2017. június 15., csütörtök

Kihívás - Csak a szavaimmal

Jé, mi ez itt? Egy háromszázas? Nem mostanában hoztam ilyet, úgyhogy már nagyon ideje volt. Ezt a szösszenetet is összekötöttem valamivel. Hogy mivel is? Nos... csupán annyit mondok, hogy jegyezzétek meg ezt a kis irományt, mert a jövőben még találkozni fogtok a benne szereplő karakterrel.

De hogyan? Hát... meglepetésnek szántam, de annyit elárulhatok, hogy Kaion világát szeretném kibővíteni. Mit értsetek ez alatt pontosan? Több olyan történetet tervezek írni a jövőben, amelyek szintén az általam alkotott metropoliszban fognak játszódni. Ezek a történetek természetesen más karakterek sorsfordulatait fogják majd bemutatni, de a bennük felvonultatott szereplők közül lesznek olyanok, akik ismerik egy másik sztori hősét, és utalni is fognak rájuk. Meg aztán előfordulhatnak olyan karakterek is, akik több történetben is feltűnnek majd.

És a Játék? Nos, Kaionban vagyunk, ugyanabban az időben, tehát a hatását minden sztoriban érezni fogják a szereplők, még ha nem is tudnak a létezéséről! A Kaionban játszódó történetek tehát mind egy világ darabkái lesznek! Hogy ezt sikerül-e megvalósítani? Nos, fogalmam sincs, de azon leszek!


– Ne feledd, diplomatikusan járj el. Próbáld meggyőzni őket, de csak a szavaiddal.
– Hányszor akarod még végigrágni magad a terven? A végén semmi sem marad belőle.
– Ahányszor szükséges. Addig recitálom neked, amíg végre fel nem fogod, hogy csakis ezzel a tervvel fogsz előrébb jutni.
– Szerinted hagyni fogom, hogy egy halott dirigáljon nekem? Próbálhatsz győzködni, de a cselekedeteimnek nem szabhatsz gátat.
– Tényleg? Pedig épp azt teszem.
– Miről beszélsz?
– Ha nem lennék, már rég berontottál volna, hogy a fejét fedd mindenkinek. De mégis itt vagy, és azon rágódsz, mi legyen. Ismerd el, nyerésre állok.
Farrell dühödten mordult egyet, a lány azonban sajnos igazat beszélt. Hezitált, de kizárólag azért, mert valóban fontolóra vette, hogy kivételesen a diplomatikus megoldást válassza-e. Oh, mennyire gyűlölte a lányt ezért… és erőlködhetett bármennyire, nem tudott megszabadulni tőle. Ő volt a lelkiismerete, a tettekre sarkalló, vagy tettekről lebeszélő belső hangocska, a második árnyéka… egy délibáb, akit senki sem látott és senki sem hallott. Kivéve persze őt. És még csak nem is ez volt a legrosszabb az egészben.
A lány mindig megjelent előtte; nem tehetett semmit, hogy elűzze. Már millió meg egy féle módszer eszébe ötlött, miként ölhetné meg, hogy végre nyugta lehessen… csakhogy a lány halott volt. Egy halottat pedig nem lehet még egyszer megölni.
Amióta élete szerves részévé vált, Farrell búcsút mondhatott a magánynak, ugyanis a lány mindenhová követte őt. Nem is emlékezett, mikor lehetett békésen egyedül. Nem mostanában.
Gondolatait félresöpörve, előhúzta kabátja alól a pisztolyát, aztán az ajtóhoz lopakodva hallgatózni kezdett. Három különféle hangot fedezett fel. Mindössze egy pillanatig habozott, majd betörve az ajtót, sikerült szándékának megfelelően alaposan meglepnie a bent tartózkodókat.
Kész volt szokásos módszereit bevetni, hogy információhoz jusson, de délibábja olyan nagy szemekkel méregette, hogy megremegett a kezében a fegyver. Szinte érezte, ahogy azok az íriszek lyukat égetnek belé, és ekkor be kellett ismernie magának: nem bírja. Leeresztette a pisztolyt.
– Beszélgessünk, uraim.
Megosztás:

2 megjegyzés:

  1. Yoh!

    Nahát, egy háromszázas és egyenesen Kaionból? Alig várom, hogy jobban is megismerhessem ezt a párost.
    /Az ilyen összefűződő történeteket nagyon szeretem. Nagyjából azóta tervezgetek én is egy ilyet, mióta tanultunk Balzacról és az ő Emberi színjátékáról. :D

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Hey!
      Hát... nem tudom, végül sikerül-e, hogy lesz-e kellő energiám (meg persze időm!) megalkotni ezt az én saját, tág univerzumomat, mindenesetre próbálkozni fogok vele. :D
      Úgy tervezem, hogy a történetek önállóan is értelmezhetőek, nem szükséges ismerni pl. a Stingert ahhoz, hogy érthetőek legyenek.

      Törlés