Stinger még álmomban is kísért


Szóval… volt ez az álmom hajnalban, és hát… nem elég, hogy borzasztóan élethű volt (szinte éreztem, ahogy a feszültség beeszi magát a testembe, őrült módon megdobogtatja szegény ketyegőm, megindítja a vad verejtékezést, de ugyanakkor pozitív hatású adrenalint is biztosít), de hatalmas baromság is. És kiakadtam, hogy ekkora baromság volt, főleg azért, mert a Stinger főszereplője sosem követne el akkora hibát, mint én. És az a vicces, hogy álmomban én voltam a Stinger amnéziás főhősnője.

Jah. Érdekesen indult az egész, igazából a legelejére nem is emlékszem, csak bumm, amolyan in medias res módra ott vagyok a sűrűjében. A helyszín a szülővárosom, illetve egy ismeretlen, mégis ismerős (jártam már ott, csak nem rémlik mikor, illetve, hogy pontosan micsoda is az a hely… az is megeshet, hogy filmből kölcsönözte az agyam azon része, amelyhez nincs hozzáférésem), macskaköves, szűk utca.

Tehát a sztori: én vagyok a Stinger főszereplője, és menekülök (hehe… mily meglepő!) az üldözőim elől, akik egy tévériporternek hála találtak rám. A szűk utcán vágok át, és egyszer csak egy csapat jelvényes rendőr érkezik velem szemben. Gyorsan kell cselekednem; megfordulnom már nem szabad. Így tehát egy sültössapit húzok a fejembe (azt sem tudom, hogyan került hozzám), majd a mobilomat a fülemhez emelve úgy teszek, mint aki házimunkáról vitatkozik telefonon. És mi az oltári nevetséges ebben? Hogy beválik a terv! A zsaruk úgy elhúznak mellettem, hogy egyikük sem vet rám még egy kósza pillantást sem. Ez a része a történetnek még tetszett is, kicsit passzol is a karakterhez, csakhogy… a siker után általában kudarc következik.

Miután elhagytam az utcát, a városom egyetlen művelődési központjánál kötök ki. Ott vannak bent a társaim (hogy miért, és ezt honnan tudom, arról gőzöm sincs, de ott vannak, kész, bele kell törődnöm). Hogy kik is ezek a társak? Nos, őróluk nem igazán akarok szót ejteni, hiszen jelenleg hevesen dolgozok „Az Égisz nem alszik”-on, és ott bukkannak csak fel először. A nevük persze említésre kerül az első ún. „kötet”-ben is, tehát, aki olvassa (van egyáltalán ilyen személy??), az tud tippelni, kire gondolok. Ketten vannak, még csak az egyikük neve merült fel.

Tehát, a társaim a művházban vannak. Odabent találkozom is velük, és elmondom, mi a szitu. Ekkor felbukkan egy harmadik (szintén később felbukkanó) karakter egy kamerával és egy megafonnal, én pedig a rejtélyes riporternőnek címezve küldök egy videóüzenetet, hogy „Én vagyok tatttarataa!” (Sorry, a főszereplőm nevét nem fogom lelőni, főleg, hogy szegény még ki sem derítette, hogy hívják.)

Ezzel a kamerás baromsággal csak azt érem el, hogy a jelenlegi tartózkodási helyem lelepleződik. Az a csodálatos ötlet érkezik részemről, hogy menjünk a tetőre. A művház teteje az álomvilágomban pontosan úgy fest, mint a sulimé. (Oké…) Tehát, ez azt jelenti, hogy van egy tágas terasza. Kitalálom, hogy árasszuk el az egész teraszt, hogy csúszós legyen, de mivel túl sok vizet öntök ki, az lefolyik a teraszról, egyenesen az épp most gyülekező zsaruk fejére. Lebuktunk, jobb lesz, ha lelépünk. És ennél a pontnál jöttem rá, hogy ez egy kibebaszott álom, ráadásul egy hatalmas nagy hülyeség, és sikerült valahogy azt a parancsot küldenem az agyamnak, hogy tüntessen el a színről. Reggel (vagy inkább hajnal?) ötkor keltem.


Hiába volt orbitális nagy hülyeség ez az egész álom, mégis adott egy kis kóstolót abból, min kell keresztülmennie a főszereplőmnek. És aúcs! Igencsak megviseli az embert. Az adrenalin, a gondolat, hogy a nyomodban vannak, és folyamatosan menekülési terven kell forognia az agyadnak… Nem irigylem szegényt, nagyon nem.
Megoszt:

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése