2017. október 19., csütörtök

Gyilkos a sötétben - 17. fejezet

Körülbelül egy éve már megírtam ezeket a fejezeteket, és... hát lassan haladok velük, mert ennyi idő alatt is sok változáson mentem keresztül, és legszívesebben a hajamat tépném a sok ostobaságtól, amit akkor jónak véltem. :'D Próbáltam javítgatni őket, de szerintem ezen maximum egy teljes átdolgozás segíthet. :') (Majd egyszer.....)


Stinger nagy hibát követett el, amiért hagyta, hogy a fülsértő vijjogás elterelje a figyelmét. Csupán egy töredékmásodpercig tartott az egész, ennyi mégis elég volt Stigmannek ahhoz, hogy lefegyverezve a lányt, az egyik bútordarabnak küldje. Forró fájdalom robbant szét ott, ahol a szekrény széle keményen a combjába fúródott, de egy frusztrált nyögéssel túltette magát a dolgon. Azonnal a földre ejtett pisztolyáért vetődött, de a férfi ugyanezt tette. Mielőtt megkaparinthatta volna, Stigman a ruhájába markolva hátrahúzta őt. A lány, követve a példáját, szintén megragadta a fickó kabátját, majd a kék fény adta erőt alkalmazva akkorát rántott rajta, hogy Stigman homloka hangosan koppant a padlón. A pillanatnyi előnyét kihasználva Stinger még oldalba könyökölte, majd a fegyverhez csúszva kézbe vette. Rögvest átfordult a hátára, tüzelésre készen. Stigman ruházata alól azonban egy másik SIG SAUER került elő.
A két fél merev testtartással várt arra, hogy a másik lépjen, de nem történt semmi. Csak a tűzjelző visított, aztán kisvártatva léptek és beszédhang szűrődött be a bejárati ajtó alól. Stigman bal kezét használva nehézkesen feltápászkodott, szemét egyszer sem véve le a lányról. A pisztoly a kezében veszélyesnek hatott, és még az sem csillapította a Stingerben felgyülemlett feszültséget, hogy nála is töltött fegyver volt. Az a határozottság, ahogy a férfi tartotta… a merevség… a lánynak nem kellett több bizonyíték arra, hogy Stigman valóban mesterlövész hírében állt.
Tehetetlenül figyelte, ahogy a fickó elbotorkál az ajtóig, majd amint eltűnt mögötte, egy káromkodás kíséretében nyomban talpra szökkent. Az ablakhoz rohant, és döbbenten tapasztalta, hogy a környező épületekből mindenki özönlik kifelé.
– Mi a franc? – szűrte a fogai közt, azzal megindult az ajtó felé, pisztolyát mindvégig törzse mellett tartva. – Walker, Connor! – vette fel a kapcsolatot társaival.
Az istenit, kölyök, mi a fene folyik ott? – harsant fel ingerülten a hacker. – Mi ez a szirénázás?
– Nem tudom, egyszer csak mindenütt bekapcsolt a tűzjelző!
Stigman még veled van?
– Meglépett – morogta Stinger, halkan ostorozva magát. – Dentával mi a helyzet? – Óvatosan, ügyelve a környezetére, kilépett a lakásból. Egy lakos sprintelt vele szemben a lépcsőház felé, valamint azt is látta, hogy a lift épp lefelé halad. A férfinek nyoma sem volt.
Mára ennyi. Elmegyünk érted. – Connor adott választ. A legkevésbé sem tűnt elégedettnek.
– Nem. Kiderítem, mi ez a káosz itt. Szerintem nem Stigman áll mögötte – ellenkezett Stinger. Amikor beindult a tűzjelző, a férfi arcán ugyanolyan valós döbbenetet vélt felfedezni, mint amilyet valószínűleg ő is viselt. A lépcsőn lerobogva előhúzta a kabátzsebéből az egyik mobilt, majd Walker appját használva megkereste a tűzjelzőrendszert. Mire kilépett az épületből a szabad ég alá, sikerült rákapcsolódnia, hogy elvágja a vijjogást. Az azonban nem némult el. Néhány újrapróbálkozás után feladta. Bárki piszkált is bele a rendszerbe, manuálisan tette.
Az utcára egy egész seregnyi ember gyűlt össze. Sokan papucsban és köntösben toporogtak, és azt igyekezték kideríteni egymástól, mi történhetett.
– Tűz van valahol?
– Ennek nincs semmi értelme, mindenhol megszólalt a tűzjelző…!
A zsivaj és a fülsértő tűzjelző visításához csatlakozott a tűzoltók és rendőrkocsik szirénája is. Stinger koponyája lüktetett a fájdalomtól, ennek ellenére megpróbált uralkodni magán. Pisztolyát a ruhája alatt rejtegetve udvariatlanul törte magának az utat, de akármerre fordította is a fejét, Stigmant nem látta. Egy símaszkot viselő alak azonban felkeltette az érdeklődését. A maszk és a fekete, vastag öltözék csak az illető szemét engedte látszani; szinte teljesen beleolvadt a félhomályba. A lányhoz hasonlóan nem sokat törődött a lakosokkal; villámsebesen kerülgetve őket haladt előre. Valahogy nem stimmelt az egész megjelenése. Ahogy lopakodva járt, ahogy állandóan körbetekintett, mintha attól tartana, a nyomában vannak. Stingernek ennyi elegendő volt ahhoz, hogy gondolatai Stigmanről rá terelődjenek. Elindult utána.
Időközben befutott újabb két tűzoltóautó és egy rendőrkocsi is, melyekből csak úgy ugrottak kifelé az egyenruhások. Menten az utcán vacogó lakosokat vették célba, akik mindegyike ugyanazt az információt tudta biztosítani számukra: ötletük sincs, mi ez az egész. Stinger fél füllel hallgatta, ahogy a tűzoltók parancsnoka utasításokat osztogat a tűzjelzők megvizsgálására, az emberek biztonságba helyezésére, illetve az esetleges veszélyek elhárítására. Egyelőre senki sem tanúsította körülötte, hogy felismerte, és szerette volna, ha ez így is marad. Nem kell megkoronázni a napot semmivel…
Ugyanannyira megilletődött, mint a símaszkos, amikor valaki hirtelen megragadta annak vállát, egy erőteljes könyökmozdulattal megállította és maga felé fordította. A fickó kirántva a karját a szorításból, hátratántorodott, a lány pedig megtorpant. Stigman. Ismét megmarkolta a símaszkos vállát, aztán csuklóját maga elé emelve magyarázni kezdett neki valamit. Stinger nekiiramodott, ügyelve rá, hogy fejét még véletlenül se fordítsa a zsaruk irányába. Ujjai szorosabban fonódtak a kabát alatt a fegyver markolatára.
Amint közelebb ért, szíve hatalmasat dobbant a mellkasában, az adrenalin pedig kétszer intenzívebben áramlott az ereiben. A símaszkos csuklóján ott virított az ezüstös pánt.
Stigman tekintete kemény volt, arcizma torz. Amint észrevette a lányt, a testét körbelengő, már-már látható feszültség értékei nőni kezdtek, szabad kezét a háta mögé rejtette. Mindeközben olyan erősen szorította a símaszkost, hogy ahogy Stinger közelebb ért, észrevette, a lábai megállás nélkül remegnek.
– Kérem… kérem…. úristen… én nem akartam, de muszáj – nyöszörgött egy vékonyka fiúhang. Stigman egy könnyed mozdulattal letépte a fejéről a maszkot, tekintetét mindvégig a lányon pihentetve. A fogoly egy fiatal, valószínűleg gimnazista fiú volt sápadt, beesett arccal, keskeny orral, könnyel telt szemekkel. Talán még Stingernél is fiatalabb lehetett, és ez a felismerés gyomorgörcsöt idézett elő a lányban. A Játékmesterek egy pólyásnak is csuklópántot adnának, ha a szükség megkívánná.
– Te állsz ez mögött? – kérte számon Stigman tőle, az épületek felé böködve. Dörmögő hangja csak még inkább a frászt hozta a fiúra.
– Muszáj volt, kellett az elterelés… – hebegte.
– Ő is Játékos? – tudakolta a férfit Stinger, holott nyilvánvaló volt a válasz.
– Hé, hé, hé! Ne-nem kaphatta két ember egyszerre a nevemet, igaz? Én…
– Ne játszd el, hogy aggódsz érte, felesleges. Megmondtam; az én bizalmamat biztosan nem nyered el. Láttam, mire képes a fajtád, láttam, te mire vagy képes. – Senki sem figyelt a símaszkosra, bár Stigman egy pillanatra sem eresztette el, sőt, mintha szorosabban fonódtak volna az ujjai a csuklója köré. Stingerben feléledt a korábban tapasztalt harag. Leheletét ugyan fehérre színezte a hideg, mégis melege volt.
– Honnan veszi, hogy nem kényszerítettek? – sziszegte, acélozott tekintetét egyszer sem emelve le a férfiról. – Hiszen a Játékosok sem önszántukból ölik le egymást!
– M-miről van szó? Nem fog megölni?
– Tele van plakátolva velem a város! – erősködött Stinger. – Az Őrszemek folyamatosan a nyomomban vannak, én…
– Nem fogok bedőlni, tudom, mire megy ki ez az egész. Azt akarják, hogy megbízzak benned, hogy elvezesselek az Ellenállókhoz. Ez nem fog megtörténni. – Stigman szavai most még Connor szavainál is keményebb éllel bírtak.
– E… Ellenállók? – Stingernek hevesebben kellett pislognia.
Kölyök, mi történik? Stinger? – Walker kétségbeesésben úszó hangjára sem figyelt oda különösebben.
– Oké, ennyi. Rád untam, kölyök – zárta le a beszélgetést hirtelen Stigman, és most először vette le a szemét a lányról. – Hé! – kiáltotta el magát, szabad kezét magasra tartva közben. – Biztosurak! Fegyvere van! Fegyvere van! – Vadul Stingerre mutogatott, akinek az ereiben megfagyott a vér, szíve kihagyott vagy két ütést. Arcizma fájdalmasan rándult egyet, és legszívesebben vulgáris szavakkal illette volna Stigmant, de két jelvényes már el is indult feléjük.
Stigman arca szigorú maradt, de tekintetében ott bujkált a káröröm. A lánynak gyorsan kellett cselekednie. Ha bevárja a zsarukat, biztosan átkutatják, és bár nem állt szándékában használni a pisztolyát, attól még ott lapult a ruhája takarásában. Ha elmenekül, Stigmant elveszti, és azt sem fogja tudni kideríteni, mit akar a sráccal. Nem beszélve arról, hogy talán sosem kaphat választ arra, miféle Ellenállókat emlegetett.
Végül egy dühös, kapja-be arckifejezést küldve Stigman felé, futásnak eredt, egyenesen az utcán vacogó tömeg irányába, remélve, hogy egérutat nyerhet. A két rendőr hasonlóképp cselekedett. A lány hallotta bakancsuk koppanását az aszfalton, még úgy is, hogy a tűzjelző mindent túlharsogott. Az útjába kerülőket keményen félrelökve, gyors menekülési tervet kezdett szőni magának. Szerencsére úgy ismerte a környéket, mint a tenyerét, hiszen az előtt a bizonyos este előtt minden bizonnyal át kellett tanulmányoznia néhány térképet vészhelyzet esetére.
Mellkasába szúró érzés költözött, fejében ismét felharsantak a kétségbeesett kiáltások, melynek következtében sikerült megbotlania. Egyensúlyát visszanyerve elhessegette magától az emlékképeket, és a futásra összpontosított. Sosem fog tudni megint Stigman nyomára akadni, ha most nyakon csípik.

0 megjegyzés:

Megjegyzés küldése