Gyilkos a sötétben - 5. fejezet

És jelentem... az emelt szóbelit is túléltem! Van itt olyan, aki szintén felelt már? Nektek hogy ment? Mik a tapasztalataitok, észrevételeitek?
Egy nagy súlyt dobtam most le a vállamról. Már csupán a középszint van vissza, ami ezek után sétagalopp, úgyhogy jutott időm a Stingerrel is foglalkozni. Rövid ugyan, de szerintem egy érdekes fejezet a következő. Jó olvasást hozzá!


– Ahhoz, amit most csinálni fogunk, elengedhetetlen a bizalom. Tudom, hogy nehéz dolgot kérek tőled, de ha eredményesek akarunk lenni, muszáj lesz elhinned, hogy segítő szándék vezérel. Mehet?
Stinger nem reagált rögtön a kérdésre, helyette a Walker kezében pihenő fekete ruhaanyagot vizslatta, és hiába győzködte magát, hogy minden rendben lesz, a belső hangocska makacsul ellenállt, és így nem bírt elernyedni a kanapé nyújtotta kényelemben. A nappali néhány fontosabbnak titulált bútort kivéve üres volt, a falakon egyetlen fénykép sem függött, a polcokról pedig hiányoztak azok a kis csecsebecsék, amelyekbe Stinger akkor botlott, mikor Cherton után lakásokba kényszerült betörni. Tudta, a berendezkedést követően sem változik a helyzet; mindössze Walker kütyüi fogják majd foglalni a helyet.
A hatalmas, vastag üvegberakású ablakon keresztül csak úgy áramlott befelé a meleg napfény, Stinger bőrén mégis libabőr látszott. Connor mögötte, derekát a konyhapultnak vetve figyelt, és nyilván alaposan belátott mindent. Minden apró mozdulatot.
– Tudom, hogy sokat kérek, és talán hülyeség is, de azóta fontolgatom ezt a fejemben, amióta elmondtad, hogy kiestek az emlékeid – magyarázta Walker. – Nem tudom, ér-e annyit, mint Kincaid terápiája, de próba szerencse.
Kockázat nélkül nem fog válaszokat kapni, ezzel Stinger is tökéletesen tisztában volt. Hezitálva bólintott végül egyet.
– Csináld. De ha megpróbálsz átverni…
– Viccelsz? Rettegek tőled, nem sodornám magam veszélybe. Azok után, ahogy elbántál az Őrszemekkel… nem szívesen találkoznék az öklöddel. – Walker igyekezett tónusába egy kis játékosságot tölteni, és ez bizarr módon kissé lecsillapította a lány kedélyeit. Azon kapta magát, hogy izomzata elernyedt, fejét automatikusan előrehajtotta, hogy a hacker könnyebben hozzáférjen.
Walker, értve a szándékot, a ruhaanyagot finoman Stinger fejére kötötte, gondosan befeketítve éles látását. A lány egy röpke pillanatra megint megfeszült, amint agya felfogta, hogy egy rendkívül fontos érzékszervet veszített el, de a kíváncsiság eloszlatta a félelmét. A többi érzékszerve egyszerre felerősödött, hallása talán sosem volt még ennyire érzékeny, mint most. Tökéletesen hallotta Connor minden egyes lélegzetvételét, sőt, az egyenletes ütemben dobogó szívét is. Vele ellentétben az övé (és a hackeré is) olyan sebesen kalimpált, mint amilyen gyorsan egy kolibrimadár csapkod a szárnyaival.
– Kicsit utánanéztem az amnéziának. Az olvasottakat és a te saját tapasztalataidat használtam alapul – magyarázta Walker. Stinger matatást hallott, aztán valami az ujjaihoz ért. Első reakciója az volt, hogy rögtön visszarántotta a kezét. – Nyugalom, nem harap meg semmi – csillapította Walker egy kuncogás kíséretében. Connor a háttérben hümmögött egyet.
A lány ismét előrenyújtotta a kezét, és kisvártatva egy érdes felületű tárgyat térképeztek fel az ujjai.
– Nem arra kérlek, hogy fejtsd meg, mit adtam, hanem arra, hogy próbálj meg kapcsolni hozzá valamit. Tapintsd, szagold, vagy akár nyald meg, tök mindegy. A lényeg: érd el, hogy felelevenítsen valamit.
Stinger figyelmének legalább kilencven százalékát a feladatra irányította. A kapott tárgy egy majdnem tenyérnagyságú, szabálytalan gömb volt, durva, mégis puha felülettel. Egyik tenyeréből a másikba dobálgatta, és sikerült megállapítania, hogy nem pattog. Bármi is ez, biztos, hogy nem labda. A szaga… sokkal inkább illata kellemesnek hatott. Nyomogatni kezdte, először gyengébben, aztán erősebben. Váratlanul hűvös, kissé csípős lé spriccelt a kézfejére, orrlyukát elöntötte a savanykás illat.
Hirtelen éles fájdalom robbant szét a fejében, mely a tarkójától, egészen a halántékáig érződött. A mindeddig gond nélkül kétfelé ágazó figyelme megtört, és agyát villanásszerű, erőszakos képkockák, dobhártyaszaggató hangok lepték el. Emberek duruzsolva társalogtak körülötte, de hogy mit beszéltek, nem sikerült kivennie. Üvegek és porcelánok ütődtek egymásnak megállás nélkül, egyre hangosabban, egyre elviselhetetlenebbül. Fiatal gyerekek kurjongattak, nevettek, sikítoztak… Aztán váratlanul kellemessé oldódott minden. Valaki gyertyát gyújtott. Énekelni kezdtek. Kórusban. Lágyan, helyenként hamiskásan szólt a dallam. Majd poharak koccantak, és megint nevetés hallatszott.
Stinger felfelé tekintett. Egy fölé tornyosuló, ékes karácsonyfát pillantott meg, mely olyan magasra ért, hogy nem látta a tetejét. Fényei lágyan pislákoltak előtte. Valaki ekkor az ölébe kapta, mondott neki valamit, de nem értette a szavakat. Még nem értette.
Teste egy erőteljes rángás következtében aztán visszatért a sötétségbe. Arca verejtékezett a ruha alatt, mellkasa sebesebben mozgott, mint korábban. Szívverése annyira hangossá vált, hogy elnyomta Connor csendes, nyugtató légzését.
– Hé, minden oké? – Walker hangja ütötte meg a fülét, mire megrázta magát, és igyekezett koncentrálni. Olyan szorosan markolta a narancsot, hogy majdnem teljesen széttrancsírozta az egészet. A savanyú lé húzta a bőrét.
– Karácsony volt – fogott bele a magyarázkodásba. A szavak nehezen jöttek, a lihegés túl hevesnek bizonyult. – Vacsora, nagy társaság és jó hangulat. Ott… ott voltam, de… kicsiként. Kicsi gyerekként. Nem értettem, miről beszélnek.
– Ez nagyszerű! – A lány megszabadulva a kendőtől, Walker sugárzó, és egy csöppet büszke arcával találkozott.
– Ez az első… emlékkép gyerekkoromból. – Az a sok ember körülötte… családtagok voltak. Életvidámak, barátságosak. Csupa melegséget sugároztak, Stinger még most is érezte, ahogy a nevetésük felfűtötte belülről. Fantasztikus élmény, ami hamar elmúlt. Nem tudta, mi lett velük, hogy… hogy élnek-e még egyáltalán, de úgy vélte, erre igen kevés az esély. – Folytassuk! – Szinte már követelte.
Walker segített neki a szétspriccelt levet feltakarítani, majd miután megint tisztaság uralkodott körülöttük, elosztották a narancsot. Connor nem kért belőle. Nyugtalannak mutatkozott, és Stinger teljesen megértette az okát, de túl izgatott volt ahhoz, hogy ő is a férfi cipőjében járjon. Sürgette őket az idő, de tisztázták, hogy terv és Walker projektje nélkül nem rohannak sehová, mert akkor valószínűleg még annyi embert sem menthetnek meg, mint amennyit eddig sikerült. És ez a szám szinte egyáltalán nem is létezett.
Kincaid. Stinger őt tudta egyedül megóvni. Feltéve, hogy él még. A lány Cherton óta nem hallott felőle, és aggódott. Sokat gondolt rá. Okos embernek ismerte meg, sok begyűjtött tapasztalattal, aki szilárd talajon járt, kőkemény léptekkel. Nem lesz baja. Nem szabad, hogy baja legyen.
A következő tárgy kemény volt, és dohos szagot árasztott magából. Egy könyv, ezt Stinger azonnal megállapította. Kizárólag ujjait, szaglását és hallószervét használva próbálta alaposan feltérképezni. Végigtapogatta a fedőlapot, a gerincet, a sarkoknál meggyűrt oldalakat. Ezúttal a ruhaanyag sötétje megmaradt.
– Sajnálom – szabadkozott Walker. – Nem sok holmi van nálam.
– Ez is hatalmas segítség – bíztatta a lány. – Köszönöm.
– Kapcsolj be egy filmet – szólt oda a hackernek Connor, meglepve mindkét társát, akiktől értetlen tekinteteket kapott válaszul. – Egy filmet… vagy valamilyen videót, egy rövid jelenetet. Ne nézd – fordult Stingerhez –, csak hallgasd. A hangok is beindíthatnak akármit.
– Ez nem is rossz ötlet – csillant fel Walker szeme, és azonnal a konyhapulthoz sietett, hogy a táskája mélyére túrjon. – Az egyik pendrive-omon van néhány film, bekapcsolunk valamit.
Egy, a közönség által alaposan leértékelt horrorfilmre esett a választás. A hármas letelepedett a kanapéra, majd amint Stinger ismét felvette a szemtakarót, a hacker elindította a filmet a laptopján. Mikor a rejtélyes házat felfedező fiatalok körében elszabadult a pokol és felharsantak az első sikolyok, Stinger feje lüktetni kezdett.
Megoszt:

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése