lapultak, és az egyik nő kezébe adta a fiút. Próbált ügyelni rá, hogy minél kevesebbet lássanak, de elbukott.
– Az… az a… – makogta halálra sápadtan az egyikük.
– Ki ne jöjjenek a lakásból, amíg zsarukat nem hallanak, világos? – Miután kapott egy bólintásfélét, becsapta az ajtót, és azonnal a sokkos állapotú Lorihoz sprintelt. A nő a kezeit bámulta, mintha keresett volna valamit rajtuk.
– Én…
– Megmentettél – szakította félbe nyomban Stinger. – És egy kisgyereket is. Öltél már korábban, nem?
Lori elrettenve a lányra meredt. Ajkait résnyire nyitotta, de egy árva szó sem pattant le a nyelvéről. Azt állította korábban, mindenképpen Dillon McKenzie után kell mennie, mielőtt Őrszemet küldenek utána. Ha el is jutott volna odáig, hogy esélye nyílik a másik Játékos kiiktatására, valószínűleg kudarcot vallott volna. És ezzel a Játékmesterek is tökéletesen tisztában voltak.
– Ennek sosem lesz vége – szipogta a nő. – Sosem állnak le… te… mi a franc vagy te? Nem kértem, hogy segíts… Én ezt képtelen vagyok tovább bírni! Elegem volt. Talán hagynom kéne, hogy…
– Ezt meg sem akarom hallani. – Stinger hangja halk volt ugyan, de olyan mélyen zengő, hogy még neki is megpróbáltatónak bizonyult elrejteni a döbbenetét.
– Ha ezt így folytatjuk… ennél csak keményebb lesz. A Játékmesterek olyan módszerekhez folyamodnak… Ismernek téged, igaz? Ráadásul apámnál szálltál meg. Nem menekülhetünk tovább. Előbb-utóbb besokallnak, és őt is belerángatják ebbe az egészbe. Ezt akartam egész eddig elkerülni! Ha azt hiszed, hogy csak úgy besétálhatsz az életünkbe, hogy a kis hősködéseddel tönkrevágj mindent…
– Várj. – A lány érezte, hogy kezd igencsak felmenni benne a pumpa. – Szerinted én hagynám? Szerinted nekem érdekem, hogy téged és a családodat kivégezzék? Igen, azért indultam el utánad ma reggel, hogy kiderítsem, mi az a pánt a csuklódon, de amint belesétáltam ebbe a rohadt Játékba… Simán tovább állhattam volna, mégsem tettem!
– Miért kellene bíznom benned? Hiszen azt sem tudod, ki vagy mi vagy!
– Igazad van, nem tudom! – Stinger már szinte üvöltött dühében. – De azt igen, hogy jót akarok. – Mély sóhajt hallatott, és valamennyivel higgadtabban folytatta. – Nézd… ahogy egyre több információt szerzek, egyre bizarrabbak a dolgok körülöttem. Talán nem is akarok válaszokat kapni. Ha rossz ember voltam… rossz dolgokat tettem… én… Bizonyítani szeretném magamnak, hogy amit teszek, az helyes, és nem tartok arra, amerre a legkevésbé sem akarok.
– És azt hiszed, hogy ha megpróbálsz életben tartani, azzal majd sikerül meggyőznöd magad?
– Igen, szeretném ezt hinni!
Pillanatnyi csend állt be közöttük. Egyikük sem tudta, miként folytassa.
– Én… – harapdálta a szája szélét Stinger. – Én… asszem félek az igazságtól, de minden okom megvan rá. Basszus, melyik velem egyidős fiatal mászkál ilyen képességekkel? És ez a kék fény… Tartasz tőlem. És meg sem próbálod leplezni. A francba, én is kezdek félni önmagamtól! Önmagamtól! Akárki legyen is az…
Kincaid lánya lesütött tekintetében mintha bűnbánat rejlett volna. Csak nagyon óvatosan mert felpillantani az érzelmektől felhevült lányra.
Stinger, többé-kevésbé lenyugtatva magát, felkapta a Lori által leejtett pisztolyt, letérdelt a holttest mellé, és egy nagy lendülettel letépte róla a dzsekit. Megrázta az anyagot, de a zsebekben plusz tölténytárakon kívül mást nem talált. Ezután a többi ruhát vette figyelembe. Semmi használhatóra nem bukkant. Se papírok, se mobil, semmi.
– El kell tűnnünk innen – szólalt meg alig hallhatóan Lori. – A biomonitorom még sugároz… – emelte meg a csuklóját.
– Van itt a közelben lakatlan épület? Bármi?
Ha Lori válaszolt is, Stinger nem hallotta meg. Tekintete megakadt az Őrszem csuklóján; ő is birtokolt pántot.

0 megjegyzés:

Megjegyzés küldése