Kihívás - Kiálts

Háromszázasnak akartam... de hosszabb lett annál, majdnem kétszer. Épp egy Shout című számot hallgattam, és beindult a fantáziám. Majd a kihívás blogra egy lefaragott változatot teszek fel, habár... ezt nem faragni tudnám, inkább még bővíteni. :')

A múltkori egypercesben egy Stinger-szereplő jelent meg, ebben viszont Windfall karakterei kapják a reflektorfényt.


– Gyere! Siess!
Két fiatal kisgyermek rohant a fák sűrű lombjának takarása alatt. Ruhájukat befedte a piszok, arcukról csurgott a veríték, szemükben csillogott a kimerültség, ők mégis sebesen szedték apró lábaikat, anélkül, hogy visszanéztek volna egyszer is. A kisfiú szaladt elöl, bátran és tudatosan vezetve a mögötte loholó kislányt. A messzeségben folyamatos ropogást lehetett hallani, bár már egyikük sem félt tőle. Megtanulták kezelni. Kénytelenek voltak. Megszoknak, vagy meghalnak.
Megszámlálhatatlanul sok fát maguk mögött hagytak, amikor a fiú végre lassított, és egy szilafalhoz vezette piciny társát. Ezt a sziklafalat különféle, kesze-kusza futónövények és indák nőtték be, a fiú azonban hamarosan felfedett egy tátongó rést; egy barlangbejáratot.
– Gyere! – Megfogta a lány kezét, és bevezette őt a sötétbe. Amint szemük hozzászokott a gyér fényviszonyokhoz, egy tágas és magas plafonú barlang rajzolódott ki előttük. A talpuk alatt vékonyka vízréteg csörgedezett többszáz kis keskeny medrecskében, fölöttük cseppkőkezdemények nyújtózkodtak lefelé. A lány szájtátva bámult körbe.
– Hogy találtál rá? – kérdezte, amint végre meg bírt szólalni.
– Apám kivitt vadászni, akkor fedeztük fel – húzta ki a mellkasát büszkén a fiú, majd halkan kuncogni kezdett. – A legjobbat még nem is tudod.
– Micsodát?
– Kiálts – kérte a fiú, a lány azonban összezavarodott.
– Miért?
– Csak kiálts. Jó hangosan. Itt már senki sem fog ránk találni.
A lány továbbra sem értette, de azért vett egy jó mély lélegzetet. Vékonyka, dallamosan zengő kiáltása millió, csilingelő és melodikus visszhangban száguldott végig az egész barlangon. A visszhangok lágy szimfóniája hosszan szólt, finom zengése betöltötte a teret. A lány lélegzetét visszafojtva, csillogó szempárral fülelt. Karjára libabőr telepedett. Sosem hallott korábban ehhez foghatót.
– Ugye? Én megmondtam! – lépett mellé a fiú büszkén, aztán ő is rázendített.

***

John Cross eljutott arra a szintre, hogy saját bőrében is kényelmetlenül érezte magát. Egy meleg zuhanyra vágyott, és arra, hogy végre normális fekhelye lehessen. De nem… megint egy barlang jéghideg padlóján fetrenghet álmatlanul. Pace hívására feltápászkodott, hogy segítsen tábort verni (már csak azért, is, hogy valamivel elterelje a gondolatait), megkövültnek kinéző, legfiatalabb társa azonban meg se moccant.
– Barton! Gyere már! – Hangjára a lány összerezzent. – Mi bajod?
Barton nem reagált, csupán mozdulatlanul meredt maga elé a semmibe. Crossnak egyáltalán semmi kedve nem volt társai eszement viselkedéséhez, és ezt nem félt szóvá tenni. Mesterlövész lévén éles látásával egyikük sem vehette fel a versenyt, így kizártnak tartotta, hogy Barton kiszúrt valamit, amit ő nem, még úgy is, hogy a lányt képezték felderítőnek.
– Nincs ott semmi, gyere – ragadta karon, de Barton makacsul ellenállt.
Kiálts – mutogatta enyhén reszkető kézzel.
– Micsoda?
A lány megismételte a kérést.
– Hogyne. És fedjem fel a rejtekhelyünket – dohogta Cross. – Elment az eszed? Vagy szóljak Flynn-nek? Talán beverted a fejed?
Csak csináld.
A lövész mélyet sóhajtott, és már készült, hogy otthagyja a lányt, amikor amaz kinyitotta a száját, és kiáltást mímelt. Hang persze nem hagyta el a torkát.
– Te kis mocsok – dünnyögte a mesterlövész. – Ha ránk lelnek a démonok, megetetünk téged velük. – Azzal egy mély levegőt véve, elkiáltotta magát. És tátva maradt a szája. Saját, kissé reszelős hangja is libabőrt keltő dallammal visszhangzott. Mögöttük Pace és Flynn abbahagyta a pakolást, és a barlang zenejátékát hallgatta.
Cross nem szalasztotta el a Barton arcán leguruló könnycseppeket.
Megoszt:

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése