2018. március 7., szerda

Gladiátor 4. - A csend hangjai; a dac bajnokai


A csendnek nem lehetnek hangjai. És mégis. Hallottam. Hallottam.

A tisztás közepén álltam némán, nyitott fülekkel. Körülöttem nem volt semmi említésre méltó; a növények dermedten magasodtak ki a földből, az állatok mind elbújtak a hideg elől. A mozdulatlan levegő egyszer sem kapott bele a távolban megrekedt köd fátylaiba. Mintha maga az idő is megállt volna.
Korábban sosem tapasztaltam hasonlót. És egyelőre nem sikerült eldöntenem, tetszik-e avagy sem.
Minden csendbe burkolózott… én azonban hallottam. Hogy mit, azt nem tudom. Valami megmagyarázhatatlant. Nem a légzésem volt, nem is Bené. Nem a növények, nem a víz… legalábbis nem önállóként. Mintha a táj egyben, mindent magába foglalva zúgott volna.
De a zúgásnak sem egészen ilyen a hangja. Csend van… de mégsem.
Nem féltem, csak szimplán kicsinek éreztem magam. Egy aprócska porszemnek a végtelen világban. Egy múló…
– Azt mondtad, sima ügy. Akkor most mire vársz? – Ben reszelős hangja fülsértő volt ebben a nem-csendben. Megborzongtam tőle, a csőre töltött vadászpuska megremegett a kezemben. Néhány pislogással kitisztítottam magam előtt a képet, de a vagy harminc méterre levő, korhadó fatörzsre festett, kör alakú céltábla már annyira megfakult, hogy csak nehezen tudtam kivenni.
– Sima ügy – erősítettem meg sértetten, aztán egy kis korrigálás után lőttem kétszer. A fát sem találtam el, nemhogy a céltáblát.
Mellettem Ben a kuncogását próbálta visszafojtani.
– Figyelmeztettelek, hogy nagyot rúg.
A szememet forgattam.
– Talán jobban tudja, dédpapa? – gúnyolódtam.
Igazság szerint féltem, hogy igen. Ez a magabiztos testtartás, akkor a lenéző, fitymáló tekintet… Arról nem is beszélve, hogy itt minden az ő tulajdona. Aki fegyvert birtokol, az használni is tudja. És Ben annyira azért nem volt vén, hogy a tudása teljesen elkopott volna.
Előrelépett, puskájának csövét a cél felé irányítva.
– Hol a szemüvege? Látja egyáltalán, merre van a céltábla?
Ő is kétszer lőtt. És mind a kétszer telibe kapta a korhadó fát. Erőfeszítésbe került, hogy a döbbenetemet elrejtsem… legalábbis többnyire elrejtsem. A szemem azért elég nagyra nyílt.
Ben önelégülten, már-már arrogánsan töltötte újra a puskáját.
– A szemüvegem? Odabent van valahol az asztalomon. Talán szükséged van rá?
– Szóval meg akarja ölni a fickót, aki Hillford épségét fenyegeti – vontam le a következtetést, ismét faarccal, ignorálva a választ. Ben erre megdermedt egy pillanatra.
– Ez csak hobbi.
– Az emberölés hobbi.
– Sosem fognám másra. Hacsak rám nem fognak.
A homlokom ráncba szaladt.
– Tehát egy kibaszott tűzharcba akarnak belerángatni.
– Nem! – Ben arcára váratlanul félelem költözött, de amilyen hirtelen megjelent, olyan gyorsan tűnt is el. Zavarodottan köhintett egyet, és kivette a kezemből a puskát.
– Talán jobb lesz, ha keresztbe teszünk ennek a tervnek, mielőtt elpazarolnád a töltényeimet.
Ezúttal sem küzdöttem az érzéseim ellen. Ledöbbenve meredtem a távolodó hátára.
– Egyébként hol tanult meg így lőni? – szóltam utána. – Azt ne mondja, hogy foghúzás közben.
Esküszöm, mintha kissé megrándult volna a törzse.
– Idekint sok mindenre rákényszerül az ember. És már mondtam: vadakra vadászom. Ha nem akartam éhezni, kénytelen voltam megtanulni. Mindenki attól félt, kieszem Nanát a vagyonából.
– Nana?
Nem kaptam választ, ezért nekiiramodtam, és felzárkóztam mellé. Ahhoz képest, hogy korán reggel volt, igencsak energikusnak éreztem magam. Az elmúlt két napban – amióta kijöttünk ide – egész jókat sikerült aludnom.
– Nézze, ha tényleg azt akarja, hogy segítsek, be kell avatnia minden részletbe.
Ben olyan hirtelen torpant meg, hogy majdnem nekiütköztem.
– Amint kitaláltam, mit tehetsz, elmondom, amit tudnod kell.
– Akkor most tulajdonképpen ki is áll ellen? – kaptam fel a vizet. – Le szeretnénk ezt tudni mielőbb, nem így van? Mire ez az időhúzás? Őszintén… sok mindennek gondoltam magát, de álszent mocsoknak nem. Komolyan tovább akarja rombolni a fejemben kialakult imidzsét?
– Ez nem a te problémád – szűrte a fogai közt hűvösen Ben.
– Akkor miért nem enged el? – hüledeztem. – Ha ennyire nem szeretné, hogy belefolyjak, miért hozott ki? Kétlem, hogy a maga hadnagy haverjának lesz elég ideje kiugrani és ellenőrizgetni minket.
– Megkaptad az esélyt a szökésre. Nem éltél vele.
A szavaim a torkomon akadtak.
– Kíváncsi vagy. Azt hiszed, megszerezhetsz bármit, amit akarsz, azt hiszed, képes vagy mindenre, hogy a világot is meghódíthatod. De a nap végén kiderül, hogy még egy ilyen dementiás dédpapa, mint én is könnyűszerrel leköröz.
A gyomrom dióméretűre zsugorodott, az idegszálaim pedig pattanásig feszültek. A levegő mintha váratlanul rám nehezedett volna. Reméltem, hogy olyan tömény gyűlöletet áramoltatok felé, mint amilyen töményet éreztem fortyogni a bensőmben.
– Mondja, miért gyűlöl engem ennyire?
– Oh, ne szívd mellre. Csak a fajtáddal nem vagyok kibékülve.
– A fajtámmal…? Mégis mi…
– Nagyon rágörcsölsz a lövésre. Kicsit fordítsd be a törzsed, és helyezd a jobb lábad előre támaszként, így a puska nem fog akkorát lökni rajtad tüzeléskor.
A szemem villámokat szórt, ebben biztos voltam, de nem engedhettem meg, hogy Ben jobban felhúzzon. Gőzöm sincs, mi lehetett a szándéka – talán arra várt, mikor török meg a rám nehezedő nyomás súlya alatt, talán csak szimplán örömét lelte a kínlódásomban –, de az tuti, hogy nem fog látni felsülni.
Vagy…
Talán így leplezte a kényelmetlenségét. Az érkezésünk napját ugyan lefoglalta a takarítás, illetve az itteni szabályok ismertetése és memorizálása, de a másnap keservesen telt el. Ben minden kérdésemre kitérő választ adott; egyszerűen lerítt róla, hogy útban vagyok neki, hogy fogalma sincs, mihez kezdjen velem. Pedig világos volt, hogy lenne dolga, csak a jelenlétemnek köszönhetően nem tud elmerülni benne.
A végén még lehet, hogy nála szakad el a cérna először. Oh, mennyire megnézném én azt!
Egy önelégült mosolyt villantva kikaptam Ben kezéből az egyik puskát, és ahogy utasított, felkészültem a lövésre. És ekkor ismét meghallottam azokat a leírhatatlanul bizarr hangokat. Amik nem is hangok voltak, hiszen csend volt, de mégis…
Megint félrement. Pedig ott álltam a fától egy köpésre. Bosszúsan felmordultam. Ben elemzően méricskélt.
– Nem hangokat hallasz – szólt. – Hanem azok hiányát.
– Mi…? – Felnevettem. – Hogy a fenébe hallanék olyat, ami nincs?
Immár hivatalos: gondolatolvasó.
– Nem koncentrálsz eléggé. Mivel itt nincs semmi, ami elterelhetné a figyelmedet, pontosan ez tereli el. Hogy nincs mi elterelje.
– Árulja már el, mit szív! Akármi is az, látszólag működik!
– Már mondtam: csak rá kell állnod a táj ritmusára.
Annyira profin őrizte a higgadtságát, hogy ezzel is képes volt felbosszantani. Nem. Csillapodj. Látni akarod, hogy elveszti a fejét, igaz? Akkor bírd ki.
– Tudja… ha ezt csak azért csináljuk, hogy majd engem küldözgessen el az ebédjéért…
– Ha két méterről sem találod el a célt, ugyan mire mennék veled? – szakított félbe kissé rosszmájúan.
– Mert maga puskával a kezében jött világra…
Egy sokatmondó pillantást kaptam tőle, majd egy hümmögést hallatva megindult a ház felé.
– Szóval akkor tényleg nem szedem ki magából, miért is akar megtanítani lőni? – kiabáltam utána. Semmit sem reagált.

***

Ben hiába volt korán kelő típus, Jaye Wardot nem előzhette meg; még úgy sem, hogy a lány később feküdte le, mint ő. Immár másodszor ébredt úgy, hogy üres az egész ház. Kinyújtóztatva elzsibbadt tagjait, a konyhába csoszogott, hogy kávét főzzön magának. Bár Kaionból sok holmit hoztak vissza, ahogy elnézte, lassan ideje volt leugrani Hillfordba egy-két dologért. Korainak vélte még a vásárlást, de emlékeztetnie kellett magát, hogy most nem csak saját magát tartja el. A lány jól evett, talán túl jól, bár Ben kénytelen volt beismerni, hogy a nagytakarítás során aranyat ért az a rengeteg energia, amit a testébe zártak. Továbbá az itteni körülményeket is jobban viselte a vártnál. Sőt, biztosra vette, hogy néhány ordináré megjegyzés kizárólag azért szaladt ki a száján, hogy őt bosszanthassa vele.
Már kiöntötte magának a kávéhoz szükséges vizet, amikor észrevette: a tálalószekrény egyik fiókja félig ki volt húzva. Letette a vizet az asztalra, hogy közelebbről is szemügyre vehesse. Tudta, melyik fiók az: evőeszközöket tárolt benne, és alatta… a töltényeit. Amik nem voltak ott.
Valami furcsa érzés költözött a mellkasába.
Áthozott egy széket az étkezőből, a tálaló elé tolta, majd fellépett rá. A szekrény portalanított tetejét üresen találta… holott az egyik vadászpuskájának éppen itt kellett volna megbújnia.
Rögvest magára erőszakolt néhány melegebb ruhát, és elhagyta a házat. A környék üresnek látszott… és csend uralta. Túl nagy csend. Ha a lány azt a közeli famaradványt lődözte volna, arra felkelt volna. (A szökés gondolatát azonnal kizárta. Jaye szinte megállás nélkül sugározta a kíváncsiságot, ráadásul az ideutat is átaludta, így ötlete sem lehet, hová jöttek pontosan.)
– Hol a pokolban van…?
Egy szimpatikusnak vélt irányt kiválasztva elindult előre. Megkerülte a tavat, és megtorpant a fák előtt. A szemét behunyva hallgatózott. Végül meghallotta a lövést.
Kocogva vetette be magát a rengetegbe, végig abban reménykedve, hogy nem egy golyóba fog beleszaladni. Jaye-nek azonban több esze volt annál, hogy a ház irányába lövöldözzön. Rálelt a régi lövészárokra a poros, megkopott céltáblákkal.
Ben az egyik fa mögé húzódva figyelt. A lány ruháját – a tegnapit – már jócskán belepte a piszok, arca viszont csak úgy ragyogott az eltökéltségtől. Csőre töltött. Ben utasításának megfelelően felvette a legmegfelelőbb pózt a lövéshez. Vett egy mély levegőt. Célzott. Lőtt.
És betalált.

0 megjegyzés:

Megjegyzés küldése