I. Pillér: A vég után - 8. fejezet

Lassabban haladok... mivelhogy hosszúak a Windfall-fejezetek. Egyébként, bezsebeltem néhány díjazást is, így számíthattok a hétvége folyamán egy kérdés-válasz bejegyzésre.
Jó olvasást! ^^


Barton tudta, hogy csapdába csalják, de nem érdekelte. Egyedül a gyerek biztonsága lebegett előtte. Egy idegen gyereké, akiért képes lett volna akár az életét is eldobni. De hát ez volt a dolga, ő ezért jött a világra. Már a fogantatás pillanatában elrendelődött a sorsa: a hazájáért és népéért harcoló katonává kell nevelődnie. És ő azzá is nevelődött, méghozzá neves katonává. Persze akadtak nála sokkal tehetségesebb, több tapasztalattal rendelkező egyenruhások, végtelen bátorsága, fáradhatatlansága, energikussága és önfeláldozó magatartása juttatták Cage parancsnok belső körébe.
Harcolj Windfallért, harcolj a jövőért, kerül, amibe kerül. Harcolj érte, még ha elég kilátástalannak tűnik is. Ő pedig harcolt és harcolt és harcolt. Sosem hátrált meg semmitől, még a legéletveszélyesebb szituációk sem bomlaszthatták le a lelkesedését. Noha alkalomadtán nem ártott volna.
Ha túl sok jut valakinek a bátorságból, az talán rosszabb, mintha semmi sem jutott volna, bölcselkedtek a rangidősek. Barton pedig számtalanszor megkapta, hogy öngyilkos hajlamú, de a szavak lepörögtek róla. Elvégre maradt kiért itt maradnia? Társai… barátai odavesztek mind. És úgy vesztek oda, hogy haláluk napjáig őt védték.
De mi a helyzet újdonsült csapatával? Van esély rá, hogy előbb távozik el náluk? Ha igen, hiányolnák? Ebben azért nem volt annyira biztos. Megrázta a fejét. Nem akart ezen rágódni.
Amint a démon által elragadott gyerek után ugrott, futásnak eredt, egyenesen előre. Nem figyelte, hány métert tett meg, de túl messzire nem jutott. Az adrenalintól remegő lába hirtelen elakadt valamiben; mellkaspáncélja hangosan koppant valamin, ahogy hasra vágódott. A páncél szerencsére felfogta a becsapódás nagyját, de a levegő még így is kiszorult a tüdejéből.
Egy kő. Egy kicseszett kő volt az esés okozója. Ahogy körbetekintett, látta, hogy szokatlan képet bontott ki a lassan oszladozó köd: kemény kőzettalaj, sziklatömbök mindenhol, melyek mögött mozdulatlan felszínű tó bújt meg. Békabrekegést és tücsökciripelést lehetett hallani… a gyerek rémült, rekedtes kiáltását azonban nem. Miért nem?
Barton azonnal talpra szökkent, majd fegyverét maga elé tartva körbekémlelt. Az éjjellátó rostéllyal felszerelt sisak nem mutatott semmi élőt azon a néhány, koncertező békán kívül. Dühödten dobbantott egyet a lábával, aztán hagyta, hogy a sisakja dematerializálódjon, arcát szabaddá téve. Ötlete sem volt, mihez kezdjen. Hogyan szerezze vissza a gyereket… épségben?
Váratlanul lépések zaja ütötte meg a fülét. Olyan sebesen pördült meg a tengelye körül, hogy beleszédült, és nem sokon múlott, hogy fegyverét elsüsse.
– Kösz a meleg fogadtatást!
Cross feltartott kezével találkozott. Mögötte ott toporgott Pace és Flynn is, majd néhány másodpercen belül Rooker is felbukkant. Zaklatottnak tűnt; korábbi tekintélyről és gyűlöletről árulkodó attitűdjét teljesen levetkőzte magáról. Barton társai arcát a sisak miatt nem láthatta, de sejtette, mit készülnek mondani. A Fekete azonban megelőzte őket.
– Ez igazán remek. Remélem, a visszajutásra is van terv!
– Ő meg mi a jó francot keres itt? – fakadt ki a kelleténél nagyobb hangerővel Cross.
Barton feszülten lepisszegte, mire a férfi az alsó ajkába harapott.
– Hogy mit keresek itt? Szerinted csak úgy hátrahagynám az enyéimet? – Rooker sértődöttségét egyáltalán nem palástolta, Barton pedig elhitte, hogy valós érzelmeit vetíti eléjük.
– Várj – emelte fel szabad kezét kissé bizonytalanul Flynn. – Miért kellene terv a visszajutáshoz? A rés…
– A rés eltűnt.
A kijelentést döbbent csend követte, aztán:
– Bassza meg. – Cross tett néhány lépést fenyegetően Barton felé. – Mégis mi a francot képzeltél már megint, eh? Csak úgy gondolkodás nélkül fejest ugrani mindenbe! Ha ezt tovább folytatod, inkább…
Ingerültségét nem sikerült teljes egészében levezetnie a lányon, mert Pace félbeszakította.
– Hol a gyerek?
Barton összerezzent a kérdésre, és próbálta olyan kicsire összehúzni magát, amennyire csak bírta.
A Xitan magával vitte – mutogatta reszkető ujjaival. – Elvesztettem.
– Hogy mit csináltál? – Rooker aggodalma valódinak hatott, hiszen megfeszülő izmai ruháján keresztül is hibátlanul kivehetők voltak.
Barton társai összenéztek, és bár egymás arcát nem láthatták, a lány tudta, hogy némán megegyezésre jutottak.
– Megkeressük – fordult a Fekete felé Pace –, aztán kitaláljuk, hogyan jussunk vissza.
Mintha Lee telepatikus képességekkel rendelkezett volna, amint a kardforgató száját elhagyta ez a mondat, a rádiójuk jelezni kezdett.
Te jó ég, végre elértem önöket! – könnyebbült meg a nő. – Mi történt, mi volt ez az egész? Hol a pokolban vannak?
Flynn megrántotta a vállát.
– Egy tó mellett.
Nahát, ez igazán nagy segítség!
– Nem mondja? – fonta karba a kezét Cross. – Nos, jelenleg ennél többel nem szolgálhatunk.
– Felmérjük a terepet, visszaszerezzük a gyereket, aztán valahogy megpróbáljuk kiokoskodni, merre vagyunk. Kétlem, hogy rá tudnánk bírni egy Xitant is arra, hogy kaput nyisson nekünk – magyarázta Pace, mire társai megerősítésképpen bólogattak.
Akkor tényleg bezárult.
– Legalábbis ez az idióta ezt állította – küldött undorodó pillantást Rooker felé Cross. – Én elhiszem neki. Kétlem, hogy képes lenne ilyen riadt képet vágni pusztán azért, hogy ránk ijesszen, és annyira meg csak nem barom, hogy…
– Talán a feladatunkra kellene koncentrálnunk? – vágott a mesterlövész szavába udvariatlanul Rooker, fegyverével a távolba bökve. – Ha Kenneth meghal azért, mert ilyen ostobaságokkal húzzátok az időnket…
– Igaza van. – Bár Flynn nem engedte, hogy a Fekete befejezze, mégis az ő pártját fogta. Ez meglepő kellett volna, hogy legyen Bartonnak mindazok után, amit a gyárban tapasztalt kettejük között, de a veterán váratlan dührohamai ellenére már rég belátta, hogy más háború zajlik.
Merre kezdjük? – tudakolta a lány, tekintetével egész beszélgetés alatt a tájat pásztázva. Minden csendesnek bizonyult, túl csendesnek. Talán a Xitan máris felszívódott egy másik résen keresztül…
– Ha szétválunk, nagyobb területet be… – fogott bele Rooker, de Pace szúrós pillantással illette.
– Nem fogunk szétválni. Valószínűleg csapdával várnak. Vagy együtt csináljuk, vagy sehogy.
A csapat ezután felderítőjük vezetésével elindult egy tetszőleges irányba. Rookerről lerítt, hogy akár egy vallatószékben való ücsörgést is jobban megtűrne, mint őket, de meglepően eredményesen türtőztette magát. Az ötösük egy darabon a tó mellett haladt, aztán amint Barton tisztának ítélte meg a terepet, szótlanul elindultak a rengetegbe. A lány rendkívül örült volna egy drónnak. Bár az éjjellátó sisakrostélyok roppant hasznosnak bizonyultak, a drónok már akkor jeleztek, amikor a Xitanok még látótávolságon kívül jártak.
Hirtelen reccsenő hang ütötte meg a fülét. Nem volt szükséges jelezni társainak; mind meghallották, de hiába bámészkodtak feszülten, nem láttak semmit. Automatikusan közelebb húzódtak egymáshoz, hogy ezáltal nagyobb védelmet biztosíthassanak a másiknak, és mivelhogy nem történt semmi, Flynn fejbiccentésére Barton ismét megindult előre.
Lábuk alatt a talaj emelkedni kezdett és minden megtett lépés után egyre meredekebbé vált. A domb tetején túl egy kevésbé mély, viszont annál meredekebb szakadék tárulkozott eléjük. A túlfelén a talaj megint vízszintesnek látszott. Bár Barton valamiért nem szívesen került volna a túloldalra, fejben mégis tervet szőtt. Ha arra kerülne a sor, néhány kidőlt, vastagabb fatörzs funkcionálhat hídként.
Mielőtt megkérdezhette volna, hogy társai szerint most merre kellene tovább haladniuk, szeme sarkából mozgást észlelt. Csupán egy másodpercig tartott az egész, de épp ez volt az, ami ráijesztett. Senki és semmi nem mozog ilyen sebesen ilyen sötétben. Kivéve a Xitanokat.
Elég volt mindössze egy pillanat, egyetlen pillanat, mialatt a démonok emberek által kiötlött neve átvillant az agyán, és Pace eltűnt. Meglepett kiáltását hamar elnyelte az erdő. Barton szíve hevesebben vert, mint korábban, és a hűvös levegő ellenére is megindult a verejtékezése.
– A rohadt életbe! – szitkozódott hangosan Cross. A lány nem is érezte szükségét, hogy csendre bírják… egyenesen belesétáltak a várt csapdába. Olyan szorosan markolta a fegyverét, hogy ujjai teljesen elgémberedtek, és attól félt, nem lesz képes időben tüzet nyitni.
Félelme beigazolódott. Másodszor Rooker döbbent vakkantása harsant fel, és bár leadott néhány lövést, hogy segítsen rajta, az összeset vaktában. Kezdett nagyon pánikba esni. Maradék két társa is hiába igyekezte leplezni, ők épp annyira meg voltak ijedve, mint ő. Olyan szoros kört alkottak, hogy hátuk teljesen egymáséhoz simult.
– Lábakra vigyázz! – adta ki a figyelmeztetést Flynn, és bár viselték a sisakot, a démonok egyszerűen regisztrálhatatlanul gyorsan mozogtak. Barton ismét elkapott egy árnyat a szemével, melyet valószínűleg Cross is kiszúrt, mert ijedtében megugrott, és lőtt kétszer. Páncélruhája keményen társaiénak csapódott, de mire visszanyerték egyensúlyukat, egy újabb Xitan kényszerítette megingásra őket.
Barton nem is tudta volna megmondani, hogy történt. Egy második árnyat látott maga felé közeledni, mire reflexszerűen félreugrott. Csakhogy nem volt hová ugrani. Valahogy a szakadék legszélére érkezett, itt a föld azonban rögvest megadta magát a súlya alatt, ő pedig arra lett figyelmes, hogy zuhan. Ruhája, fegyverének agya és a könyöke néha elakadt egy-egy vékony gyökérben, de a hirtelen nyomástól mind elpattant. Hiába kapálózott, hiába mélyesztette ujjait a földbe, az szétomlott, és ő hamar a szakadék mélyén találta magát.
Először síri csendet tapasztalt, majd megérezte a fájdalmat. Nyögdécselve az oldalára fordult, és szomjasan itta a levegőt. Egy lassan csordogáló csermelyben feküdt; teste elállta a víz útját. Szerencséjére a vízhatlan terepruha megóvta az elázástól, nem mintha számított volna. Körülötte fátyolszerű köd gomolygott lustán, mely a sisaknak köszönhetően nem rontott sokat a látási viszonyokon, viszont a hallását sem lett volna szabad tompítania.
Erősen fókuszált, de mindhiába. Se dulakodást, se fegyverropogást, se kiáltásokat nem hallott. Saját sóhajtását viszont igen, mire a hideg hirtelen beköltözött a ruhája alá. Azonnal a rádiójáért nyúlt, de akárkit próbált is hívni, választ senkitől sem kapott, és ez fokozta a pánikot. Lassan, fegyverét magához ölelve feltápászkodott, és a csermely folyásával ellenkező irányban elindult. Ahogy kezével végigtapogatta a szakadék két falát, megállapította, hogy nem fog tudni felmászni; túl könnyen morzsálódott a föld, a gyökerek pedig nem bírták volna el.
Kétségbeesését legyűrve, igyekezett kiokoskodni valamit. Mielőtt belebotlott volna újdonsült társaiba az utolsó menedéktáborban, sokáig kellett kihúznia egyedül… de ennyire egyedül a hírszerző és kémkedő munkái óta nem volt, hiszen az egyik faluromból a másikba menekülés alatt azért akadtak útitársak. Nem feltétlenül harcra termett útitársak, de útitársak.
Menni fog. Menni fog.
Nem ment. A csapatra pályázó démonok egyike hirtelen kirajzolódott a gomolygó ködben, és Barton tudta, hogy nem csak a sötétség játszadozik labilis lelki állapotával. Azonnal leadott néhány lövést. Ugyan nem látta, betalált-e, de a Xitan visítása elegendő válasz volt. Mikor már kezdett megbizonyosodni arról, hogy kivégezte a lényt, az váratlanul rávetette magát, és mindketten nagy loccsanással a vízbe dőltek. Barton hálával tartozott mind a Bunkernek, mind a Falon túliaknak azért, amiért ennyire fejlett felszerelésekkel szórták tele őket. A páncélzat meglepően masszívan állta a Xitan éles karmait és fogait. Bár a lény testi ereje és erőszakossága nem engedte, hogy a lány kerüljön felülre, nem is volt rá szüksége; nagy nehezen a Xitan nyakához emelte puskája csövét, majd két lövéssel a halálba taszította.
Nem adott magának időt a regenerálódásra, vagy arra, hogy túltegye magát a sokkon; a felgyülemlő adrenalin segítségével menten talpra szökkent és futásnak eredt. Útját egy vastag fatörzs állta el, melynek mindkét vége a szakadék két oldalába fúródott. Amint fellendítette magát rá, váratlanul ismét visszazuhant a földre, és mire visszanyerte a látását, máris egy vérszomjas Xitan magasodott előtte. Csakis fürgeségének köszönhette, hogy kitért az erőszakos lény elől. Néhány, kissé pontatlan lövéssel megbénította, majd egy hibátlan célzással végzett vele.
Keze reszketett az adrenalintól, így csupán a harmadik próbálkozásra sikerült felkapaszkodnia a fatörzs tetejére. Óvatosan elaraszolt a szakadékfalig, aztán lábujjhegyre állva megkísérelt felmászni. Morzsálódó föld potyogott a sisakjára, ám egy nagy lendületet véve kijutott a szakadékból. Egyedül ügyességének és képzettségének hálálhatta, hogy nem csúszott vissza.
Mielőtt felderítésre indult volna, a rádiója hirtelen recsegő hangot hallatott, aztán Cross remegő és aggódó tónusa harsant fel.
Hahó, veszi valaki? Én Flynn-nel vagyok; megtaláltuk Rookert. Még mondhatni egyben vagyunk. Ronan? Kölyök? Ott vagytok? A gyerek esetleg…?
Mire Barton morzézhatott volna a mesterlövésznek, a kapcsolat megszakadt. Ingerülten toppantott egyet a lábával, és eltátogott egy káromkodást. A gyerek… Mellkasa belefájdult a gondolatba: már nem hitte, hogy még életben lehet.
Szeme sarkából ismételten kiszúrt valamit. Fegyverét tüzelésre készen tartva óvatos, megfontolt léptekkel elindult. Hiába érezte elemében magát, ha a démonok túlerőben voltak vele szemben. Hirtelen egyszerre kettő suhant el mellette, mire pördült egyet körülötte a világ. Puskájával vadul, vaktában lövöldözni kezdett. Ugyan sikeresen megsebesítette az egyik Xitant, melynek hangos visítása bevisszhangozta az erdőt, de többre nem futotta, mert a világ megint csak pördült egyet.
Nem is a kemény földet érés váltotta ki a sokkot és a félelmet, sokkal inkább az, hogy a bizarr szaltózása közepette a fegyvere valahogyan kirepült a kezéből. Akárhová nyúlt is, mindössze az aljnövényzetbe markolt bele. Dühödten talpra állt, majd két öklét maga elé emelve támadásra kész pózt vett fel. Az egyik Xitan rögvest felismerte a szándékot; visítva nekirontott, és hamar egy bokszmérkőzés alakult ki közöttük.
Bár Barton sikeresen képen találta, valamint ki is gáncsolta a démont, már értette, korábban miért nem állt neki puszta kézzel Xitant gyilkolni. Mert lehetetlen. A lény fekete, masszaszerű alakját megnyújtva a törzse köré tekeredve megbénította, aztán egyszer csak csúzli módjára kilőtte őt.
Jobb válla keményen egy fának csapódott. A fájdalom olyan intenzíven nyilallt belé, hogy először egy pillanatra megvakította őt, utána mozgásképtelenné tette. Az ilyen alkalmakkor nem igazán bánta, hogy elvesztette a hangját; különben üvöltött volna. Arca milliónyi apró ráncba torzult a kegyetlen érzéstől, de amilyen hamar érkezett, olyan hamar túl is tette magát rajta.
Amint feltápászkodott, támadója elérte őt, hogy ismét megütközhessenek. A lány ezúttal olyan erőtartalékot is mozgósított, melyet kizárólag vészhelyzet esetén volt képes elérni. Igen, ez kellőképpen vészhelyzet, döntötte el magában.
Még legalább háromszor került a földre, bár nem tudta megmondani pontosan. Áldotta a páncélzatot; ha nem lett volna, végtagjait talán rögtön az első birkózás alkalmával elveszíti.
Két másik démon is felbukkant, de egyelőre csak figyelték a harcot. Barton a legkevésbé sem bánta a dolgot, holott tisztában volt vele, hogy hamarosan ők is emléklenyomatot hagynak majd a páncélján… vagy sokkal inkább rajta. Néhány lemezt letéptek már a ruhájáról, és arra lett figyelmes, hogy több karmolásból vérzik. Szerencsére ezek a sebek nem bizonyultak mélynek. Vagy lehet, hogy azok voltak, csak az adrenalin egyelőre nem adott utat a fájdalomnak…
De utat adott. A lány sokadszorra is a földre borult, ám ezúttal az őt támadó Xitan is felbukott. Erre a két közönséget alkotó lény vérszomjas pofát villantva megindult feléjük. Mielőtt Barton felkészíthette volna magát a végső csapásra, az egyik démon váratlanul felüvöltött… majd a másik is, aztán mindketten összeestek. A harmadik Xitan felkapta a fejét, de mielőtt fajtársai segítségére siethetett volna, mellkasából egy kard emelkedett ki. Vadul ficánkolt, végül kialudt benne az élet.
Barton nyüszítést hallatott, és hiába küzdött, képtelen volt legyűrni a fájdalmat. Egy erős, ugyanakkor gyengéd kezet érzett a vállán. Sűrűn kellett pislognia, hogy kivehesse a fölé tornyosuló alakot. Nehézkesen deaktiválta a maszkját, és amint szabaddá vált arcát megcsapta a levegő, látása kitisztult.
– Hé, minden rendben? – Pace aggódva tekintett le rá. – Lábra tudsz állni? Itt nem maradhatunk. Ezek mindenütt ott vannak…
Barton nem volt túl biztos abban, hogy pozitív válasszal szolgálhat. Azért megpróbálkozott. Pace szabad kezével a hónalja alá nyúlt, hogy segítsen neki felülni, majd előhalászta a rádióját.
– John, hallasz?
Gyorsan… kicsit elfoglalt… vagyok – érkezett a mesterlövész hangja akadozva.
– Megtaláltam Bartont. Megsérült. A gyereknek még semmi nyoma.
Barton? – harsant fel Flynn a háttérben. – Súlyos? – tudakolta, aggodalmát gyéren palástolva. Pace a lányra pillantott, mire ő azonnal megrázta a fejét.
– Azt mondja, nem vészes, de azért nem árt, ha valaki ránéz majd…
Ha kijutunk ebből a szarviharból, én esküszöm, akár egy idegsebészeti beavatkozást is elvállalok! – kurjantotta Cross.
Mire Pace reagálhatott volna, a vonal megint megszakadt. Barton csak ekkor figyelt fel a távolból érkező puskaropogásra és a néha felharsanó Xitan-üvöltésre. Ez elég volt, hogy ismét elteljen adrenalinnal. A kardforgató segítségével talpra állt, a gyalogláshoz azonban már nem kért támogatást. A démonhullákat átlépegetve azonnal keresni kezdett.
– Mi baj? – kérdezte Pace.
A fegyverem. Elvesztettem. Szükségem van rá.
– Mennünk kell! – A kardforgató hiába sürgette kétségbeesett és ingerült hangján, Barton makacsabbnak bizonyult mindannyiuknál. – Kölyök! Nincs időnk…
A lány elég messzire csatangolt, mikor végre kiszúrt valami ismerőset a levelek takarásában. Nem is rémlett neki, hogy ekkora területet feltúrt volna a Xitanokkal való viaskodás során. Mindenütt földből kitépett növényekbe, felsértett fákba botlott. Fegyverét óvatosan felemelte, és épphogy sikerült lecsekkolnia, hogy minden rendben van-e vele, amikor valami arra késztette, hogy mozdulatlanná dermedjen. Ujjait erősen a puska köré fonta, és várt. Egy mély levegővétel közben elszámolt magában háromig, és csupán az ösztöneire hagyatkozva megpördült, majd leadott két lövést. Hangos nyüszítés tudatta, hogy megérzései megbízhatóak.
Mikor a háta mögé lopakodott démon a földre dőlt, Pace-szel találta szemben magát. A férfi arcán döbbenet és némi elégedettség keveréke tükröződött. Már épp mondani készült valamit, amikor Barton váratlanul ismét magasra emelte a fegyverét, és annak csövét a kardforgató irányába szegezve lőtt. A démon feje hangosan robbant szét Pace mögött; a belőle fröcsögő váladék a kardforgató páncélzatára spriccelt.
Barton a kelleténél dölyfösebben tárta szét a karját.
Tényleg nincs szükségem rá? – Testtartása ezt a kérdést tette fel.
– Elintéztem volna – legyintett Pace, hangjában játékosság bujkált. Arca azonban olyan hirtelen vált komorrá, amilyen hirtelen megkönnyebbültté. – Oké, de most már tűnjünk el in…
Barton figyelmét megint elvonta valami. Az egyik démon holttestéhez lépett, és leguggolt.
– Mi az? – csatlakozott hozzá Pace, bár igyekezte mindvégig a környezetüket pásztázni. A lány reszkető ujjai a Xitan fejéhez vándoroltak. A lény éles fogai közül egy véres ruhadarab kandikált ki, és nem okozott túl nagy fejtörést kitalálni, kihez tartozhatott. – Jó ég. – Pace elhűlt a látványra. Barton hamar túltette magát a sokkon, és olyan féktelen gyűlölet és düh kerítette hatalmába, hogy mindene beleremegett.
Azonnal a Xitan élettelen testébe rúgott néhányszor, és valószínűleg folytatta volna, ha a kardforgató nem reagál és fogja le időben.
– Hé, hé, nyugodj le! Nyugalom! – Bár hangja alig volt több suttogásnál, a fegyelmező él világosan érződött benne. Bartonról azonban egy az egyben lepattant. Addig kapálózott, míg ki nem szabadult Pace szorításából. Nyüszítést hallatva térdre rogyott, ököllel a földre csapva.
Tudhattam volna, hogy ez lesz – mutogatta reszketve, dühét és kétségbeesését próbálva visszanyelni. – Nem is értem, hogy lehettem ilyen naiv… hogy hihettem, hogy megúszhatja… Csak bajba sodortam mindenkit!
Pace szánakozva pillantott rá, aztán vonásai egyszer csak megkeményedtek.
– Azt hiszed, ha te nem szegődsz a gyerek után, mi nem tettük volna?
Barton szeme tágra nyílt döbbenetében.
De Cross…
– Cross egy idióta. Hordjon össze akármit is arról, hogy megunta az emberek mentését, ő ugrott utánad először.
Tényleg? – tette fel a kérdést Barton arckifejezése.
– Tényleg. Persze ő ezt minden erejével tagadni fogja.
A lány fortyogó dühe lassan kezdett kihűlni, és még egy gyors mosolyt is megengedett magának. Pace segítségével feltápászkodott, és elindultak abba az irányba, ahonnan a lövéseket hallották. Bár egy véres ruhadarab nem jelentett semmit, Barton biztos volt benne, hogy a gyerek meghalt, és mivel Pace sem vitatta, nyilván ő sem gondolta másképp.
A rádió váratlanul recsegő hangot hallatott. Pace azonnal reagált.
– John?
Nem egészen – érkezett egy kifulladt, nyögdécselő válasz.
– Flynn? Mi történt? Már nem nagyon hallani lövéseket.
Mert kezdünk kifogyni. És azok a mocskok szétválasztottak minket.
A kardforgató idegesen az alsó ajkába harapott. Talán azért, hogy visszatartsa szitkozódását.
– Hol vagy? – tudakolta számon kérő tónusban.
Nem túl messze. Kis híján átestem egy újabb résen. Amióta rájöttünk, hogy léteznek, már egyáltalán nem érdekli a Xitanokat, hogy rejtve tartsák előlünk.
– John és Rooker? Róluk tudsz valamit?
Nem igazán. Olyan hirtelen ragadott el ez a rohadék, hogy szinte semmit sem láttam. Viszont legutoljára még jól voltak, az a Rooker igazán be tud pörögni, ha a helyzet megkívánj… Gyere ide, te mocskos… – A kommunikációt fegyverropogás szakította félbe, mely mintha nem akart volna szűnni. Barton akarata ellenére is megforgatta a szemét.
És csodálkozik, ha kifogy? – mutogatta. Pace szintén megforgatta a szemét.
Miután a lövöldözés végre abbamaradt, Flynn megint beszélni kezdett.
Asszem rájöttem, merre vagyunk – lepte meg társait.
– Mi? Merre? – faggatta Pace, miközben Barton a környezetük vizsgálatával foglalatoskodott.
Egészen fent északon, de viszonylag közel a Falhoz. A démonok minél messzebbre akartak minket juttatni az előző réstől, de a Fal őrtornyaira nem gondoltak.
– Ezt hogy érted?
Hoztam magammal egy jelzőfényt. Magasra fel lehet lőni, és az idő sem túl ködös, szóval észre kell venniük.
– Flynn…
Tudom, egy kibaszott zseni vagyok, nem kell ajnározni. Mégiscsak kellek a csapatba, nem igaz, kardzsonglőrkém?
Pace megint a szemét forgatta.
– Csak csináld. Mi megpróbáljuk begyűjteni Johnékat – adta ki a direkt utasítást.
Vette… Oh, hogy a jó édes kurva anyá… – Flynn váratlanul megszakította a rádióadást, és megint lövöldözött a távolban, ezúttal azonban jelentősen kevesebb töltényt pazarolva. Barton és Pace összenézett, majd mindketten futásnak eredtek. Egyszer csak vörös fény villant fel tőlük balra, átvilágítva a sötét éjszakán. A fény egészen az égig lövellt, és sokáig színezte a fekete égboltot. A lány valami bizarr melegséget érzett, mely bizsergette minden végtagját. Lehet, hogy szarul álltak, de megoldják. Egy harcos nép utolsó pillérei. Megoldják.
Hamar egy tisztásra értek. Menten kiszúrták Crosst és Rookert, ahogy vállvetve küzdöttek az őket lerohanó Xitanokkal. Rooker kifogyhatott, mert már csak a fegyvere agyával hadonászva igyekezte távol tartani a démonokat, a lövész azonban még javában robbantgatta a Xitan-fejeket. Valami viszont nagyon nem stimmelt. Közel voltak, hallaniuk kellett volna a fegyverropogást…
– John! – Pace magasra emelte mindkét karját, így próbálva felhívni magára társa figyelmét. Terve működött. A mesterlövész vetett egy meglepett pillantást feléjük, és hadonászni kezdett valamit, de egy Xitan erőszakosan félbeszakította.
Mi folyik itt? – mutogatta el a kérdést Barton, holott tudta, hogy Pace-től nem kaphat választ; a férfi is ugyanolyan tanácstalanul pislogott, mint ő.
– Nyomás – indítványozta, azzal a lánnyal a nyomában futásnak eredt.
Hirtelen megtorpant… mintha… mintha nekiment volna valaminek. Barton értetlenül ingatta a fejét, és döbbenete tovább nőtt, amikor a kardforgató kinyújtott keze láthatatlan üveghez simult. Ő is közelebb lépett, hogy kitapogathassa.
– Mi a jó franc ez? – Pace nekiállt dörömbölni az üvegen. Cross eközben kiloccsantotta az utolsó talpon maradt démon agyát is, majd váltva néhány szót a lihegő Rookerrel, azonnal társaihoz szaladt. Az ő arca is hibátlanul tükrözte a döbbenetet. Szája mozgott, de hogy mit mondott, nem lehetett hallani.
Barton kezét a füléhez emelte, jelezve a problémát.
Gőzöm sincs, mi folyik itt! – mutogatta bőszen a mesterlövész, frusztráltságát szabadjára eresztve.
– Kitalálunk valamit – biztosította Pace.
Mi volt az a vörös fény? – bökött az ég felé Cross. – És mi történt veletek? Jól vagytok? A lány elég sápadt.
– Rádió? – tudakolta Pace, mire Cross lemondóan megrázta a fejét, és ennyi elég volt, hogy megértsék, mi lett a sorsa. – Flynn szerint közel vagyunk a Falhoz, ezért kilőtt egy jelzőfényt az őrtornyoknak.
A kardforgató küldött egy kósza pillantást Barton felé.
Jól vagyunk – bólogatott a lány válaszként Cross másik kérdésére, tekintetével a láthatatlan üveg határait keresve, de persze nem talált semmit.
– Bármi ötlet, mi lehet ez? – érintette meg a falat megint Pace, mire Cross először mondott valamit Rookernek, aztán arcát a kezébe temette.
Nem tudom, én már semmit sem tudok! Kész őrület! – mutogatta dühödten. – Olyan, mint valami… nem is tudom. Talán ha megpróbálnánk betörni…
Barton erre felkapta a fejét, azzal megragadva fegyverét a csövénél, jelezte, hogy ő támogatja az elgondolást. Pace nem tűnt ennyire lelkesnek. Éles sasszemekkel méricskélte az üvegszerű jelenséget.
– Nem is tudom… – Crossra pillantott, és mutogatni kezdett. – Figyelj, szerintem ez nem jó ötlet… fogalmunk sincs, mivel állunk szemben!
És ha meg sem próbáljuk? Az az idióta odakint van, és talán sikerült elintéznie, hogy megtaláljanak bennünket!
Erre Rooker felkapta a fejét, szemében harag villant át. Valamit hevesen magyarázott Crossnak, aki erre fenyegetően meglengette előtte a fegyverét, és válaszul az üveg felé böködött. Rooker megilletődve hátrébb húzódott.
Barton közvetlenül az akadályukhoz lépett, azzal felvéve egy baseballozó testhelyzetét, várt Crossra. A férfi felemelte három ujját, azzal megragadva saját puskáját, eltátogta a számokat. Mikor a háromhoz ért, mindketten meglendítették a fegyvereiket. Azok hangosan koppantak az üvegen, melyen hirtelen milliónyi repedés futott végig. Akár egy tükör, amikor leesik és szilánkokra hullik szét, a láthatatlan üveg is darabokban potyogott a földre… csakhogy vele együtt a Barton elé tárulkozó látkép is szétesett, felfedve egy teljesen új tájat… azt a tavat, amely mellett korábban elhaladtak.
A lány lélegzete elakadt, szeme pedig olyan tágra nyílt, hogy attól félt, kiesik a helyéről. Egyszerűen nem értette, az agya képtelen volt feldolgozni, amit az imént látott. Mi? Hogy…? Micsoda? Rögvest térdre rogyott, hogy megvizsgálhassa a szilánkokat. Egy nagyobb darab akadt a kezébe először. Hiába forgatta, azon nyoma sem volt annak a képnek, amit látott az előbb… Áttetsző volt… akár egy ablak üvege.
Dühödten lecsapta a földre, és csak bámult maga elé. Próbált segélykérő pillantást küldeni Pace felé, de ő éppolyan elveszettnek tűnt. Egyedül a Bartonban munkáló, fékezhetetlen indulatosság hiányzott belőle.
– Flynn, ott vagy? – Inkább másik társát igyekezte elérni.
Igen. – reagált azonnal az öreg. – Azóta, hogy kilőttem a jelzőfényt, nem botlottam démonba.
– Azért tartsd nyitva a szemed.
Szerinted mit csinálok?
– Jól van, jól van.
A többiek?
Pace az alsó ajkába harapott, és csak nehézkesen szólalt meg.
– Sikerült kapcsolatba lépnünk velük. Jól vannak, de… de… nem is tudom elmagyarázni, mi történt. A lényeg, hogy elvesztettük őket, Cross rádiójának pedig annyi.
Merre voltak?
– Passz, és szerintem ők sem tudják.
Remek… Akkor most? Mi lesz?
Ezt Barton is szerette volna tudni. Bár Pace minden erejével azon volt, hogy leplezze, lerítt róla, mennyire kezd kimerülni és kétségbeesni. Ahogy mindannyian.
– Fogalmam sincs, vénember… fogalmam sincs. – Még a gúnynév sem hangzott kellően csípősen.
Ha már Flynn kilőtte azt a jelzőfényt, nem lenne bölcs elcsatangolni, viszont Crosst meg kellene keresnünk… de szétválni… – Barton képtelen volt bármi értelmeset kierőszakolni magából, és érezte, hogy az adrenalin maradéka lassan távozik a szervezetéből.
Pace hirtelen sóhajtott egyet.
– Azt hiszem… nincs más lehetőségünk. Bíznunk kell benne, hogy jól vannak – mondta. Barton értetlenül pislogott rá.
Mi? – Flynn hasonlóan döbbent volt.
– Bartonnak igaza van. Ha már kilőtted azt a fényt, megvárjuk az erősítést. Mivel a Bunker… – Szava elakadt. – A Bunker – ismételte meg, feje fölött mintha lámpa gyúlt volna.
Mi van a Bunkerrel? – kérdezte a veterán.
– Amióta utoljára beszéltünk Lee-vel, azóta egyszer sem próbált elérni bennünket.
Nem hívott, mert valószínűleg nem tud – felelte Flynn.
– Nem tud?
Mielőtt fellőttem volna a jelzőfényt, akartam üzenni neki, hogy számítson az őrtornyok hívására, de nem értem el. Nem hiszem, hogy a távolság miatt, hiszen a tónál sikerült beszélnünk vele, és most sem vagyok sokkal messzebb. Szóval nagyon remélem, hogy csak a rádiója adta meg magát, azt meg még jobban, hogy látták is a fényt a Falnál.
– Mi láttuk – biztosította Pace.
Jól van. Na és… mit kezdtél el mondani?
Erre Barton ismét kíváncsian felkapta a fejét. Pace mintha feszélyezve érezte volna magát.
– Azt, hogy odamegyünk hozzád, és megvárjuk a mentőcsapatot. Csakis utána indulunk Johnék keresésére, hogy megérkeztek.
A lány lélegzete megint elakadt, és hiába küzdött, torka teljesen összeszorult. Megragadta Pace felkarját, de mielőtt ellenkezhetett volna, belátta, hogy még így a legkevésbé rizikós.
– John tud vigyázni magára… és az sem biztos, hogy jelenleg is az életükért harcolnak. – A kardforgató tekintete felragyogott, aztán rögtön elsötétült. Olyan hirtelen meredt körbe, hogy véletlenül kirántotta a kezét Barton szorításából.
Valami itt bűzlik – jegyezte meg a veterán.
– Nem is kicsit – értett egyet Pace. Barton érezte, hogy bőrén libabőr jelenik meg. Ahogy körbefordult, észrevette, hogy a horizont alja már egészen kivilágosodott, és bár a napvilág közeledtének örülnie kellett volna, az elvárt öröm nem érkezett meg.
Várjatok… azt hiszem… asszem hallok valamit – szólalt meg Flynn rövidebb csend elteltével.
– Xitan? – kérdezte Pace.
Nem. Helikopter.
Még ez sem bírta eloszlatni a rájuk borult negatív aurát.
Megoszt:

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése