2017. július 6., csütörtök

I. Pillér: A vég után - 1. fejezet

Szép estét/reggelt/napot mindenkinek! Végre valahára megérkezett a Windfall pillérei folytatása! Aki úgy dönt, elég bátor ahhoz, hogy nekikezdjen, az jobb, ha összeszedi magát, mert nem csak a szereplőkre zúdul hirtelen minden, hanem az olvasóra is!
Új szereplők, új helyszínek, új, eget rengető rejtélyek, rengeteg új információ, káosz, káosz, káosz...! Oh, és a Nulladik pillér fejezeteinél hosszabb fejezetek!

Tartalom: Az utolsó menedéktábor elestével Windfallt végleg a porba tiporták a Xitanok. A vég azonban mindig valami újnak a kezdete, és ezt a bukás után begyűjtött négy túlélő a saját bőrén tapasztalhatja meg.
A Bunker névre keresztelt, a Kékek parancsnoka által létesített bázis egy összetett tervet dolgozott ki a vérszomjas démonok ellen. Feltevésük, miszerint a Xitanok Windfall népének kiirtásával nem állnak le, beigazolódni látszik, és a csapat hirtelen nyomás alá kerül. Bár a négyes tagjai abban bíztak, hogy végre megszabadulhatnak egymástól, a Bunker a segítségüket kéri, és egy szempillantás alatt az események sűrűjében találják magukat. A Bunker ugyanis nem az a hely, aminek látszik, és ha eddig azt hitték, sikerült kiismerniük a Xitanokat, hát súlyosan tévedtek. A valós küzdelem csak most kezdődik, mely még a világukat evő háborúnál is megpróbáltatóbb lehet...


Barton óvatosan végigtapogatta a felkarját. A karmolásnyomok még mindig élesen kirajzolódtak sápadt bőrén, de a gyulladást jelző pirosság már elmúlt. Egy háborúba született; azzal a céllal jött a világra, hogy harcoljon. Igen, őt háborúra programozták… talán éppen emiatt volt olyan gyors az anyagcseréje, és épp emiatt regenerálódott olyan hamar. Legalábbis ő mindig ezt gondolta. A világ pedig egyszer sem próbált rácáfolni.
A kapott hűs, kissé kocsonyás állagú krémet egyenletesen felvitte a sérült felületre, aztán gyakorlott mozdulatokkal betekerte azt légáteresztő fáslival. Miután félretette a tubust, magára kapta a Bunker által szolgáltatott pulóverét, rajta a Bunker szimbólumával: két darab egy vonallal húzott, egymásba „olvadó” háromszöggel. A pulóver mérete nagyobb volt, mint amire szüksége lett volna (a bősége annyira nem zavarta, az ujját azonban fel kellett tűrnie), de már levették a méreteit, szóval remélte, hogy mihamarabb testhezálló öltözékbe bújhat. Nem bánta a váltást; ugyan szerette a Cage-től kapott terepruhát, és mindössze ennyi maradt hajdani csapatából, de hiába a masszív anyag, a precíz öltések, a tökéletes méretezés, a zord körülmények nem kíméletesek semmivel. A ruha nemcsak agyonnyűtt volt, hanem borzalmasan kényelmetlen is. És akkor a rengeteg ráragadt mocskot még nem is vette számba.
A faluról falura járás, az állandó menekülés, a romba döntött épületek nem biztosítottak mindig olyan privilégiumot, hogy fürdés. Barton már el is felejtette, milyen érzés az, amikor a forró vízsugár bizsergeti az egész lényét. Bár szerencsésnek mondhatta magát abból a szempontból, hogy Windfall gazdag tiszta vízű forrásokban, és így mindig akadt a közelben fürdővíz, de a levegő sokszor vérfagyasztóan csípős volt, szóval inkább hagyta, hogy a koszrétegre újabb rakódjon, mert ő bizony nem kockáztat meg egy jó kis tüdőgyulladást.
Amikor Dyan Lee egyik embere bevezette a fürdőhelyiségbe, sírógörcs tört rá. Persze a kibuggyanni vágyó könnyeket sikerült visszatartania, ám amikor a zuhanyrózsa alá lépett és magára nyitotta a lehető legforróbbra állított vizet, útjára engedte őket. Az arcán és egész testén végigfolyó vízcseppek gondosan elfedték őket.
Mivel nem szabtak korlátokat azzal kapcsolatban, mennyi víz áll a rendelkezésére, így természetesen élt a lehetőséggel. Legalább két órát töltött odabent, melynek fele abból állt, hogy hagyta meztelen, sebekkel és hegekkel fedett tagjait permetezni vízzel. Egyáltalán nem olyan volt, mint esőben ácsorogni. A forró víz, a gőz szinte légneművé tették nehéz, szilárd testét. A feszült izmok elernyedtek, a csomók kivasalódtak, a fájdalom elpárolgott. Annyi idő után végre először felszabadultnak érezte magát. Nem hitte volna, hogy egy egyszerű zuhany képes lehet ilyen hatást elérni. Egy zuhany, ami a Falon túliak számára mindennapos… de nekik…
Mikor bőre már teljesen kiázott, nekiállt a tisztogatásnak. Majdnem egy egész tubus tusfürdőt elhasznált, és egyáltalán nem érzett bűntudatot emiatt. Igyekezett arra gondolni, hogy megérdemli, ez megjár neki.
Bőréről több hétnyi piszkot vakart le, mely sötétté színezte az örvénylő vizet a lábai között. Minél szennyezettebbnek tűnt a víz, ő annál nagyobb erőt kifejtve sikált… egészen addig, míg több helyütt teljesen le nem hántotta a legfelső bőrréteget… valamint a történtekkel járó, megtépázott kedélyállapotot. Az égető fájdalom ráncokat csalt az arcára, de már rég nem ellenségként tekintett a fájdalomra. Amíg érzi, addig biztosan tudja, hogy él.
Az alapos fürdést követően a mosdóhoz tipegett, hogy a tusfürdőhöz hasonlóan a fogkrémből is legalább fél tubusnyit elhasználjon. A rothadó íz a szájában a harmadik mosás után is érződött még.
A felfrissülést követően testébe hirtelen beköltözött a kimerültség. Ennek ellenére nem aludt többet néhány óránál. Első éjjel szinte egy szemhunyásnyit sem. Amint Lee és az emberei körülvették őt és azt a három túlélőt, akikkel sikeresen kimenekült Alavatból, az események felgyorsultak. Akkora sebességgel pörgött minden, hogy nehezére esett követni, mi zajlik körülötte. Miután Lee kihúzta őket a csávából Hillfordban, a Bunkerbe szállították őket. A Bunker egy precízen kiépített, földalatti bázis volt; a démonvész nehézségeihez viszonyítva szinte elképzelhetetlennek tűnt, hogy egy ennyire modern, ennyire fejlett támaszpontot létesítsen az a néhány katona, akiket Cage megbízott. Barton felszereltnek képzelte el, de ennyire azért nem. Arra meg aztán abszolút nem számított, hogy váratlanul ennyire sok idegen arc veszi majd körül.
Az alapítók túlszárnyalták önmagukat, a lehetőségeiket. Nem Bartonék voltak az elsők, akiket kimenekítettek, habár a létszám nagyrészét mégsem windfalliak tették ki… hanem a lány óriási meglepetésére a Falon túli népek delegáltjai, akik ugyanúgy rendelkeztek az irányítás jogával, mint a windfalli alapítók. Bár egyelőre senki nem szolgált semmi konkréttal, ennyit azért sikerült leszűrnie mindabból, amit láthatott és amit képes volt felfogni. Akkora erővel zúdult rá minden, hogy még most is azon kattogott az agya, mi lehet ez az egész.
Miután behozták a kis szedett-vedett csapatot, tagjait elszakították egymástól, hogy ellássák őket, és információkat gyűjtsenek be tőlük. Bartont a sok idegen arc túlterhelte, így csak minimális információval szolgálhatott, de ezért a minimális információért is alaposan meghurcolták. Olyannyira, hogy végül Lee-nek kellett közbeavatkoznia, hogy rendre intsen mindenkit. A nő természetesen felismerte a ruháján a jelzést, és Barton látta rajta, mennyire ég a vágytól, hogy tovább faggattassa őt, de valahogy sikerült legyűrnie a késztetést. A lánynak és a másik három túlélőnek gyógyulási időt adott, de közölte, hogy ezt az időt sajnos rövidre kell faragnia, mert máris munkába kellene állniuk.
– Bízok benne, hogy hamar talpra állnak – mondta, azzal távozott. Ez alig néhány napja történt (hogy pontosan mikor, azt Barton képtelen lett volna megmondani; minden kegyetlenül egybefolyt), azóta nem látta. A Bunker többi katonáját (többnyire orvosokat) azonban rendszeresen: ők biztosították a szükségleteit, és folyamatosan figyelték az állapotát. Bár Barton csupán egyetlen nappal előbb találkozott társaival, mint ezekkel az idegenekkel, mégis azt kívánta, bár láthatná valamelyiküket. Legalább egy percre. Fogalma sem volt, miért, de úgy vélte, már a puszta látványuk megnyugtatná őt egy kicsit. Korábban hitt a Bunkerben, biztonságosnak, megbízhatónak tartotta, most mégis mindent feszélyezőnek ítélt meg. Hiszen… hiszen Falon túliak rohamozták meg az egészet! Normális ez egyáltalán? Így kellett ennek lennie? Valóban ez lett volna Cage terve, vagy valami elromlott útközben?
Bartonnak ötlete sem volt, hol tartózkodhat jelenleg. Amit eddig látott a Bunkerből, az olyan egyformának hatott. Masszív, tömör, szürke falak, egyforma, neoncsövekkel megvilágított folyosók, fotocellás ajtók, drónok, számítógépes rendszerek, kamerák, letisztultság, egyszerűség… és még több szürkeség. A Bunker hatalmas lehetett, hatalmasabb, mint azt képzelte. Amikor legelőször a fülébe jutott a hír, hogy a Cage által kiválogatott katonák sikerrel jártak, egy kisebb vezérlőtermet képzelt el, tele számítógépekkel, és ennyi. Ez… messze felülmúlta a feltételezéseit. Hiszen saját hálóhelyiséget biztosítottak neki!
Épphogy magára kapta a pulóverét, amikor az ajtó halk szisszenést hallatva félrecsúszott mögötte. Feszülten pördült meg a dobozon, amelyen egészen idáig ücsörgött, ám a harci inger elmúlt, amint tekintete egy ismerős arcra vándorolt. John Cross ugyanolyan kíváncsian és meghökkenve méricskélte, ahogy a lány őt. Egy pillanatra még meg is torpant, de a kísérője egy másik doboz felé terelte.
– Barton – biccentett a lány felé, miközben helyet foglalt. Barton hasonló fejmozdulattal üdvözölte, majd tekintetét a kísérőre emelte, aki egyetlen szó nélkül távozott. Egyik túlélő sem tett erőfeszítést azért, hogy megkérdezze, mi ez az egész; tudták már jól, hogy itt csakis őket kérdezhetik.
Cross határozottan jobban festett, mint első találkozásuk alkalmával. Tiszta volt, kócos tincsei rendezetten álltak, a minden bizonnyal késsel vágott borostája eltűnt, és így vonásait gond nélkül ki lehetett venni. A zord, mogorva tekintet mögött meglepően kedves vonások húzódtak. Egyedül a sötét karikák rontották az összképet. Tehát az álmatlanság nemcsak Bartont érte utol, ami egyrészt kissé megnyugtatta, másrészt komorrá tette.
Ahogy egyre hosszabb ideig figyelte a férfit, reményei társai jelenlétével kapcsolatban hamarosan elillantak. Bár Cross felbukkanása először enyhe megkönnyebbülést hozott számára, a közöttük feszülő csend visszacsempészte a kellemetlen érzést a bőre alá. Hosszúra nyúló percekig csak hallgattak, majd mikor Crossnak feltűnt, hogy a lány érkezése óta őt bámulja, eleresztett egy mély sóhajt, és közelebb húzódott.
– Mondhat bárki bármit erről a helyről… engem a frász kerülget tőle. – Suttogva beszélt, mintha attól tartana, lehallgathatják. És talán okkal feltételezte ezt. Barton összébb húzva magát, egyetértően bólogatott. Több szó nem esett közöttük, mert ismét félrecsúszott az ajtó, és először Flynn és kísérője, aztán őutánuk Pace és az őt kalauzoló személy lépett be az éles fényű helyiségbe. A dobozok felé irányítva az érkezőket, az idegenek hangtalanul eltűntek.
Mindenki nagy szemeket meresztett a másikra, és ugyanúgy, ahogy az előbb, megint néma csendben telt el az első néhány perc. Ez idő alatt Barton újonnan érkezett két társát is végigmérte. A piszok nélkül Crosshoz hasonlóan szintén barátságosabbnak tűntek.
Végül Flynn vetett véget a feszült némaságnak.
– Szóval…
– Várakoztatnak minket – folytatta Pace.
– Ja, feltűnt – horkantott Cross.
Valami feladatról beszéltek – mutogatta Barton.
– Hát… most már épp ideje lesz végre válaszokat adniuk – szúrta közbe Flynn, türelmetlenségét és az ebből fakadó ingerültségét egyáltalán nem palástolva. Barton észrevette, hogy egyikük sem emelte feljebb a hangját suttogásnál.
– Most az egyszer egyetértek a vén fazékkal. Basszus, el sem hiszem, hogy ezt mondtam… Ez a hely megőrjít… – A mesterlövész homloka ráncba szaladt. – Ha ez a Lee nem kezd el gyorsan felvilágosítani minket, megnézheti magát, az egyszer biztos.
Ezután megint csak hallgattak. És pislogtak. És fészkelődtek. És még tovább hallgattak.
– Az egész életemet ezen a rohadt dobozon fogom leélni? – durrogott Cross, bár ügyelve rá, hogy ne emelje fel a hangját.
– Tárgyalási stratégia – fogott gyors magyarázatba Pace. – A végtelenségig nem várakoztathatnak. Akármit terveznek is velünk, elég sürgősnek tűnt.
Bármi észrevétel? – kérdezte Barton.
– Hát… – fonta karba a kezét Flynn – mindenki bűzlik az ibolyától…
Halk kuncogás futott végig a kis társaságon.
– Nem tudom, melyik az elviselhetőbb; ez vagy a többhetes izzadtság – elmélkedett csúfondárosan Cross.
– Az utóbbira voksolok – vágta rá Flynn kissé mókásan.
– Hé, kölyök, nem lehet, hogy összecserélték a samponunkat? – tudakolta a lánytól a mesterlövész. Barton felemelte mindkét kezét, jelezve, hogy neki semmi köze sincs egy feltételezett merénylethez. Szája széle közben halványan felfelé kunkorodott. A levegő vibrálását már szinte egyáltalán nem lehetett érezni, és a lány eloszlatta kétségeit a társaival való pozitív találkozás bukásával kapcsolatban.
– Jól van – fordította komolyra a szót Pace. – Bármi sejtelem azzal kapcsolatban, hogy miért tartanak itt minket?
– Vagy azzal kapcsolatban, hogy tulajdonképpen mi is ez a hely? – tárta szét a karját Cross. – Úgy értem… ez az egész kóceráj tele van Falon túli küldöttekkel! Falon túliakkal, akik minden sejtjükkel gyűlölnek bennünket. Heló! Valami itt nagyon elszaródott!
Egyetértő biccentéseket kapott válaszul.
– Kölyök? – Flynn a lányra nézett. – Téged talán ismernek Cage által…
Barton lemondóan lesütötte a szemét. Azért is, hogy könnyebb legyen elviselni társai kíváncsi, tudásszomjas tekintetét.
Csak faggattak. Válaszokat a saját kérdéseimre én sem kaptam.
– Hát… Lee-nek határozottan az érdekében állt, hogy minden kényelmünket megadják… Sokáig nem tarthatnak a sötétben; kellünk nekik. Nagyon. – Pace az ülőalkalmatosságként szolgáló dobozt vizslatta.
– Mintha valahogy a Falon túlra keveredtünk volna – jegyezte meg halkan Cross. – Ahogy ezek néztek rám… elgondolkodom azon, hogy talán egy Xitan társaságát jobban élvezném. Egyáltalán látott bárki ismerős arcokat?
Ismét fejrázás volt a reakció.
– Barton?
A lány mellkasába fájdalom nyilallt, hogy megint nemleges válasszal kellett előállnia. Tudta, hogy Cage belső köréből már mindenki odaveszett, de nem csupán a csapattagok között nőtt fel. Megannyi lojális katonával találkozott parancsnoka jóvoltából, akik mind bátorságukat fitogtatták. Barton el sem tudta volna képzelni, hogy gyávaságból elbujdostak. Akik eddig megfordultak nála, idegenek voltak, és ez egyetlen magyarázatra adott okot: hihetetlen, de odalettek mind. Habár… talán mégsem ez hangzott annyira elképzelhetetlennek, sokkal inkább az, hogy ő még élt.
Gondolataiból Cross ingerült zúgolódása rántotta ki. Bár csak kicsivel több, mint egy napot töltött a három katonával, ennek ellenére már meg sem lepte, hogy ő dohogott a leghangosabban. Illetve… a leghangosabban kívülről. Ahogy Barton végignézte a többieket, lerítt róluk, hogy hasonlóan nagy méretű ingerültséget és türelmetlenséget fojtanak el magukban.
A mesterlövésznél pillanatok alatt betelt a pohár. Hirtelen felugrott, majd járkálni és harsogni kezdett.
– Szóval ezen a rohadt dobozon kell megőszülnöm? – hőbölögte a kijárathoz lépve. – Beragadt az ajtó, vagy mi van? Vagy épp tesztelni próbálnak minket? – A helyiség sarkait tanulmányozta, kamera után kutatva. – Megkönnyítem a dolgukat: nem vagyunk csapat, én pedig már ott megbuktam a teszten, hogy nem vagyok hajlandó a mocskukkal foglalkozni!
– Elment az eszed? – szökkent fel Pace, tekintete szikrákat szórt. Flynn trappoló léptekkel a lövész mellé lépett, megragadta őt, hogy egy nagyot rántson rajta, de Cross könnyen kihúzta a felkarját az öreg szorításából.
– Pont most akarsz provokálni? – durrogta megilletődötten, azzal jobb öklét megküldte a veterán arca felé. Flynn még épp időben hajolt félre, a mellette elsuhanó kezet pedig szorosan megmarkolta. Mielőtt Cross a többi végtagját is bevonhatta volna, Barton és Pace szétválasztotta őket. A lány Flynnt próbálta hátrébb vonszolni, míg a kardforgató társát igyekezte lefogni.
– Elég legyen ebből! – süvöltötte a két hepciáskodónak.
– Azt ne mondd, hogy nem volt jogos! – förmedt társára a mesterlövész, szúrós pillantást küldve Flynn felé. Az öreg lassan lefejtette Barton erős ujjait magáról, de nem lépett közelebb Crosshoz.
– Ha végre fegyverhez jutok, te leszel az első, akibe lyukat lövök! Hogy a francba nem tettek még ki egy sziklára valahol a tengeren? Életemben nem találkoztam hisztisebb pöcsrágóval, mint te, macsóképző!
– Minek hívtál? – Cross kész volt rávetni magát az öregre; Pace alig bírta hátrakulcsolt kezét tartani.
– Pontosan… egy hisztis pöcsrágó vagy, Cross! – ismételte meg magát ugyanolyan erélyesen Flynn. Cross homlokán ér lüktetett, de Pace makacsul igyekezte fékezni a dühét.
– Döglöttél volna bele a rohadt dohányfüstödbe, te…
– Dühönghetsz, de igaza van, John! – A kardforgatónál is betelt a pohár. Kijelentése hatására a lövész izmai elernyedtek, arcára döbbenet telepedett. Egy nagy lendületet véve kiszabadította magát társa szorításából, hogy tekintélyesen szembenézzen vele.
– Megismételnéd? – Hangja ezúttal alig volt több suttogásnál, mégis fenyegetőbben csengett, mintha torka szakadtából üvöltötte volna.
– Örömmel. A veteránnak igaza van. Hisztizel.
Cross álla nagyot koppant a padlón.
– Én ugyan nem!
– De igen, pontosan ezt teszed. Én ugyan türelmes vagyok, de ők nem egészen. – Kezével Bartonra és Flynnre bökött. Cross értetlenül meredt hol társára, hol a többiekre. Mikor tekintete összeakadt Bartonéval, a lány heves bólogatásba kezdett.
– Nos, addig nem is volt semmi gond, míg ez a két háborús bajnok be nem toppant!
Pace olyan látványosan vonta fel a szemöldökét, hogy a mesterlövész meghökkent, és következő lélegzetvétele a torkán akadt.
– Szerinted Purcell miért lépett le, mikor Vaal mellett bujdostunk?
– A-a, nem. Nem. Ezt most találod ki.
– Neked nem merte elmondani. Sokszor én is azt hittem, hogy szétkapod a koponyáját.
– Most már világos, miért tevékenykedtél szólóban – szúrta közbe rosszmájúan Flynn. Cross keze ökölbe szorult ismét.
– Te csak tartsd a szád, rozsdafazék!
Barton igyekezett az öreg elé lépni, hogy valamelyest takarja őt a lövész szeme elől. Kezét arcmagasságig emelve próbálta lecsillapítani, ám segítségnek szánt gesztusa fordítva sült el.
– Hogy mondod? – Cross kezét a füléhez emelte. – Ne-nem hallom.
Barton fejében egyszerre volt halotti csend és fülsértően óriási robaj. A levegő vibrált körülötte, az elpattanó szikrák bizsergetni kezdték a bőrét. Mire észbe kapott, már rá is vetette magát Crossra… illetve vetette volna, ha Flynn nem avatkozik közbe. Fortyogó haragja próbára tette az öreg erőtartalékait; sikerült háromszor is majdnem kiszabadulnia. A negyedik próbálkozás eredményes lett volna, ha az ajtó mellettük váratlanul szét nem csúszik, hogy érkezőket hozzon.
– Szívesen Xitan-eledellé minősíteném önöket, de valószínűleg annak sem lennének jók… Túl rágósnak tűnnek. Talán pont emiatt vannak még életben.
Dyan Lee lépett be a helyiségbe, egy sötétkék terepruhát, ezüstfehér hajkoronát és borostát viselő férfivel az oldalán. Az idegen szürke, lenéző íriszpárjában tekintélyt lehetett felfedezni… méghozzá nem is keveset. Tett néhány óvatos lépést közelebb, hogy mind a négy túlélőt tetőtől talpig, minden részletre kitérően végigmérjen. Ők kényelmetlenül, összehúzott szemmel ácsorogtak; egyiküknek sem volt ötlete, mi következik most.
Az ismeretlen öreg szeme legutoljára Bartonon állapodott meg; szigort reprezentáló vonásai ekkor kissé megenyhültek.
– Áh, az ifjú Sameen. – Még a hangja is kissé dallamosabban szólt. – Sokat hallottam rólad. Ami önöket illeti… – vetett egy gyors pillantást a többiekre – még nem volt szerencsém… habár, ez nem igazán lep meg.
– Most sértegetni jött, vagy van valami konkrétabb célja is? – Pace volt az első, aki megtörte a négyes némaságát. Kezét szorosan karba fonta mellkasa előtt; tartása türelmetlenségét és felháborodását hangsúlyozta. Az idegen ráncos arcára halovány, elégedettségről árulkodó mosoly ült ki.
– Talán praktikusabb lenne, ha mindnyájan átvonulnánk a szomszéd terembe.
A négyes kissé feszengve, kissé kelletlenül, de elindult az érkezők után. A szomszédos terem pontosan ugyanolyan monoton szürke volt, mint eddig bármelyik másik helyiség. A plafonba épített neoncsövek kékes fényt borítottak egy ezüstös árnyalatú körasztalra. Ezen a körasztalon, és az azt körülvevő székeken kívül semmi más nem kapott helyet odabent.
– Kérem, foglaljanak helyet – intett az idegen a székek felé. Miután a négyes (továbbra is feszengve) elhelyezkedett az asztal körül, Lee és az öreg megállapodott velük szemben. A bejárati ajtó nyitva maradt mögöttük.
– Még várunk valakire. Kicsit késni fog, de tovább nem szándékozzuk húzni az időt – tájékoztatta őket Lee, majd biccentett az öregnek.
– Köszönöm a végtelen türelmüket. – Hangjában merő gúny csengett, és ahogy Barton elnézte társait, már mind a tűréshatáruk legvégét járták. Kíváncsiságuk azonban erősebbnek bizonyult. – A nevem William Kennex, Cage engem bízott meg a Bunker igazgatásával.
Oh. Egy nagymellény. A négyes váltott egy gyors pillantást. Barton könnyen ki tudta olvasni a szemükből, mit kérdeznek tőle, mire ő alig észrevehetően megrázta a fejét. Nemcsak soha nem találkozott a fickóval, de még a neve is idegen volt.
– Tudom, hogy vannak megválaszolatlan kérdéseik…
– Nem is kevés – szólt közbe Cross, mire egy sötét pillantást kapott Kennextől.
– …de megígérem, hogy igyekszünk mindre kitérni. Amit most hallanak majd, az hosszú, és valószínűleg megpróbáltató lesz megemészteni, ezért arra kérem önöket, ha bármi kérdésük marad, a végén tegyék fel. Ez menni fog? – Kennex a mesterlövészre nézett. Cross öntelt képet vágott. – Jól van akkor. Hadd oszlassuk el a kétséget és a hamis ábrándot. Ideje a kőkemény valóságba harapni.
– Alavat elestével Windfallnak immár hivatalosan is vége – vette át a szót Lee. – A lakosság több, mint kilencven százaléka a Xitan-vész áldozatául esett. Nehéz felfogni, majdhogynem lehetetlen, de ennyi volt. Már régóta tudtuk, önök is tudták, mégsem sikerült megakadályoznunk. Ha valahol bujdosnak még túlélők, hamarosan ők is odalesznek. A windfalli lakosság nélkül a Xitanok szabadon kószálhatnak, nincs mi gátat szabjon a ragadozásuknak. Azonban, a mi bukásunkkal az idő nem áll meg, így hát felvetődik a kérdés: hogyan tovább? Itt jönnek önök a képbe.
A kíváncsiság kezdte átvenni a feszültség helyét.
– Bár valamelyest ismerhetik a Bunker feladatát, azért több folyik itt puszta segítségnyújtásnál.
– Csodálkoznék is, ha nem így lenne – jegyezte meg Flynn.
– Mivel a kezdeti nehézségek, korlátok akadályoztak a sikeres munkában, sajnos számos bukást elkönyvelhetünk, gondolok itt a félkész földalatti folyosókra, ám az áldozataink nélkül most nem tartanánk itt. Talán meglepően hangozhat, de a Bunker elsősorban nem a windfalliak megmentése céljából alakult meg.
A négyes döbbent pillantásokkal illette hol egymást, hol a két idegent. A feszültség értékei ismét magasra másztak a képzeletbeli skálán.
– A Xitanok győzelmének kezelésére létesült – vette át a szót Kennex. – Azért, hogy rendezze sorainkat, miután a démonok letarolták Windfallt. Önzőnek, álszentnek hangozhat, de mindvégig tudtuk, hogy a rádiózással nem menthetjük meg a menedéktáborokat, pusztán kicsit kitolhatjuk Windfall elestét. És pont ez is volt a célunk. Hamis ábrándokba ringattuk az embereket, elhitettük velük, hogy segíthetünk, pedig valójában csak időt akartunk nyerni magunknak arra, hogy felkészülhessünk a vég utánra.
Ez a vallomás kicsapta a biztosítékot. A csapat egyként hőkölt hátra, dühük szikrákat szórt szét a levegőben.
– Hogy merték? Mégis mit képzel, ki a franc maga?
– Az emberek hittek a Bunkerben! Mindvégig hazugsággal tömtek bennünket!
– És az a sok Falon túli? Az ő mocskos kezük van a dologban, mi?
– Hogy az a rohadt…
Cage sosem tett volna ilyet Windfall népével. – Miután elmutogatta, Barton erőtlenül visszarogyott a székére, és közben maga elé bámult a semmibe. Agyának fogaskerekei hangosan kattogtak. Egyszerűen képtelen volt elfogadni, amit az imént hallott. A Xitanok megjelenése mindent megváltoztatott, de nem hitte volna, hogy ennyire drasztikusan…
– Kérem, higgadjanak le! Jogosan dühöngnek, de hadd értessük meg a tetteink miértjét! – Kennexnek időskora ellenére sikerült annyira felemelnie a hangját, hogy a fortyogó négyes szitokszavait is túlharsogja. – Kérem. Meg fogják érteni, csak adjanak esélyt arra, hogy ismertessünk mindent!
A csapat csak nagy sokára eresztette ki az összes gőzt. Egyedül kíváncsiságuknak köszönhette a két idegen, hogy viszonylag hamar le bírta hűteni őket.
– Természetesen érdekünkben állt a túlélőket megmenteni – folytatta Lee határozottan –, de mint azt már mondtam, korlátokkal küzdöttünk, így döntenünk kellett. A Bunkert felépíteni a Xitan-vész kellős közepén nem kis munka volt. Nem ért olyan messzire a kezünk, mint szerettük volna, hiszen elenyésző létszámot képviseltünk, felszerelésben és haderőben pedig szűkölködtünk. A harcképes katonák összegereblyézése sem volt túl gyümölcsöző, és nem csupán azért, mert azok már elhulltak vagy harcképtelenné váltak. Fogalmuk sincs, mekkora előnyünk származhat önökből.
– Lee hisz a képességeikben – tette hozzá Kennex.
– Láttam harcolni önöket terepen… csapatként. Mindaz, amire képesek… aranyat ér ezekben a kétségbeejtő időkben.
A négyes megint kelletlenül fészkelődött. Barton látta rajtuk, hogy ők sem tudják, mihez kezdjenek Lee dicséretével, a beléjük vetett hitével.
– Azért ennyire még ne szaladjunk előre – tette a nő vállára a kezét Kennex. – A célt készültünk ismertetni. Vagyis: ha nem Windfall megóvása, akkor mi? Cage határozottan hitte, hogy amint a katonáink elhullnak, már nem lesz semmi, ami megakadályozná a Xitanokat. A Fal is kevés hozzá, nem számít, a Falon túliak mennyit fektettek a megépítésébe. A visszaszámlálás időszakát arra használtuk, hogy megvalósítsuk Cage parancsnok lehetetlen tervét: kapcsolatba léptünk a Falon túliak uniójával, és szövetséget kötöttünk velük.
Ez az információ megint csak nagy döbbenetet váltott ki. A négyes ezúttal szólni sem bírt.
– Sajnos ezt a szövetséget megkötni nem egyszerű feladat volt; rengeteg kimerítő tárgyaláson kellett átesnünk, ami sajnos elvonta a figyelmünket Windfall túlélőiről. Ezeket a tárgyalásokat szándékosan nem hoztuk nyilvánosságra, tekintettel arra, hogy nem… igazán vagyunk baráti viszonyban a Falon túliakkal.
– Sokan úgy tartják, hogy a démonok Isten büntetése, éppen ezért csak a mi népünk van veszélyben, de ez tévedés – folytatta Lee. – Már hangsúlyoztuk, hogy Windfall kihalásával nem lesz gát a démonok előtt… sajnos ez az elmélet beigazolódni látszik. – A nő megérintett valamit az asztal szélénél, mire az egész körlap egy óriási képernyővé változott. Kennex lejjebb vette a neoncsövek fényét, hogy a kijelző élesebbé váljon. A körasztal közepén mappák rajzolódott ki; Lee ezeket magához húzta, majd néhány kecses kézmozdulattal az asztal fölé vetítette a tartalmukat. A hologramok drónfelvételek voltak, és a csapat azonnal felismerte, mit ábrázolnak; a Falat.
Először semmi érdekfeszítő nem mutatkozott a felvételeken; nyirkos, ködös időjárás, mozdulatlan növényzet, amelyből szemet szúróan kiemelkedett a masszív, többszáz méter magasra húzott Fal. Aztán villanásokat lehetett látni; mintha állatok játszadoztak volna a bozótban, majd egy tucat Xitan váratlanul, gyakorlatilag a semmiből előbukkanva nekiesett a Falnak, vadul, emberfeletti erővel próbálva lebontani az eléjük kerülő akadályt.
– Ez… – Cross szava elakadt. A fejét rázva visszadőlt a székébe, és csak hangtalanul hápogott. Flynn megdermedve, elsápadt arccal figyelte a Xitanok ádáz próbálkozását. Még a ködös levegő ellenére is látszott a rongálás nyoma.
– Mikori felvételek? – Pace volt az, aki ezúttal megtörte a csendet.
– Két hete készültek – felelte halkan Lee, majd miután véget értek, a levegőbe nyúlva visszahúzta őket az asztalra.
A terhes némaság percekig is eltartott. A négyes tagjai hol egymásra tekintettek, hol a semmibe meredve emésztgették a látottakat. Barton azon kapta magát, hogy összeszorult a gyomra, és a Xitanok iránti gyűlölete erőteljesebben lángolt.
– Lehet, hogy a Xitanok Windfallban bukkantak fel először, de nem csak ránk vadásznak. Ha átjutnak a Falon, az egész világ veszélybe kerülhet. Mivel korábban ehhez hasonlóra nem volt példa, joggal hihettük azt, hogy csak minket fenyeget veszély, de azért az mindenkiben megfordult, hogy mi van akkor, ha tévedünk. Cage-t is pontosan a kételyei vezették, mikor ránk hagyta a Bunker felállítását.
– Egy valami nem világos – szólalt fel Pace megint. – A Falon túliak csempészni sem engedtek minket, mert attól féltek, a démonok megérzik, hogy átjutottunk. Ez a támadás viszont bizonyítja, hogy ők is ugyanúgy célpontok lehetnek.
– Pontosan – erősítette meg Lee.
– Akkor mindennek tudatában hogy-hogy nem menekülhettek a túlélők a Falon túlra? – Pace éles hangja bezengte az egész termet. – Már két hete tudnak róla, Alavat viszont alig egy hete esett el. Minden ott bujdosó élhetne még! Azt állítják, hogy a tárgyalások lefoglalták az idejüket… Baromság. Alavat van… volt a legközelebb a Falhoz! Ugyan mégis miért lett volna olyan nehéz azokat a szerencsétleneket átjuttatni?
Társai átvették a belőle áradó indulatokat; kirívóan meredtek a két idegenre.
– Erre mi is gondoltunk – fogott bele a magyarázatba Lee –, de a Falon túliak neheztelték a…
– Ki is akkor a Bunker tényleges feje? – szakadt ki a kérdés Flynnből. – Ki irányít itt tulajdonképpen? Azt mondta, ön az igazgató – bökött Kennexre –, talán a Falon túlról jött? Mi a francért hemzseg itt minden tőlük?
Kennex most először vesztett az érkezésekor magával hozott eltökéltségéből. Kétszer is sóhajtott, mire végre szavak jöttek a nyelvére.
– Függünk a Falon túliaktól… túlságosan is. Mikor először leültünk velük tárgyalni, még nem gondoltuk, hogy így végezzük majd, hiszen Windfall kiváló katonákat edzett… Mindenki határozottan hitte, hogy a katonáink képesek lesznek megfékezni a Xitanokat. De a támadásuk olyan hirtelen és kiszámíthatatlanul érkezett, akár egy levegőben terjedő, halálos vírus. Talán a Kékek és a Feketék együtt sikert is arathattak volna… de mivel képtelenek voltunk összedolgozni, a démonok megszégyenítettek minket. Ráadásul a háború alatt a muníció túlnyomó részét is elhasználtuk. Lehetetlen lett volna felkészülni. Védelem kiépítésére is alig maradt idő, nemhogy szervezett támadás előkészítésére… Mire valamennyire feleszméltünk a ránk mért csapásból, már túl sok katonánk lett oda ahhoz, hogy bármit is kezdhettünk volna. Csak a menekülés és a bujkálás maradt a túlélők számára. Szóval míg a démonok lassan levadászták őket, addig mi igyekeztünk a jövőre gondolni.
– A tárgyalásokkal eleinte semmit sem értünk el, az unió szóba sem akart állni velünk – vette át a szót Lee. – Azonban mikor világossá vált, hogy Windfall nem élheti túl, akkor már kénytelenek voltak nyitni felénk, mert attól féltek, a vész őket is utolérheti. Sikerült megállapodást kötnünk.
– Ekkor érkeztek meg az első segélycsomagok, amiket mi igyekeztünk is a lehető legtöbb menedéktáborba eljuttatni. Az ellátmányt nem ingyen, jótékonyságból adták, hanem azért, mert megijedtek. Tudták, hogy szükségünk van a támogatásukra, és mivel ők ezt biztosították számunkra, cserébe elvárhatják a segítségünket. Közösen kidolgoztunk egy tervet, de a Fal felhúzása óriási, szinte mérhetetlenül nagy befektetéseket igényelt. Elfogyott a pénz, a munkaerő és a nyersanyag, így lehetetlenné vált a fegyverkezési ipar beindítása.
– Elég, elég… Vá-várjunk csak egy percet – intette le a nőt Cross. Homlokán ráncok húzódtak. – Hagyjuk el a felesleges körítést. Most épp azt akarják mondani nekünk, hogy segítsünk a Falon túliaknak. – Hangja rideg volt és visszafogott. Egy rövid szünet után aztán bevetette a tüdejét. – Ez valami rossz vicc? Miért is kellene tulajdonképpen? Ők mit tettek értünk? Küldtek egy kevéske kis ellátmányt, hogy a becsületük tiszta maradjon, de ezen kívül? Most meg elvárják, hogy az a kevéske túlélő segítsen? Tényleg? Hát erre én aztán nem vagyok hajlandó! Ha a Feketék vezére élne és félholtra kínozna, akkor sem! A mocskos… álszent gennyládák! Ha az utamat keresztezi itt valamelyik…
– Kérem, higgadjon le, John… – próbálta csitítani visszafogottan Kennex. A mesterlövész tekintete veszedelmesen villant egyet.
– Cross! A nevem Cross! – köpködte a szavakat. Bartonnak feltűnt, hogy Pace ezúttal nem törte magát azért, hogy gátat szabjon társa őrjöngésének. Ő sem cselekedett volna másképp a helyében.
– Higgyék el, a dühük teljesen jogos, én magam is így reagáltam először, de hallgassanak végig! – Lee már-már könyörgött. – Igen, a környező népek nem voltak segítőkészek, de ha a Xitanok átjutnak, az egész világ veszélybe kerülhet! Nélkülünk nem lehet megállítani őket…
– Már hogy ne lehetne! – csattant fel ezúttal Flynn. – Az unió nagy létszámú lakossággal bír. Ha katonákat küldenének ahelyett, hogy különféle projekteken törnék a fejüket, tök mindegy, azok a katonák mennyire képzettek, lenne esélyünk megfékezni a démonokat!
– Nem harcoló népekről beszélünk! – érvelt Kennex. – A katonáik nem érnének semmit, esetleg egy jó kis Xitan-csemegének elmennének. Különben is, lássuk be; amíg Windfall lakosai közül él még egy-kettő, nem hajlandók bemocskolni a kezüket. Minket hibáztatnak a Xitanokért; ebből kifolyólag úgy vélik, a mi terhünk a feltartóztatásuk.
Ez csak kifogás! – mutogatta ingerülten Barton. Meglepődött azon, hogy bírta ennyi ideig hozzászólás nélkül.
– Azért azt nem hiszem el, hogy nincs gondosan elrejtett fegyverarzenáljuk valahol – rázta a fejét hihetetlenkedve Pace. – Sosem tudhatják, a környezetükből valaki mikor dönt úgy, hogy rájuk támad, vagy hogy hozzánk hasonlóan mikor robban ki egy polgárháború. Egy állam az ilyesmire mindig fel van készülve.
Lee és Kennex egymásra nézett, és Barton ekkor tudta, hogy elhallgatnak valamit.
– Igaza van – ismerte el Kennex, beadva a derekát. Hangerejéből is visszavett. – Igaza van. Van… vannak jelenleg is bevethető fegyvereik. Atomfegyvereik. Az egyik tárgyaláson felvetették, hogy nukleáris kráterekké kellene változtatni Windfall vidékét, de persze nem engedtük. A dúsított urán elképesztően veszélyes és káros, nem beszélve a még odakint vegetáló túlélőkről. Azoknak a szerencsétleneknek is megjár az esély a megmenekülé…
Igen, megjár, de ha nem nyújtják ki a kezüket, az majdnem olyan, mintha atomtölteteket robbantgatnának – magyarázta heves mutogatással, kissé kipirult arccal Barton.
– Kérem, még nem értem a végére. – Kennex mintha kifulladt volna máris. – Még nem is közöltük, miért van szükség önökre, hogy miért kell védeni a Falat.
Mi? Nem azért, hogy a Xitanok ne jussanak át? – Barton értetlenül pislogott.
– De igen, viszont szerintük ennyi elég? Ha feltartóztatjuk őket, azzal le van tudva a probléma?
– Én már semmit sem értek – rázta a fejét Cross.
– Ahogy azt már említettem, kidolgoztunk egy tervet a Falon túliakkal.
– Részletezné is? – kérte számon Pace. – Gondolom, annak nincs köze az atombombákhoz.
– Nem, nincs köze. – Egy új hang felelt a kérdésre. A négyes minden egyes tagja az ajtó felé fordult, amelyen egy szintén sötétkék terepruhát viselő, első ránézésre jóvágású, középkorú férfi kandikált befelé. – Ez a terv… vagy inkább projekt már folyamatban van – ismertette velük, miközben beljebb lépett. – Röstellem a késést, Kennex. – Miután kezet rázott a férfival, a túlélők felé fordult, hogy alaposabban is végigmérhesse őket.
Volt benne valami, amitől a hideg futkosott Barton hátán. A nézése, a tartása… az egész megjelenése különbözött a windfalliakétól. Sőt, egyik Falon túli megjelenése sem hasonlított az övéikhez, éppen ezért volt a csapat olyan biztos abban, hogy az idegenek nem helyiek, annak ellenére, hogy senki sem közölte nyíltan, hogy a Falon túlról érkezett.
– Hadd mutassam be Aaron Pierce-t, aki a Védelmi Minisztérium delegációinak munkáját felügyeli – magyarázta az igazgató a csapatnak. Barton érezte, hogy komor hangulat borult rájuk. A fickó neve illett a megjelenéséhez; a lánynak határozott meggyőződése volt, hogy tekintetével akár fizikai lyukat is képes volna fúrni akárkibe.
– Akkor innen át is venném – biccentett Kennex felé Pierce.
– Öné a szó.
– Köszönöm. Nos tehát… az igazgató nyilván már részletezte a megállapodásainkat és annak feltételeit, de hadd egészítsem ki. Először is: a Fal ötletével már jóval a Xitanok megjelenése előtt is dobálózott a Minisztériumunk. Mivel nem akartunk belefolyni a Kékek és a Feketék háborújába, mindenképpen ki kellett eszközölnünk valamiféle megoldást. Akkor arra még nem számított senki, hogy a Fal majd nem a háború csapásaitól fog megóvni minket, hanem ezektől a lényektől. A pénzünket a védelem fejlesztésébe öltük, de mivel láttuk, hogy Windfall képzett katonái sem bírnak a Xitanokkal, a támadás opciója is előkerült. Sajnos a védelem kiépítése felemésztette mindenünket, és mivel két hete a démonok nekiestek a Falnak, ez ráébresztett minket, hogy talán kifutottunk az időből. – Itt rövid hatásszünetet tartott. – Az idő. A kulcs jelen fennállásban az idő.
– Az idő? – Flynn szemöldöke magasra szaladt, és a négyes többi tagja sem reagált másképp.
– Pontosan. Kifejtem. A projektünk az úgynevezett Harcoló drónok projekt. Mivel az atomtámadás lehetőségét kizártuk, és mivel nincsenek olyan képzettséggel bíró katonáink, mint maguk, egy lehetőségünk maradt. Továbbfejlesztettük a meglevő drónjainkat, arra programoztuk őket, hogy szálljanak szembe a Xitanokkal. Már túlvagyunk egy-két kísérleti bevetésen is, és bár a drónok hibátlanul működtek, a démonoknak valahogy sikerült kijátszaniuk őket. A kísérlet így sajnos elbukott, a fejlesztések pedig körülményesek. Nincs fegyverünk ellenük, és fogalmunk sincs, a Fal meddig lesz képes állni a rongálásokat. Itt jönnek a képbe maguk.
A terhes csend visszatért. A négyes hol a padlót fixírozta, hol az asztalt méricskélte. A mozdulatlanság növelni kezdte a Bartonban felgyülemlett feszültség értékeit.
– Hadd foglaljam össze – emelte fel a kezét Pace hirtelen, megnyerve mindenki tekintetét. – A Bunker azért létesült, hogy felkészüljön a vég utánra. Ennek érdekében szövetséget kötött magukkal, és bár megpróbált segíteni a túlélőknek, valójában csak a vég eljövetelét igyekezte kitolni addig, amíg maguk elő nem állnak a Xitan-vész elleni megoldással. Mivel kifutottak az időből, úgy próbálnak nyerni még, hogy megbíznak minket a Fal védelmével addig, míg a projekt működőképes nem lesz.
– Nocsak. Mégsem ejtették annyira fejre magukat. – A merő gúny Pierce hangjában hányingert keltett Bartonban.
– Ahogy Lee fogalmazott – bökött a nő irányába Kennex –, fogalmuk sincs, hogy az ittlétük mennyire nagy előnyt jelenthet számunkra. Sajnos igen szegényes a létszám, olyannyira, hogy négy ember is soknak számít.
Nem. – Cross hangja alig volt több suttogásnál, mégis bezengte az egész termet. Kennex arca láthatóan veszített a színéből, Lee mintha ilyesmi válaszra számított volna, Pierce pedig ugyanolyan aljasnak és fennhéjázónak tűnt, mint eddig.
– Mr. Cross, tudom, hogy mindez…
– Spóroljon a levegővel, uram – szakította félbe az igazgatót a lövész, alaposan megnyomva az uram szót. – Akármit bevethet ellenem, semmi sem fog változtatni a döntésemen. Eleget harcoltam. Bőven eleget. Nem is sejti, mások hibái miatt mennyit fájt a fejem… Elegem van a parancsok betartásából. Rajtunk nem segített senki, ugyan mi miért tennék? Mindenki önző, mi miért legyünk mások?
– Mert a jövő függhet tőle! – érvelt hevesen Lee.
– Ah, menjenek már az apokalipszis-látomásukkal!
– Nagyon kérem önöket, hogy gondolják végig ésszerűen! – Kennex tónusa kétségbeesetten szólt. – Amit most hallottak, azt emészteniük kell, ezzel tisztában vagyok, de szükség van önökre. Tudom, hogy a jó döntést fogják hozni.
– Hát… ezért még valószínűleg meg kell, hogy kövezzem magam, de egyetértek a szarházival – ismerte be eltökélten Flynn, mire Cross tekintete felragyogott.
– Ha pont ő ért egyet velem, akkor abban van valami…
– Windfall volt az otthonom, de mivel nincs többé… Megéri bármi másért harcolni? – Pace csatlakozott két társához, lenézően meredve az idegenekre. Bartonnak fogalma sem volt, miként reagáljon. Cage nem nézte volna türelmesen végig azt, hogy a Falon túliak belenyúljanak az irányításba, sőt, át is vegyék azt. Viszont azt sem engedte volna, hogy a démonok elpusztítsanak mindent.
– Kérem. Most feldúltak, és ilyen lelki állapotban nem lehet jó döntést hozni. – Kennex nem adta fel.
– Miért, lehet itt bármikor „jó döntést hozni”? – szúrta közbe élesen Pace.
Az igazgató eleresztett egy mély sóhajt.
– Lee, kérlek kísérd őket vissza a hálókörletbe.

0 megjegyzés:

Megjegyzés küldése