Gyilkos a sötétben - 19. fejezet


November 20.

– Ha tudom, hogy ennyire brutális bajmágnes vagy, inkább kétszer meggondolom, segítek-e neked. – Walker frusztrált, mégis valamilyen szinten gúnyos hangja rázta ki Stingert a félálomból. Finoman megdörzsölte a szemét, és halk nyögést hallatva feljebb húzta magán a takarót.
– Neked is jó reggelt – dünnyögte álomittasan. A feje nehéz volt, a végtagjai elgémberedtek. Azt hitte, hogy amint az adrenalin maradéka is elpárolog, kínlódni fog a fájdalomtól, de furcsa mód nem érzett semmit. Egy pillanat. Miért nem érez semmit?
Hirtelen ülő helyzetbe tornázta magát, és bár bordáinak nem tett jót a gyors mozdulat, mégsem nyögött fel fájdalmában. Óvatosan megtapogatta az előző este rögtönzött kötést. Biztos volt benne, hogy ha nem is tört el semmije, legalább két bordacsontja megrepedt.
A levegőben fűszeraroma terjengett, a félig felengedett redőny alól beszűrődött a kinti szürkés fény. Az ágya mellett helyet kapó kis szekrénykén a digitális óra majdnem tízet mutatott.
– Azt szajkózzátok, bízzak bennetek. Megteszem, és mi az eredménye? – Stinger bosszúsan tárta szét a kezét. – Mennyi fájdalomcsillapítót kaptam?
– Véletlenül megborult a kezem – rántott vállat Walker.
– Nagyon vicces…
– Nem így beszélnél velem, ha éreznéd a fájdalmat. – A hacker leült az ágy végében.  – Reggelit?
A szó hallatán a lány gyomra kicsire zsugorodott. Nem tudta, hogy étvágytalanságért a fájdalomcsillapítók felelősek-e, avagy a tegnap történtek. Lelki szemei előtt fel-felvillant Hamill halálának estéje. A sikoltások a kótyagossága miatt tompábban hallatszottak, de jelen voltak. Stigman gúnyos és metsző tekintetéről, valamint az iránta táplált gyűlöletéről nem is beszélve… Kirázta tőle a hideg.
– Csak teát kérek – motyogta Walkernek, azzal kikászálódott az ágyból, majd a hacker társaságában elindult újdonsült búvóhelyük konyhájába. Connor az épp elkészült tojásrántottát tálalta. Amikor pillantása találkozott Stingerével, arcán egy másodperc leforgása alatt vagy millió érzelemtöredék futott át. Egyrészt ingerült volt és dühös, másrészt meglepett, de ugyanakkor higgadt is.
Egy gyors köszönés után a lány öntött magának a gőzölgő teából, és helyet foglalt az étkezőasztalnál. Két társa kisvártatva csatlakozott hozzá. Egyikük sem szólt semmit, csupán a tányérok és az evőeszközök zörgését lehetett hallani. Stingert bosszantotta ez a feszült némaság, mert így jutott ideje gondolkodni. És a legkevésbé sem akarta az előző napot vagy az elkövetett tömeggyilkosságát felidézni. Mert ő tette. Hamill, akire mindenki gyilkosként, őrültként tekintett, valójában ártatlan volt.
– Mi van Dentával? – törte meg végül a csendet. Társai lassan kanalazták befelé a falatokat, mintha ők is étvágytalansággal küzdöttek volna, a kérdés hallatán azonban abbahagyták az evést.
– Figyelnünk kell rá. Most, hogy tud a Játékról, folyamatosan veszélynek van kitéve. Nem osztottunk meg vele sokat, szóval ennyivel biztosan nem elégszik meg. Bele akarja majd ásni magát a részletekbe. – Connor ingerültsége mutatkozott most leginkább érzelmei közül. – És persze ismeri Stigmant. Bíznak egymásban. Csak ő segíthet eljutni hozzá.
– Miután kitört a káosz a Rivertonon, hazaküldtük, és arra kértük, húzza meg magát néhány napig – vette át a szót Walker. – Úgysem fogja megfogadni, de többet nem tehettünk. Ami Stigmant illeti… furfangosabb, mint gondoltuk. Denta tagadta, hogy tudna a hollétéről, és szerintem nem hazudott. Meg aztán… ha Stigman nem hitte el, hogy az amnéziás sztori igaz, akkor miért ment Hamill lakására?
Stinger elkomorodott, homlokán mélyültek a ráncok. Az őt körülvevő feszültséget társai is nyilvánvalóan érezték.
– Én tettem – suttogta alig hallhatóan. – Az a sok ember… Hamill… én öltem meg őket. – A két férfi némán hallgatta. – Valahogy… valahogy sejtettem, hogy ez lesz az igazság. Annyi… annyi mindent, annyi variációt próbáltam felállítani a fejemben, de valahogy… valahogy… egyik sem érződött igaznak.
– Mindannyian teszünk rossz dolgokat – szólalt meg hirtelen Connor, magára vonva minden szempárt. – Még a legártatlanabbnak tűnők is követnek el olyat, ami nem helyes. A változás azonban egy döntéssel kezdődik. És te meghoztad ezt a döntést. – Éles tekintete most mintha némi melegséget hordozott volna. Stinger görcsösen megfeszített izmai nem ernyedtek el.
– Mi van, ha egyszer csak bekattanok? Ha… ha újra elkövetek valami… valami… Gyilkoltam. Mi van, ha megint fogok? Ha…
– Nem emlékszel, hogyan keveredtél a Játékba, igaz? – szakította félbe Connor. Stinger kétségbeesetten rázta a fejét. – Lehet, hogy kényszerítettek arra, hogy megtedd. Lehet, hogy manipuláltak. Te tetted, de Ők irányítottak.
A lány lesütötte a szemét.
– Nem volt tervben a szomszédok legyilkolása, de Hamill keményebb ellenfélnek bizonyult a vártnál. Dulakodtunk, amire felfigyeltek ők is. Egy spontán döntés volt, nem beütemezett lépés. Az enyém, nem a feletteseimé.
Megint hallgattak. Egyik férfi sem tudta, miként reagáljon, vagy csak nem állt szándékukban reagálni. Stinger nem bánta, hiszen úgysem tudtak volna a kedvére lenni. A sötét felhő, melyet a feje fölé fújt a szél, sehogy sem akart eloszlani. Stigman igazat beszélt. Hidegvérű gyilkos, és aki egyszer ölt, megteszi megint. Rettegett ettől. Bárki volt is a Játékban, az Őrszemek törékeny kis bábuknak minősültek hozzá mérve.
– Stigman szerint nem én vagyok… vagy voltam az egyetlen – szólalt meg rövid hallgatás után.
– Ezt hogy érted? – kérdezte Walker.
– Bárki is voltam, bármi is volt a szerepem… azt hiszem ezt a szerepet kezdem sejteni, nem én vagyok az egyetlen. Vagy voltam. A Játékmesterek a halálomra utaznak. Szerintem fel akartak számolni minket. Én viszont élek. A kérdés már csak az, hogy… miért szüntettek meg minket, és hogy a többiekkel mi a helyzet. Stigman azt állította, nem látta a… a fajtámat egy ideje.
Walker és Connor egymásra pillantott, de egyikük sem tudta, miként feleljen.
– És ez még semmi. A fickó… a szemem előtt vette le a csuklópántját. Azt mondta, a Hamill-gyilkosság estéjén meglőttem. Megállt a szíve, újra kellett éleszteni. Azóta nem funkcionál.
Walker elképedt. Connor homlokán kiélesedtek a ráncok.
– Jézusom – hüledezett a hacker. – Azt mondtad, neked is volt pántod, nem?
Stinger bólintott.
– És most nincs – tette hozzá.
– Jó ég…
– Kincaid nem említette, hogy újra kellett volna éleszteni, habár… mikor hozzá kerültem, már nem volt meg. Nem tudom… nem emlékszem! – A lány a tenyerébe temette az arcát, és mélyeket sóhajtott. Inkább nem próbálkozott az emlékek felszínre kaparásával; még a fájdalomcsillapítók ellenére is nehezebben viselte ezt a fajta kínt, mint általában.
– Emlegettél valami Ellenállókat is tegnap – emlékeztette Connor.
– Stigman azt hiszi, ez az egész üldöztetésem csak trükk, hogy a Játékmesterek bábja vagyok még mindig, és hogy… hogy általam kívánnak eljutni ezekhez a bizonyos Ellenállókhoz. Szóval nem avatott be. Habár… ha magából a névből indulunk ki…
– Gondoljunk csak bele! Évek óta tart a Játék. Rengetegen részesei. Sokan pusztán azért ölnek, mert rettegnek a haláltól, de azt nem hinném, hogy mindenki hajlandó is meghúzni a ravaszt azért, mert néhány arctalan elmebeteg erre akarja kényszeríteni – tanakodott hangosan Walker. – Basszus, ez a Stigman valóságos kincsesbánya.
– És meglépett – fűzte hozzá elégedetlenül Stinger.
– De Dentában bízik – folytatta Connor –, és a nő nagy érdeklődéssel van irántunk. Szerintem nem most láttuk Stigmant utoljára.
– Akkor… mi legyen? – vetette fel a mindenki fejében motoszkáló kérdést a hacker. Connor határozottan kihúzta magát.
– Ha véget akarunk vetni a Játéknak, a Játékmesterek után kell mennünk. Hárman viszont kevesek leszünk ehhez.
– Szerinted ezek az Ellenállók segíthetnek? – tudakolta Walker. Connor bólintott.
– Stigman nem fog elvezetni minket hozzájuk – szúrta közbe ünneprontóan Stinger.
– Kiharcoljuk, hogy elvezessen – válaszolt Connor. Stinger a szemébe nézett. Az a töretlen határozottság, keménység… olyan biztos volt a dolgában, holott az előző nap nem igazán minősült mindent elsöprő győzelemnek.
– Dentán maradunk. Ha sikerül teljesen elnyernünk a bizalmát, talán segíthet Stigmannel.
A lány lelkesedése nem ébredt fel, elszántságtól csillogó tekintete most sötét volt, arckifejezése fanyar. Ha a Hamill-gyilkosság estéjén ennyi embert megölt, akkor mi van azokkal az emlékekkel, amelyeket még nem bírt előhozni? Minél többre derült fény, annál kevésbé akart tovább ásni. Ő, mint megmentő? Valóban nevetségesen hangzott.
– Hé, ne emészd magad – veregette hátba gyengéden Walker, mintha pontosan tudta volna, min rágódik. – Zűrös volt a tegnap, de legalább mindenki él és virul – próbálta bátorítani.
– Nem olyan biztos az – suttogta a lány. Walker értetlen arcot vágott. – Az egész káosz okozója egy srác volt. Játékos. Épp a helyszínről igyekezett meglépni, mikor Stigman nyakon csípte. Azt mondta, azért indította el a tűzjelzőt, mert kellett az elterelés. És vajon miért? – Senki sem válaszolt. – Ötletem sincs, Stigman mit akart tőle, de…
– Véget vetünk ennek – szakította félbe Connor keményen. – Amint jobban leszel, folytatjuk az edzést. Hosszútávra tervezünk, minden eshetőségre felkészülünk… és szövetségeseket gyűjtünk.
Stinger megint lesütötte a szemét, ezért a férfi közelebb hajolt.
– Lehet, hogy sok embert megöltél, de ha most mindent beleadsz, még sokkal többet megmenthetsz. Ne feledd, a döntés a tiéd.
Azzal felállt az asztaltól, a mosogatóba tette a tányérját, és kilépett a konyhából. Stinger hosszan meredt utána.
Megoszt:

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése