2018. február 8., csütörtök

Gladiátor 1. - Nyitány

Igyekszem tartani magam az ígéretemhez, szóval: friss, ropogós, új sztori!

Cím: Gladiátor
Kategória: Dráma, Rejtély, Thriller
Korhatár: 12 (még változhat)
Figyelmeztetés: Felkavaró jelenetek
Tartalom: Jaye Ward egy problémás fiatal. A kapcsolata a családjával nem épp úgy alakult, ahogy az elvárható lett volna. Ahelyett, hogy egyetemre járna, céltalanul vergődik a nagyváros szmogködében, és hogy valahogy megteremtse magának az aznapi betevőt, bűnöző életmódot folytat. Ja, és arcpirítóan arrogáns. Meg makacs.
Benjamin Burton egy problémás nyugdíjas. Fogorvosi karrierje ugyan sok távlatot nyitott, ám aki annyi szájban vájkált már, mint ő, hamar rádöbben, hogy az élete minden, csak nem boldog. Korán visszavonult, hogy hobbijának éljen, de ahelyett, hogy élvezné a szabadságot, ellenséget ellenségre halmoz. Ja, és arcpirítóan makacs. Meg arrogáns.
Ereszd össze ezt a két teljesen különböző (vagy annyira mégsem?) embert, és rejtőzz el az elszabadult pokol elől.

A történet felépítése a Csillagtolvajéhoz hasonlít. A fejezetek kiragadott részletek a két fő karakter életéből a találkozásuk után. A fejezetek között beugorhat néha egy-két amolyan kitekintő, ami nem része a fő sodorvonalnak, de szorosan kapcsolódik hozzá. A kitekintő fejezeteken kívül minden E/1-ben íródik, Jaye Ward szemszögéből.

Oh, és ne várjon senki mindenre választ az elején. Csak kérdéseket. Jó olvasást!


A rendőr fogcsikorgatóan bosszantó félmosollyal az arcán ücsörgött velem szemben. Ha nincs közöttünk az asztal, már valószínűleg rég rávetettem volna magam, holott nem szokásom felkapni a vizet. A bilincset a csuklómon szándékosan nem említettem; ha nagyon akarom, már rég a padlón csörrent volna. Mégsem tettem semmit, mert tudtam, hogy tesztel. Éreztem, hogy a bőröm alá hatol és szinte morbid jókedvvel pengeti az idegszálaimat, mintha azok csak egy gitár húrjai lennének. Nyilvánvaló volt, hogy az utam innen egyenesen a sittre vezet, szóval egy aspektusból már veszítettem, nem hagyhattam, hogy egy másikból is vereséget mérjenek rám. Különösen nem ez a… elfelejtettem a nevét. Annyira jelentéktelen, kicsi ember, hogy még a neve sem méltó arra, hogy bárki agyába beleégjen.
Bajusz. Igen. Úgy döntöttem, Bajusznak fogom hívni. Ez volt az egyetlen, amit jellegzetesnek titulálhattam rajta, és ezt is pusztán azért, mert az… az izé a szája fölött valami rettenetesen festett. Esküszöm, ha nagyon koncentráltam az ősz szálakra, megállapíthattam, mit reggelizett.
Széles mosolyt villantottam, és már egyáltalán nem éreztem, mennyire szúr is a tekintete. Igazából csak a hányinger miatti grimaszomat akartam elfedni vele, de Bajusz reakciójából ítélve működött. Még szép, hogy működött.
– Őszinte lehetek veled?
Nem kérdésre számítottam, de ha már sikerült meglepnie, úgy döntöttem, kiérdemli, hogy nyitva tartsam a fülem.
– Kiszagolnám, ha nem lenne az.
A mosolya szélesebbé vált, arckifejezéséről sütött az elégedettség. Mintha csalódást okoztam volna, ha nem hasonló válasszal rukkolok elő.
– Most miért sikerült elkapnunk?
– Az illetékes nem avatta be?
– Én tőled szeretném hallani.
Hátradőltem a székemben. Eléggé törte már a hátsóm, de mivel ragaszkodtam a domináns pozíciómhoz, nem hagytam, hogy a feszengés látszódjon rajtam. Csak természetesen, mintha otthon lennél. Vagyis… izé… mindegy.
– Nem ettem eleget és leesett a vércukrom. Buta hiba volt a részemről.
– Ez a harmadik alkalom, hogy Mr. Vale betörést jelentett. Meg sem merem kérdezni, hány általa észre nem vett behatolás történt a távollétében. Ez valami személyes bosszú, vagy…?
Megrántottam a vállamat.
– Tetszik a háza. És kihívás bejutni.
– Nagyon nem kéne bikáznom az egódat, mert már így is alig férünk el tőle, de sok tehetség szorult beléd. – Bajusz íriszei bizarrul csillogtak. – Csak kár, hogy hülye vagy mellé.
Éreztem, hogy megrándult a jobb szemhéjam. Hiába reménykedtem, jelvényes barátom észrevette.
– Az egyik legagyafúrtabb tolvajként tartunk számon, és hidd el, hadnagyként sok őrült esetnek lehettem már szemtanúja. Én azért titkon szorítottam, hogy még néhány évig üldöznünk kelljen. Nem mintha unalmasak lennének a napjaink egy ekkora nagyvárosban, de téged különösen izgalmas volt követni.
– És miből gondolja, hogy sokáig itt fogok dekkolni? – húztam magasra a szemöldökömet. Bajusz erre jóízűen kuncogott, és még a szeméből is kitörölt egy könnyet. Ez aggasztott egy kicsit. Egy jelentéktelen ember aggaszt. Haha. Ez új.
– Oh, emiatt ne fájjon a fejed, nem fogsz sokáig itt maradni.
– A sitten sem áll szándékomban bemelegíteni az ágyat.
Ekkor mintha villant volna valami Bajusz tekintetében, és olyan szélesre húzta a mosolyát, hogy az enyém lehervadt tőle.
– Mint mondtam, sok tehetség szorult beléd, kölyök. Meg sok felesleges energia, amit nem ártana elégetni.
– Futnom kell a cellámig?
Bajusz figyelmen kívül hagyta a kérdésemet.
– Szerencsés vagy; sikerült megúsznod a kínkeserves bírósági tárgyalások sorozatát. Persze megjárna neked, hogy végigkínlódd, de kicsit szorít az idő.
– Tök mindegy, mennyi évet kapok, úgyis tudja, hogy tizedét sem fogom letölteni.
Már megint az az idegesítő kuncogás.
– Senki sem fog rácsok mögé dugni; közmunkára ítéltek.
Bajusz ott és akkor ledöntött a dominancia trónjáról… méghozzá egy bosszantóan laza csuklómozdulattal. A maszkom megtört, és láttatni engedte a döbbenetemet.
– A köz tett értem valaha bármit is? Én nem igazán emlékszem. Én ugyan miért törném magam érte?
– Hm… talán ha te elkezded, a köz reagálni fog rá? – vonogatta a vállát tanakodva Bajusz.
– Biztos, hogy nem akarnak inkább lesittelni? Izgalmasabb lenne a szökésem miatt felforgatni mindent, mint azt bámulni, hogyan szedek szemetet az utcán… Mások szemetét, ugye.
– Tényleg ezt akarod? Őszintén… én nem annak a típusnak néztelek, aki minden nap lepacsizna a dilidokival, de ha nagyon ragaszkodsz hozzá… Mert… ugye kötelező program, ha a rácsokat választod. Az ügyvéded üzeni.
Áldottam az embert, aki épp ebben a pillanatban mert kopogni az ajtón, mert elterelte Bajusz figyelmét, és nem láthatta, ahogy leesik az állam. A koppanást meg remélhetőleg összetévesztette a kopogással. Habár… egyre kevésbé hittem, hogy könnyen átverhetem. Ez viszont érdekes figurává tette. Szerettem az olyan embereket, akik mutatnak valamit, akik kicsit színesebbé teszik a mindennapjaimat. Kár, hogy a legtöbb balféket olyan könnyű rángatni, mintha zsinórt kötöttem volna rájuk.
Az érkező egy középmagas, határozott kiállású férfi volt, nagyjából Bajusz-korabeli. Hajdan fekete haja már elkezdett őszbe fordulni, arcán ráncok redőztek, szája pedig furcsa grimaszba torzult. Ő is nevetséges bajuszt viselt. Mi a fene van ma a vénekkel?
A szeme azonban… nagyot nyeltem, mikor a tekintete találkozott az enyémmel. Küzdenem kellett, hogy a könnycsatornám ne hagyjon cserben és hogy a légzésem egyenletes maradjon. Pucérnak éreztem magam előtte. Bajusz is a bőröm alá mászott, de ő… ő úgy látott belém, mintha X-sugárral élezték volna a szemét.
Próbáltam annyira elkényelmesedni a székemben, amennyire lehetett, és igyekeztem lenéző arccal, fitymálva végigmérni.
– Ő lenne a dilidoki? – Még egy gúnnyal telített kuncogás is kiszökött a számon, ráadásul olyan könnyedén, hogy éreztem, ismét elemembe jövök.
Bajusz felnevetett és megveregette az érkező vállát. Az egy fejbiccentéssel üdvözölte a hadnagyot, aztán tekintete visszavándorolt rám.
– Ő itt egy nagyon kedves barátom, Benjamin Burton. És nem, ő nem dilidoki. Fogorvos.
Míg Bajusz bemutatta, addig mi némán farkasszemcsatát vívtunk egymással. Annyira magabiztos voltam, hogy én kerülök ki győztesen, hogy minden izmom megfeszült, mikor az öreg még akkor is bírta, amikor nekem már erőlködnöm kellett. Oh, de még hogy bírta! Halvány mosolya végig jelen volt (hibátlan, hófehér fogsor… de persze, miért is várna mást az ember egy fogorvostól?), és olyan bosszantó lazasággal támasztotta az ajtókeretet, hogy ha nem viseltem volna a bilincset, már levakartam volna a mázat az asztal tetejéről.
– És milyen nagyra tátsam a szám? Gondolom nem kell fáradnom; ahogy elnézem, még egy páciense sem fuldokolhatott alatta…
Bajusz ismételten figyelmen kívül hagyta a megjegyzésemet.
– Ben korán nyugdíjba vonult, hogy a hobbijának éljen. Az elmúlt egy-két hétben azonban egy kis gondja akadt… és segítségre van szüksége.
Komikusan tágra nyitottam a szemem.
– Ezen én nem segíthetek. Erre a bajra is kitaláltak már ilyen-olyan orvosságot, nem? A gyógyszertárakban sem ajánlottak semmit? Vagy ennyire reménytelen volna?
Felhúzott, hogy a fogdoki – Ben – egyáltalán nem reagált. Ugyanolyan lazasággal döntötte a vállát a keretnek, mint eddig, és ugyanolyan elemző szempárral méregetett, ha nem elemzőbbel. Kóstolgatni akarsz?
– Nem akarjuk nagydobra verni a dolgot, ezért pont kapóra jött, hogy horogra akadtál – folytatta Bajusz. – Ha jól sejtem, többek között precíz vagy, éles megfigyelő és jó a kézügyességed…
– Én ugyan hozzá nem érek – vágtam közbe gúnyosan és fintorogva.
– …szóval a közmunkát Ben karjai között végezheted.
Egy pillanatra elakadt a lélegzetem. Bajusz széles vigyort villantott, a fogorvos pedig még mindig figyelmesen méricskélt. Szerintem amióta belépett, egyszer sem pislogott.
– Legális eljárás ez egyáltalán? – fordítottam komolyra a szót. – Mit szólna ehhez az ügyvédem, hm?
– Az ügyvéded a feleségem. – Érkezése óta Ben most szólalt meg először. Egy: rekedtes, ugyanakkor mély és tekintélyt parancsoló hangja volt. Valószínűleg jócskán ragadt már kátrány a hangszálaira és a tüdőlebenyeire. Kettő: minden levegő kipréselődött a mellkasomból. Burton. Az ügyvédem neve Dr. Loraline Burton.
Kuncogni kezdtem. A kuncogás lassan kiadós nevetésbe csapott át. A két férfi csatlakozott. Sokáig nevettünk, egészen belefáradtam. Ilyen nincs. Azért ennyire nem kicsi a világ.
Végül Bajusz torokköszörülésével visszakanyarodtunk a topikhoz.
– Tehát… csakhogy összegezzem, és biztosra menjek, hogy megértetted: a tolvaj életmódod súlyosságából kiforrt börtönbüntetésedet közmunka váltja ki, amit Ben fog kiszabni rád. Hogy pontosan mi lesz a feladatod, majd ő ismerteti.
– És meddig fog ez tartani? – kérdeztem unottan, bár Ben elemző tekintete nyilván kiszúrta a palástolt pánikot.
– Addig, amíg el nem hárul a probléma. Ez lehet akár egy hét… vagy több hónap. Kizárólag rajtad áll. Meg az időjárási viszonyokon. Mostanában elég csapadékos arrafelé, nem?
– Ne is mondd… sok helyen már derékig ér a sár – panaszolta Ben.
– Sár? – kérdeztem rögtön.
– Jól van, akkor én most… khm… magatokra hagylak benneteket. Ismerkedjetek. Oh, és kösz a tegnapi sört, jövök neked eggyel.
– Csak eggyel? Egész életedben adósom leszel.
– Ugyan, azt még nem tudhatod.
Megveregetve a fogdoki vállát, Bajusz elhagyta a kihallgatószobát. És ekkor éreztem, mennyire ránk nehezedett a levegő. Ahogy a fogdoki egyre áthatóbban méregetett, úgy váltam egyre feszültebbé. Bár hátradőlve ücsörögtem, a lábujjaim a cipőm belsejét kapargatták. Szerintem a bal zoknim már ki is lyukadt a súrlódástól.
– Akkor…? – törtem meg a csendet, ám mire folytathattam volna, Ben belevágott.
– Lássuk csak: átlagos arcberendezés, átlagos mogyoróbarna haj, fitt testalkat, átlagos testmagasság… nem, kicsivel átlag alatti. Átlagos bőrszín, átlagos ruházat. Átlagos. De annyira mégsem. – Gunyoros arckifejezése pillanatok alatt sötétté vált. – Nincs szükség ismerkedésre, pontosan tudom, ki vagy.
Nagyokat pislogtam.
– Oh. Igazán?
– Egy arrogáns és beképzelt kölyök, aki a szülei után sóvárog, és gyávaságból a könnyebb utat választotta.
– Tessék? – Előredőltem a székemben. Már nem palástoltam a bennem eluralkodott feszültséget.
– Jól hallottad. Ahelyett, hogy összekaptad volna magad, jobbnak láttad, ha bűnöző életmódba kezdesz, mert hát lopni mégiscsak könnyebb, mint megdolgozni a betevő falatokért. Nem törődsz semmivel és senkivel magadon kívül; azt hiszed, te vagy a világ közepe, hogy bárkit kedved szerint manipulálhatsz. Egy kis felvilágosítás: az emberek nem játékszerek. Te pedig nem vagy bábmester. Csak egy szerencsétlen, sárba lökött gyerek, aki a szülei hanyag magatartása miatt mindenkit gyűlöl és megvet. Neked még a börtön sem elég megalázó büntetés… a romlott szájszagodtól előbb rohadnának szét a falak, mint a szétvert holttested.
– Ha azt hiszi, belém mászhat, nagyon téved. – Olyan mélyen csengett a hangom, hogy magamat is megleptem.  – Nem tud rólam semmit.
– Én nem úgy látom, hogy tévedtem volna – villant veszedelmesen a fogdoki szeme. Csak most tűnt fel, milyen közel is hajolt hozzám, mert sikerült megállapítanom, hogy szürke íriszei vannak. – Randy elintézi neked, hogy holnapra utazásra készen állj. Bátorításnak szánta, de közlöm, hogy nem fogod letudni a feladatot egy hét alatt. A helyszínen majd megkapkod a részleteket.
Ben felegyenesedett, aztán az ajtóhoz lépett.
– És a bilincs? – csörgettem meg a tárgyat.
– Ki tudsz belőle szabadulni. Bár nem ajánlom. Randy még mindig otthon van a közelharcban. – Azzal magamra hagyott.

0 megjegyzés:

Megjegyzés küldése