2017. június 19., hétfő

Gyilkos a sötétben - 6. fejezet

Hétvégére terveztem ezt a fejezetet, de sajnos nem sikerült gép elé ülnöm. Meg aztán még mindig szorgalmasan tanulok (hiába, a középszintű szóbelit jó későre tolták...), szóval ez is hátráltatott. Mindegy is, a lényeg, hogy megjöttem, és itt a következő fejezet! (Cliffhanger, as always.)

A többivel lassan, de haladok. A Windfall pillérei I. végre kész (de csak szóbeli után fog érkezni), a Csillagtolvaj pedig keservesen lassan, de folyamatban.


November 18.

Túl tömör és áthatolhatatlan sötétség telepedett mindenre megint. Stinger szíve hevesebb ütemet vett fel, homlokán szép lassan dagadtak a verejtékcseppek. Egyszer csak arra lett figyelmes, hogy cipőjével vízbe gázolt, vízlepergetős kabátjáról egymásba folyó cseppek csorogtak lefelé. A haja kócosan tapadt az arcbőréhez, a nyakához, és szintén vizes volt. Eső. Ahogy sikerült szívverésén lassítania, légzését kontrollálnia, már hallotta is a sűrűn becsapódó cseppeket.
Oké, mély levegő, nyugi, mondogatta magának fejben, és igyekezte a feltörekvő pánikot a lehető legmélyebbre visszaásni. Legutóbb akkor tapasztalt ilyen mértékű, szinte majdnem tapintható feketeséget, mielőtt magához tért volna Kincaidnél a legelső alkalommal. Akkor úgy ébredt, mintha egy idegen test idegen lelke volna név, származás és emlékek nélkül. Továbbra sem volt sokkal rózsásabb a helyzet, de legalább sikerült néhány alapvető információ birtokába jutnia, ha nem is emlékek előkotrása által. Mi lesz, ha kinyitja a szemét és megint a nulláról kell kezdenie?
Egyáltalán… álom ez? Nem tudta. Akkor is minden olyan igazinak hatott, és most is… minden egyes fejére csöppenő esőcseppet érzett. Az eső aztán váratlanul elapadt. Értetlenül pillantott maga fölé, és még a vaksötét ellenére is sikerült kivennie a kerek formát. Egy esernyő. De nem ő fogta.
– Feladatod van – szólalt meg egy férfi közvetlenül a háta mögül. Stinger riadtságát igyekezve nem mutatni, lassan megpördült saját tengelye körül. Egy magas, izmos alkattal bíró idegen emelte fölé az esernyőt, de vonásait beburkolta a feketeség. A lány csak abban lehetett biztos, hogy ismeri.
– Milyen feladat? – Ez a kérdés tőle érkezett, de mintha mégsem ő kérdezte volna. Agya nem adott parancsot a beszédre.
– Három társadat már bevetettük. Az aktiválásuk sikerrel járt. Te vagy a soros.
Stinger körül pördült egyet a világ, a levegő pillanatok alatt kiszökött a tüdejéből, melyet lihegéssel sem bírt pótolni. A sötétség testére… sőt, egész lényére csavarta magát, fojtogatott. Mikor nehézségek árán, de sikerült rést ütnie a fekete falba, már száraz ruhákat viselt, és ült valahol. A háttérben cipőtalpak halk kopogása és suttogás visszhangzott, viszont alakokat nem látott, akármerre fordította is a fejét. Kétségbeesése ismét magával ragadta őt, és ezúttal nem is akart úrrá lenni rajta. Egyelőre hagyta, hogy ússzon az árral. Előbb-utóbb majd csak kiköt valahol.
– Stinger! – A neve hallatára felkapta a fejét, de továbbra is csupán az ingerültségfokozó sötétséggel szembesült. Egy alak körvonala rajzolódott ki közvetlenül előtte, látszott, ahogy mozog a szája, hang mégsem érkezett felőle. Stinger megpróbált közelebb hajolni, de amint megmozdult, szédülés kerítette hatalmába, és mikor sikerült kinyitnia a szemét, újra be kellett csuknia, mert hűvös szél csapott az arcába. Parányi fényfoltokat fedezett fel… utcai lámpák és házak ablakaiból kiszűrődő fényforrások voltak. A környék egyszerre tűnt ismerősnek és teljesen idegennek, ő mégis úgy mozgott, olyan gyakorlatiasan suhan az utcán, mintha ezerszer megfordult volna már itt. Ismerte a térfigyelők helyzetét, tudta, honnan várjon embert, sőt még azt is, merre meneküljön, ha befuccsol a küldetés.
Küldetés?
Egy lakótömb felé igyekezett, mely abban a pillanatban, hogy ő elérte a bejáratot, teljes sötétségbe borult. Hangtalanul belökte az ajtót, és a lépcsők felé vette az irányt. Lábbelijével úgy mozgott, akár egy macska.
Tudod, mi a dolgod – visszhangzott az ismerős férfi hangja a fülében. – Craig Hamillnek hívják.
Craig Hamill.
Craig Hamill.
Craig Hamill.
Stinger fejébe éles fájdalom nyilallt a név ismétlődésének hála, és hiába kísérelte meg kizárni, a név lassan az agykérgébe égett. Szíve megint eszeveszett gyorsasággal dobogott, valamint ismételten visszatért a nedves bőr érzése. A látkép elhomályosodott, a szédülés visszatért. A lépcső képe eltűnt, aztán hirtelen megjelent egy ajtó, amit kinyitott valaki. Hogy ő vagy valaki más, azt lehetetlen volt megállapítani.
Majd nagyon sok minden történt egyszerre. Az események oly mértékben összefolytak, hogy Stinger nem bírta szétszedni a részleteket. Egy férfit látott, aki pisztolyt tartott kezében. Szeme határozottságtól csillogott; tudta, hogyan kell használni. Aztán eldördült néhány lövés, és sikítások szelték ketté a levegőt. Nők, férfiak… de főleg nők ordítottak. Félelem és kín szaga töltötte meg a levegőt. Stinger közeledett az egyik nő felé, majd a pisztolyt fogóra fókuszált. Az a földön feküdt, mellkasában két lyukkal. A kiabálások koponyarepesztően hangossá váltak, a félelem megremegtette a lány izmait. Fogalma sem volt, mit üvöltenek, a szavak összemosódtak, a sötétség egyre áthatolhatatlanabbá vált. Arra lett figyelmes, hogy képtelen mozogni. A kezében egy hűvös tárgyat érzett. Egy fegyver.
Még több sikítás. És még több terror. Még több… még több… még több…
Craig Hamill.
Craig Hamill…

Stinger teste akkorát rázkódott, mintha áram futott volna keresztül rajta. Azonnal felült, és hangosan zihálni kezdett. Torkát kegyetlenül csípte a savas epe, ennek ellenére visszanyelte. Gyomra természetesen nem örült neki, de nem foglalkozott vele. Addig itta kiszáradt sivatagjáróhoz méltó hévvel a levegőt, míg a tüdejében pulzáló fájdalom enyhült egy kissé. Verejtékben úszó test, légszomj, remegő végtagok, hasogató fej, zavaros gondolatok; már lassan hozzászokhatott volna a hasonló ébredésekhez.
Légzése azon nyomban megakadt, amint szeméből kidörzsölte az álmosság maradékát. A nappaliban helyet kapó kanapén aludt el; valaki gondosan betakarta. Lerúgta magáról a vastag anyagot, és tekintetét a tévére emelte. Az előző nap eseményei hamar felvillantak, és ez pozitív érzést sugárzott szét egész testében. Edzés Connorral, terápia Walkerrel. Az utolsó emléke egy horrorfilm vérben tocsogó jelenete volt, utána semmi. Kiütötte a kimerültség. Nos, legalább az amnéziája nem vált rosszabbá.
Mégsem ez akasztotta meg a légzését, hanem az ablakon beáramló fények. Odakint ugyan sűrű felhők takarták a napot, mégis meglepően világos volt. A konyha felől zörgés hallatszott és illatok érkeztek. Mennyi lehet az idő?
Tizenegy óra hét perc. – A választ a polcon fekvő digitális óra kijelzője súgta meg. Stinger, amióta csak az eszét tudta, sosem aludt ilyen sokáig, és ez ambivalens érzelmekkel töltötte el. Egyrészt megkönnyebbült, hiszen régen érezte magát ennyire kipihentnek annak ellenére, hogy rémálomból kelt, másrészt feldühödött, hiszen folyamatosan ébernek kellett volna lennie, ami remekül nem sikerült.
Egy kötényt viselő Walker lépett ki a konyhából, kezében egy bögrét egyensúlyozva.
– Jó reggelt! – köszöntötte széles mosollyal Stingert. A lány elfogadta a teát, de a köszöntést nem viszonozta. Első dolga volt beleszagolni a gőzölgő italba, majd homlokát ráncolva inkább letette az asztalra.
– Elkábítottatok? – bukott ki a kérdés a száján. Walker jókedve azon nyomban lefolyt az arcáról, testtartása megmerevedett.
– Miről beszélsz?
– Mennyit is aludtam? Talán több, mint tizenöt órát, szóval ne játszd a hülyét – végzett gyors fejszámolást Stinger. Walker kikerekedett szemmel méregette, aztán eleresztett egy mély sóhajt.
– Árulj el valamit. De őszintén. – Hangja hirtelen kemény volt, ellentmondást nem tűrő. – Mikor aludtál… de úgy igazán? Mert amióta találkoztunk, állítom, egyszer sem. Éber vagy, nehezen bízol másokban, ezt teljesen megértem, de te is csak ember vagy, kék fény ide vagy oda. A testednek… és a lelkednek is szüksége van pihenésre. Rendes pihenésre. Ha úgy alszol, hogy közben rémálok gyötörnek és az egyik szemed félig nyitva van, az messze nem rendes pihenés. Azt mondod, cselekedni akarsz, elsöpörni a Játékot, de áruld csak el. Hogy akarsz bárkit is megmenteni, ha közben majd’ összeesel a kimerültségtől, hm?
Stinger makacsul tartotta a szemkontaktust, de nem szólt semmit. Furcsa, megnevezhetetlen érzelmek kavarogtak benne.
– Még nem válaszoltál a kérdésemre.
– Idd meg a teád – mondta Walker, azzal megrázva a fejét, a konyha irányába fordult. Stinger fintort vágott, majd ahelyett, hogy tovább morgolódott volna, inkább feltérképezte gyorsan a házat. A konyhán kívül egyik helyiségből sem szűrődött ki élet, a lakás csendes volt és nyugodt.
– Hol van Connor?
– Elugrott néhány holmiért a lakásomra. Most már ideje lesz mindent áthurcolni ide – érkezett a gyors válasz.
Stinger hosszú másodpercekig szemezgetett a teásbögrével, aztán végül mégiscsak a kezébe vette, és hagyta, hogy a tenyerén keresztül elárassza őt a jóleső meleg. Megint megszagolta, de a kellemes gyümölcsaromán kívül nem érzett mást. Óvatosan megnyalta, majd bátorságát összeszedve ivott belőle.
– A filmed működött – mondta rövid csend után. Walker ismét kilépett a konyhából, ezúttal köténymentesen.
– Azaz?
– Ugyanazok a képek jöttek elő, mint amiket Teller asszony szappanoperája váltott ki. Csak most élesebben.
Walker közelebb húzódott.
– Mit láttál? – kíváncsiskodott finoman.
– Lényegében ugyanazt, de ezúttal minden kivehetőbb volt… nem álomszerű. Éreztem is, mi történik, nem csak láttam, de még így is nagyon kesze-kusza az egész. Sötét volt, éjszaka, és esett az eső. Az a férfi… aki már többször felbukkant, azt mondta, hogy a többieket aktiválták, most én vagyok a soros. Az arcát még mindig nem láttam.
– Aktiválták? Ez mit jelent?
– Gőzöm sincs. Ezután válik minden nagyon zavarossá. Egy háztömbbe megyek, ahol kitör a káosz. Mindenütt sikoltások, félelem, lövések… Egy nevet is hallottam most.
– Miféle nevet?
– Craig Hamill.
Walker néhány másodpercig csendesen bámult maga elé, a néven rágódva. Aztán olyan hirtelen, mint egy villámcsapás, tekintete megváltozott, arcára döbbenet kúszott.
– Az a Craig Hamill?

0 megjegyzés:

Megjegyzés küldése