2018. április 13., péntek

Gladiátor 6. - Borból is megárt a sok

Igen, tudom, sokat kellett várni erre a fejezetre, de a vizsgaidőszak itt liheg a nyakamban (ráadásul egy kis csalással az egyiket másfél hét múlva le is tudom), plusz ez a fejezet hosszabb, mint a többi. Sokkal.
Anyway, time to meet the gang! Egy eseménydús fejezet! Jó olvasást hozzá!


– Most csak szívat, ugye?
Eltelt egy teljes hét. Egy teljes, egész hét. Anélkül, hogy bármi érdemlegeset csináltam volna. Próbáltam fegyelmezetten viselkedni, próbáltam magamhoz mérten kicsit meghunyászkodni, próbáltam minden tudásomat és képességemet bevetni… Semmi sem működött. Még mindig ugyanolyan sötét van, ha nem sötétebb.
Ben az első kirohanása óta mélységesen hallgatott. Pedig lerítt róla, hogy forralgat valamit. Sőt, üvöltött. Látszólag abszolút jelentéktelen feladatokat akasztott a nyakamba, de tudtam, hogy tesztel. És azt is, hogy tudja, nem verhet át.
Teljes átrendezést csináltatott velem a garázsában. Nehéz holmik, fél napos pakolás – erőnlét vizsgálata.
Kivitt a közeli erdőbe túrázni egy egész napra. Se étel, se ital, nyakig érő sár – állóképesség vizsgálata.
Esténként különféle rejtvényeket tolt elém. Csavaros, agyzsibbasztó enigmák – problémamegoldó készség vizsgálata.
És lőni tanított. Meg környezetismeret órákat adott. Kizárólag akkor szólt hozzám, ha valamit nem jól csináltam. De a tekintetét a nap huszonnégy órájában a hátamon hordoztam.
Meg kellett volna rémülnöm. Élnem kellett volna a szökés lehetőségével. Talán ő is ezt akarta elérni. De mindkettőnket megleptem. Ha már adtál egy kis kóstolót, addig nem vakarhatsz le magadról, míg meg nem mutatod a teljes képet, öreg. Én kivárom.
Nos, legalábbis azt hittem, képes leszek kivárni. Most már nem csak várat, szórakozik is velem.
– Borfesztivál? – fakadtam ki. – Felejtse el. Nem azért vagyok itt, hogy bort vedeljek.
– Nem úszhatod meg az ittléted anélkül, hogy megismernéd a helyieket – felelt ellentmondást nem tűrő tónusban Ben.
– Szóval most már nem úszhatom meg. De a múlt nap még nem akarta elárulni, ki az a Nana. – Ami azt jelentette, hogy a hillfordiak hatással vannak rá, képesek manipulálni őt… és a küldött sütemény alapján engem pedig szeretnének a körükbe fogadni. Ebből talán hasznot is húzhatok az öreg kárára. Hm.
– Nem állt szándékomban háborgatni a nyugalmukat, de ragaszkodnak hozzá, hogy megismerjenek.
Mondtam.
– Ja, hogyne. De ahhoz senki sem ragaszkodik, hogy megtudjam, mi a célja az ittlétemnek.
– Nem fogok vitatkozni. És ki tudja? Talán még a végén élvezni fogod.
Felvont szemöldökkel bámultam rá.
– Hm. Ha részegen összebalhézik valakivel, azon talán nevetni fogok.
– Miből gondolod, hogy nem én kerülnék ki győztesen?
– Azt nem mondtam, hogy veszítene is.
– Nem, de elképzelted.
Szerettem volna visszabökkenteni valami sértőt, de azon kaptam magam, hogy nem tudok. Bár a hideg miatt eddig csak vastag öltözékben láttam, mégis rögvest szemet szúrt a koordinált mozgás, az erős fizikum, a széles vállak… Fénykorában biztos, hogy aktívan sportolt. Mostanra olyan ötvenöt és hatvan között lehetett korban, de még mindig meglátszott rajta. Nem növesztett sörhasat, nem lustult el, nem hagyta, hogy az izmai elsorvadjanak.
Talán atlétika… esetleg valamiféle küzdősport… A karjai most is elég vastagok voltak… Boksz. Igen, nagyon valószínű, hogy bokszolt. Ahogy az is lehetséges – ha nem teljesen biztos –, hogy egy részegen szított balhéból ellenfele húzná a rövidebbet.
Mikor Ben hátat fordított nekem, megragadtam a vállát a jobb kezemmel, a balt pedig ökölbe zárva útnak indítottam. Az öreg gond nélkül blokkolta a támadást. Vaskos ujjai akkora erővel szorultak az öklömre, hogy a homlokom ráncba szaladt. Az arca meglepetésről árulkodott, de különösebb érzelmeket nem fedeztem fel a vonásain. Erőfeszítést meg aztán pláne nem.
– Mi a fenét művelsz, fiam? – mordult rám. Elmosolyodtam.
– Nem hajlandó a kérdéseimre válaszolni, szóval másképp próbálok válaszokat találni. – Az ujjaira pillantottam, úgy, hogy neki is világos legyen a gesztus. – Boksz?
Ben olyan hirtelen rántotta el a kezét, mintha valami forróhoz ért volna. Ezúttal ő nem jutott szóhoz.
– Tudja, ha lőni azért tud ilyen jól, mert vadakra vadászik, azt még elhiszem. Azt viszont már nem, hogy küzdősportban azért ilyen jártas, mert medvékkel hadakozik.
Hosszú másodpercekig feszült csend volt. Olyannyira, hogy ismét meghallottam a táj nem-hangjait. Ben végül felocsúdott a megrökönyödött kábulatból, és magára húzta a már megszokott rideg és morcos maszkját.
– Ne kószálj el. Azt ígértem, ebédre odaérünk. – És immár sokadszorra hagyott faképnél. Ingerülten bámultam utána. Tudtam, hogy ezúttal nem szabadna engednem, hogy elmeneküljön a válaszadás elől, de valószínűleg csak újabb sértéseket vágott volna a fejemhez, így nem mozdultam. Talán ez a borfesztivál mégsem olyan rossz ötlet. Ha Ben nem méltat válaszra, a hillfordiakat majd szóra bírom.

***

Sok mindenre számítottam, de tömegre nem. Mire kihajtottunk a földesútról az aszfaltra, a távolban már felsejlett néhány épület, és bár Ben elejtette, hogy egy kicsi településről van szó, azért arra nem készültem fel, hogy ennyire. Egyetlen szusszal végigsétáltam volna az egészet. És mégis… számtalan autó meg lakókocsi parkolt az úttest mentén, és annyi ember szlalomozott közöttük, hogy talán öt kilométer per órával sem tudtunk haladni. Hűvös volt, a nap csupán néha-néha bukkant elő, de ez sem szabott gátat az érdeklődőknek.
Sokáig kutakodtunk, mire találtunk egy megfelelőnek tetsző parkolóhelyet – igencsak messze a házaktól. Próbáltam nézelődéssel tölteni a sétát, és közben más érkező emberek beszélgetéseit hallgatni, mert így nem a közöttünk uralkodó feszültségre kellett összpontosítanom. Enélkül is eléggé kényelmetlenül éreztem magam a bőrömben.
Ám amint elértük a települést – falunak is túl kicsi! –, mégis Benre sandítottam. A házak többsége ugyanis nem lakóház volt, hanem turistákat hívogató középület. Ajándékboltok, standok, kiállítások, szórakoztatóeszközökkel berendezett bádogok. Akár egy lekicsinyített élménypark. Az egész bírt egyfajta régies, retró beütéssel, és látszott, hogy egyáltalán nem hanyagolták el a helyiek. Az odakint tapasztalt csenddel ellentétben itt minden zajos volt, mégsem fülbántó. Izgatott beszélgetések, hangszórókból érkező, a retró hangulathoz illeszkedő zene… És az illatok… Frissen sütött kalács, különféle édességek, gyümölcsök… meg persze a bor.
Az épületek között keskeny macskaköves út vezetett előre; a köveken hangosan kopogtak az egymással kergetőző gyerekek bakancsai. A legtöbben lufit vagy vattacukrot szorongattak a kezükben, és az arcuk csak úgy szikrázott a jókedvtől. A felnőttek jóízűen kacarásztak, iszogattak, társalogtak; talán olyanokkal is szóba elegyedtek, akiket egyáltalán nem is ismertek. Minden zsúfoltságig volt tömve, és a hely mégsem a nagyvárost idézte.
– Hillford nem is igazán település, inkább egy kis „élményvasút” – kezdett bele hirtelen Ben. Fel kellett emelnie a hangját, hogy hallhasam. – Hajdan egy virágzó kisváros terült el a helyén, de a világháborúk szinte teljesen letarolták, alig maradt belőle valami. Mivel akadtak, akik nem szerették volna, hogy nyomtalanul eltűnjön, megpróbálták megmenteni, hiszen egy gyönyörű helyen épült. Az egész projekt egy nagy vásártér létrehozásával indult, de aztán egy élménypark-szerűséget hoztak össze belőle, kizárólag családbarát programokkal. Ezek ritkán tartanak napokig, mivel szállást nem tudunk biztosítani, de nyáron ez nem probléma, mert mindenki sátorozik. Oh, és van egy kisebb pálya is; a jobb napokon még versenyeket is rendezünk ott.
– És a helyiek? – érdeklődtem, túlkiabálva a tömeget. – Ők hol laknak?
– A vásártértől kijjebb azok ott lakóházak. Mivel a helyiek minden program szervezői és lebonyolítói, a felújított lakónegyed lett az otthonuk.
– És ha itt ennyi az ember, akkor hogy-hogy az erdőben nincs senki?
– Természetvédelmi terület. Jelenlegi vadőrként tettem róla, hogy ne háborgassák.
Hangosan krákogtam.
– Ezen meg se kéne lepődnöm.
– Ohohohó, hé! Ki tolta végre ide a képét? – Egy erőteljesen hahotázó, nagyjából negyven és ötven között mozgó, piszkosnak tetsző bőrű fickó igyekezett felénk kitárt karokkal és kipirosodott arccal. Bár nem volt testesebb Bennél, mégis akkora erővel ugrott neki, hogy az öreg kissé hátratántorodott. Ő ennek ellenére viszonozta az ölelést, és Randy óta először megint egész derűsen mosolygott.
– Jeff! Nem korai még ennyit vedelni? – És még egy nevetés is kiszaladt a száján. A Jeffnek hívott fazon megmarkolta a karját, és az egyik közeli bódéhoz ráncigálta.
– Ez a borgyűjtemény a létező legjobb minőségben. – Kiragadott a pult mögül egy üveget. – Tudod te, mennyiért kapsz egy ilyen palackot? Ebben arany van, öregem! Nem lenne nálam nagyobb barom, ha nem élnék a lehetőséggel! – A mennyiségre fittyet hányva, csurdig töltött egy poharat. – Addig el nem mozdulsz innen, míg le nem húztad az egészet! Ahogy elnézlek, igazán rád fér, vénember. Már megint mi a fenéért vagy ennyire feszü…
Amint a tekintete összeakadt az enyémmel, elnémult. Az üveg tartalmát kis híján a földre borította volna, ha a bódéban ácsorgó, valamiféle népviseleti hacukát viselő asszony ki nem kapja a kezéből.
– Ő az, ugye? – Jeff olyan visszafogottan szólalt meg, hogy majdnem elszalasztottam. Ben zavartan biccentett egyet. – Angie, Ben tényleg elhozta!
Megkíséreltem valami mosoly-félét az arcomra erőszakolni, de amint Jeff engem is lerohant, hagytam a francba. Kényelmetlenül és undorodva próbáltam hátrébb araszolni, de a fickó mindenhonnan alaposan végigmért. Megfogta a vállaimat, az arcomba lihegett – egy életre elment a kedvem a bortól –, és ha ennyi nem lett volna bőven elég, még magához is ölelt. A bódéban toporgó nő is elém állt, és ugyan finomabb, távolságtartóbb magatartással közeledett, de kócos, sötétszőke haja – nem köntörfalazok – banyás megjelenést kölcsönzött neki.
– Milyen gyönyörű, életerős kislány!
– Hát erre tovább kell inni!
– Igazán nagyon örülünk, hogy végre megismerhetünk.
– Hadd kínáljalak meg valamivel!
– Csak bátran, a vendégünk vagy!
Ben nem moccant, sőt, kevélyen és élvezettel nézte a gyötrődésemet. Rohadék.
Hiába húzódtam el, a két idegen egészen a bódéig támogatott, hogy nekem is töltsenek valamit.
– A Kapollából?
– Inkább a Saoréból, az nem annyira száraz. Meglátod, kincsem, micsoda zamata van.
– Ah, hol vannak azok a pót poharak…
– Minek kellett mindegyiket külön pohárból kóstolnod?
– Drágám, mindjárt megsértődöm! Ezek minőségi borok, és ahhoz, hogy igazán kiélvezhessem az ízüket, nem keveredhetnek…
– Ki lehet öblíteni, drágám.
– De hát az macera!
– Lassíts egy kicsit. Ben! Elég idős egyáltalán ahhoz, hogy igyon?
– Ugyan már, szívem, egy-két deci nem árt meg senkinek, sőt! Egyenesen kötelezővé tenném a főétkezésekhez.
Eddig bírtam követni. Az egymásnak dobált szavak hirtelen kivehetetlenné váltak, nem mintha érdekelt volna a diskurzus. Arra koncentráltam, hogy a rám tört hányingert kordában tudjam tartani, de az ellen már nem küzdöttem, hogy az undoromat is takargassam.
Ezekből akarok én választ kicsikarni? Nem, kösz, nem.
Akkor tértem vissza a valóságba, amikor piszkos Jeff egy eldobható poharat nyomott a kezembe. A benne örvénylő, vöröslő mámor fűszeres illata – szaga – eltömítette az orrom. És ennyi kellett, hogy a tűréshatárt áthágjam.
Színpadiasan hátrébb léptem, kinyújtottam a poharat, majd az idegenek szeme láttára a földre csurgattam a tartalmát. Könnyűszerrel elértem, hogy a testükben pulzáló energia egy csapásra elpárologjon.; a jókedvük derékba tört, a bőrük elfehéredett.
Nem élvezkedhettem sokáig a látványban, mert Ben arca betöltötte az egész látóteremet. Dühös volt, oh, de még mennyire, hogy dühös volt. Viszont engem sem kellett félteni.
– Ben, kérlek, higgadj le – próbált óvatosan közelíteni az Angie-nek hívott nő. – A mi hibánk, túlságosan elárasztottuk mindennel. Beismerem, én is kicsit többet ittam a kelleténél, és most pörgök, mint egy búgócsiga…
– Kinek képzeled te magad? – Ben sziszegte a szavakat. Hideg lehelete tűkként szurkálta a bőrömet. Valahogy mégis kibírtam pislogás nélkül.
– És maga?
– Ben, tényleg, fogd vissza magad, ember – kérlelte Jeff is. – Nem történt semmi ko…
– Hát ő lenne az. – Mindannyian egyszerre kaptuk fel a fejünket. Egy telt alkatú, vörös, göndör hajú nő igyekezett felénk ugyanakkora vidámsággal, mint amekkorát érkezésemig a házaspár is szavatolt.
Lássuk, téged mivel lehetne kioltani…
– Szia, Nana! – üdvözölte öleléssel Angie. – Jó, hogy erre jársz, kellene ide még néhány pohár.
– Már elküldtem Jake-et tartalékokért, ne aggódj. Senki sem marad szomjan. – A nő ezután a teljes figyelmét nekem szentelte, én pedig megint kényelmetlenül éreztem magam. Csak akkor tűnt fel, hogy Ben a karomra kulcsolta az ujjait, mikor elkezdett fájni. Haragosan kirángattam. – Kérlek, nézd el a túlbuzgóságunkat, egyszerűen csak izgatottak vagyunk a fesztivál nagy felhozatala miatt. Rendkívül örülünk, hogy végre személyesen is találkozhatunk veled. Szólíts nyugodtan Nanának. – Felém nyújtotta a kezét, de nem fogadtam el.
– Ohh, szívem, milyen modortalanok vagyunk! – csapott a homlokára Angie, és sebtében bemutatta kettejüket.
– Remélem, ízlett a sütim – mosolyodott el szélesen Nana. – Ha szükséged van bármire, ne habozz meglátogatni bennünket, bármikor a vendégünk vagy.
– A sütije? – vontam fel látványosan a szemöldökömet. – Még éhes kóborkutyáknak sem adtam volna.
Nana szemében villant valami, de nem nézhettem végig a reakcióját, mert Ben ismét megragadott, és maga felé fordított.
– Ebből elég. Engem ócsárolhatsz, amennyit akarsz, de ők semmit…
– Ben, ne kezdd megint!
– Hűtsd már le magad!
– Ha csak azért hoztad le, hogy mindenki előtt lehordd, inkább kotródj vissza a lyukadba, vénember!
Én… én ezt nem értem. Sosem okozott gondot megalázni másokat, de ők… Akárhogy közeledtem is feléjük… Én ezt nem értem. Miért a fogdokira rivallnak? Miért rá, mikor kiáll mellettük?
– Gyere, kicsit körbevezetünk. Seperc alatt feloldódsz majd, meglásd! – Angie átkarolt, és arrébb húzott. Ben hozzám hasonlóan értetlenül állt a történtekhez. Akármibe fogott is bele, Nana folyamatosan belé fojtotta a szót.
Egyszer csak arra lettem figyelmes, hogy elvesztettem őket. Angie átküzdötte magunkat egy kisebb csoportosuláson, majd egy térhez vezetett, melynek közepén egy emelvény kapott helyet. A tetején egy fiatalos külsejű férfi énekelt. A körülötte összegyűlt emberek – különösen a gyerekek – óriási élvezettel ugrándoztak a zenére. Néhány csöppség megkísérelt felmászni az emelvényre, és mire szüleik feleszméltek, már ott futkároztak az énekes mellett. Ő egyáltalán nem bánta a dolgot. Letérdelt hozzájuk, és a hangszórókat hirtelen hamis gyerekhangok töltötték meg. Ezen felbátorodva a közönség még őrültebb ovációban tört ki. Csúcs…
Angie megint felpörgött, és nagyokat kurjantott. Reméltem, hogy feltűnés nélkül elslisszolhatok, de olyan szorosan kulcsolta a karját az enyém köré, hogy moccanni se bírtam.
Mire az énekes befejezte a fellépését, fél fülemre süket voltam. Meg a karom is jócskán elzsibbadt.
Csúcs!
A férfi bejelentett egy gyors ebédszünetet, ismertette a délutáni és esti programokat, aztán a mikrofont kikapcsolva lelépett a színpadról. A tömeg is oszladozni kezdett, így hamar kiszúrt bennünket. A mosolya ugyanolyan ragyogó és bosszantó volt, mint a többieké… elrontotta a viszonylag sármos megjelenését.
– Angel! – Szorosan átölelte Angie-t, majd felém fordult. – Ő…
– Ben pártfogoltja, úgy ám!
– Hű! Ugye nem akartátok leitatni máris? – Mindketten nevettek. Én csak bosszúsan piszmogtam magamban. – Egyébként Dylan. Dylan Thomas.
– Hadd tippeljek: maga is mindent tud rólam.
Újabb nevetés.
– Kis településen gyorsan terjednek a hírek. A közösségi oldalak itt elbújhatnának szégyenükben.
– Ahha. Ha. Ha.
– Egyébként hogy tetszett? – tudakolta hirtelen Angie.
– Hogy? – Nem esett le egyből, mire gondol.
– Dylan. Gyakran tart fellépéseket a Dinerben, azok a begyöpösödött asszonyok odáig vannak érte!
– Oh! – Próbáltam gejzírként feltörő lelkesedést imitálni. – Az előbbi… hát, az nem volt semmi! Olyan bár hangja van!
– Hm? – ráncolta a homlokát Dylan, noha mosolya nem hervadt le az arcáról. Na majd mindjárt…
– Bár hangja, érti. Bár ne lenne.
Igen! Eltűnt! Nem. Várjunk. Most miért vigyorog? És miért tört ki hahotázásban? És Angie is…? Mi van?
Mindketten a hasukat fogták, több elhaladó döbbenten fordult felénk. Amint Dylan kitörölte a könnyeit a szeméből, így szólt:
– Biztos, hogy Randy tényleg őt akarta Ben mellé rakni? Anyám, ha ezek ketten összedugják a fejüket, és nekiállnak sértéseket gyártani, menekülőre kell fognunk…
– Isten óvjon bennünket!
Megint nevetni kezdtek.
Nem. Most meg kéne sértődnötök. Dylan, te kis szemét; lerí rólad, hogy imádsz zenélni, az emberek pedig szeretik, tehát rossz nem lehetsz – én nem nyilatkozom –, én meg épp most…
Nem. Nekem ez nem fog menni. Inkább a hűvös.
De nem. Mikor szoktam én elfutni a problémáim elől?
Soha.
Nem.
Mindig.
Mindig…?
Dylan erőteljesen megveregette a vállamat.
– Na, jól van, én rohanok, előkerítem Blackéket, mielőtt Nana rájuk küldené az egész falut, nektek pedig további jó szórakozást! Oh, és nem kell ám elfogadnod minden pohár bort, amit ezek beléd akarnak diktálni!
Egy kacsintás kíséretében távozott.
– Ugyan, nem bízol bennem? – kiáltott utána nevetve Angie.
– Ezt komolyan kérded?
Ezután Angie végigrángatott az egész fesztiválon. Minden egyes állomásnál egyre komorabb és elgyötörtebb fejjel bámészkodtam. Az emberek olyan kedvesen közeledtek… túl kedvesen. Senki sincs ilyen kedves, ilyen kedves emberek nem léteznek.
Angie legalább hétféle bort kóstoltatott meg velem, és mindnek ugyanolyan íze volt. Legalább tízféle süteményt tömött a számba, és mind ugyanolyan tömény édes volt. Legalább négyféle programba próbált belevonni, de a passzivitásom – amit érthetetlen módon félénkségként könyveltek el – győzedelmeskedett mindegyiknél. És közben beszélt. Egész idő alatt be nem állt a szája. Beszélt Hillford történetéről, beszélt a saját fiatalkoráról, a férjéről és egyéb teljesen jelentéktelen témáról. Csak azért figyeltem oda, mert abban bíztam, hogy felhozza azt a dolgot, amit Ben eddig olyan ügyesen – rosszul – takargatott előlem.
Több mint két óra telt el így. És döntésre jutottam. Inkább Ben bosszantó némasága, mint… ez.

***

Már jócskán benne jártunk a délutánban, mikor Ben és Nana végre a segítségemre sietett. Angie döbbenten csapta a tenyerét a homlokához; szinte visszhangot vert az egyébként kellemes háttérzajban.
– Ne haragudj! De annyira beleéltem magam! Annyira büszke vagyok, hogy mindez összejött, annak ellenére is, hogy…            
Angie itt hirtelen elhallgatott. Mintha félrenyelte volna a szavakat. Ben és Nana arcáról eltűnt a jókedv. Persze hamar észbe kaptak, de láttam.
– Megértem – mosolyodott el Nana ismét. – Legalább megetetted?
– Hát… ettünk mi mindenfélét… Főleg ittunk. Azért nyugi! Az ő alkoholbevitelére odafigyeltem ám!
– Oké, oké. Látom, jó gondját viselted, efelől nem is volt semmi kétségem. Csak azért jöttünk, hogy szóljunk, hamarosan kezdődik a futam, és el kéne csípni a jó helyeket. Imádni fogod, kincsem.
– Futam? – Nagyot néztem.
– Erről nem meséltél neki, Anige?
– Én se tudtam, hogy lesz…? Dylan sem említette.
– Oh, ja, igen. Blackéknek köszönd. Amolyan utolsó pillanatra időzített dolog.
– Akkor ezért nem láttam őket egy ideje?
– Ezért bizony. Most készítik elő a…
– Milyen futam? – vágtam Nana szavába. Legnagyobb meglepetésemre Ben válaszolt.
– Amolyan roncsderbi. Ütött-kopott járgányok, meg persze sok sár. Amiből nincs most hiány, ugyebár.
– Most? Amikor már mindenki részegre itta magát?
– A résztvevőket mindig megszondáztatjuk előtte – nyugtatott Nana. – Bár általában csak a mieink szeretik nevetség tárgyává tenni magukat mások előtt.
– És egy borfesztiválon meg tudja valaki állni, hogy ne igyon? – Értetlenül ráncoltam a homlokomat, mire kuncogásban törtek ki körülöttem. Nos, Bent kivéve. Ő… Ő igazság szerint elég feszültnek tűnt. Azt ne mondjátok, hogy fejmosást kapott Nanától, és én lemaradtam róla…
– Blackék igen, ők még a legzamatosabb vöröset is képesek feláldozni azért, hogy volán mögé ülhessenek! – nevetett a nő, majd keményen – nyilvánvalóan direkt – Ben vállára csapta a tenyerét. – És én még a vadőrünk kezében sem láttam poharat…
– Én ugyan be nem mászok azokba a roncsokba lejáratni magam – dunnyogta a fogdoki sértődötten, lerázva magáról Nana kezét. – És tévedsz, mert láttál poharat a kezemben.
– Pedig a lányak igaza lehet… mi van, ha hármótokon kívül senkit sem tudunk behajítani?
– Ahhoz, hogy verseny jöhessen létre, két ember kell. Ross és Hob… meg is van a kettő.
– Ne legyél már ilyen fásult! – mordult rá Angie. – Nana, kis alkoholmennyiséggel még ér beszállni, nem? Töltsünk még bele valamit, szörnyen néz ki!
Nem bírtam visszafogni a kuncogásom, és a rám szegeződött tekintetekből arra következtettem, hogy már mióta ezt a pillanatot lesték. És miért is fojtottam volna vissza? A nagy és hatalmas Ben Burton ezek között az emberek között már-már gyengének és tehetetlennek látszott. Holott akikkel eddig megismerkedtem… a létező legkompromittálóbb kisemberek voltak.
– Engem ugyan rá nem vesztek – állt ellen Ben karba font kézzel.
– Félsz, hogy kikapsz, mi? – böködte oldalba Nana. – Te sem vagy már a régi, eh, kincsem?
– Azok a lassú reflexek! – cukkolta nevetve Angie.
– Én nem mondanám lassúnak őket. – Erre mind a két nő elnémult. Ben szúrós szemét sokáig rajtam tartotta, de határozottan tovább bírtam pislogás nélkül, mint a kihallgatóban. Persze még jócskán gyötörnöm kellett magam ahhoz, hogy legyőzzem.
Kíváncsi lettem volna, mikor pattan el benne valami, de egy felismerhetetlen állatnak öltözött fickó vezetésével kanyargó embervonat berántott minket is. Valahogy egy fiatal férfi és nő közé keveredtem, akik hangosan énekeltek, és már javában bűzlöttek az izzadtság, az alkohol és a különféle kosztok szagának mixétől. Hol majd’ laposra préseltek, hol futnom kellett, nehogy elszakadjunk. Szerencsére a masszív anyagú ruhám jól bírta a strapát.
Mikor egy viszonylag nagy lóversenypályához értünk, a tömeg lassan szétoszlott, és mindenki nekiállt ülőhelyet keresni magának. Mire sikerült megmenekülnöm a részegektől, bűzlöttem a nyakamba öntött bortól, a bakancsom talpa pedig összeszedett egy eldobott nejlonzacskót. Egy méretes kukászsákba hajítottam, amit a pályát körülvevő emelvényekre rögzített padsorok mellett feszített ki valaki.
A hillfordiak lelkesen integettek, hogy csatlakozzak hozzájuk. Megfordult a fejemben, hogy ez tökéletes alkalom lenne arra, hogy leléceljek, de… még mindig reménykedtem, hogy megnyílnak, meg aztán… hát… a futam is mozgatta a fantáziámat.
Átugráltam a padok fölött, és letelepedtem közéjük. Az eddig megismert helyiek közül majdnem mindenki jelen volt; olyan jóízűen beszélgettek, hogy kezdtem ellazulni. Bár nem szóltam hozzá a véletlenszerű témákhoz, mégis a részese voltam mindnek. Néha nevetve vállon veregettek, néha felém dobtak egy „Ugye?” kérdést… egyszer sem éreztem magam kirekesztettnek.
Bár Ben jelentősen kevesebbet beszélt, a borospohár, amit a kezébe nyomtak, lassacskán kifejtette a hatását. A kuncogása már nem hatott erőltetettnek, noha annyira azért nem engedte el magát, hogy ne tudja továbbra is figyelemmel kísérni a környezetét.
– Egyébként miért nem lakik együtt a feleségével? – kérdeztem egyszer csak tőle.
– Nincs feleségem.
Félrenyeltem a Nanától kapott sósperec tetejéről lehántott sólisztet.
– De hát az ügyvédem…
– Ha hiszed, ha nem, teljesen véletlen egybeesés.
– Na ne szórakozzon.
– A vezetéknevünk egyezik, de ezen kívül semmi közünk egymáshoz. – Arcán ravasz mosoly bujkált.
Nevetve ráztam a fejem. A kis szemét. A rohadék! Mindegy. Na jó, nem, de menjünk tovább.
– Szóval akkor vadőr. És mit is csinál egy vadőr pontosan? Azon kívül, hogy távol tartja az embereket.
– Őrzi a vadat.
– Nagyon vicces. Egyébként ennyi embert hogyan?
– Ahogy korábban már említettem: Windfall erdeje természetvédelmi terület, így nem háborgatják.
– És részegen sem randalíroznak…? Azért ezt nehezen hiszem el.
– Meglepődnél, milyen sok önkéntesünk van – szólt közbe Nana. – Ha nem járna vadászni, Ben ellustulna mellettük. Most is nekik köszönheti, hogy egyáltalán itt ücsöröghet. Mindenki lelkére kötöttem, hogy ezt a futamot a legjobb helyekről szándékozzuk végignézni, ha már a mieink fogják összetörni magukat.
– Összetörni? Eddig csak lejáratásról volt szó…
– Ugyan, kutya bajuk sem lesz – lökött meg hátulról Jeff. – Egy-két törött csont, de az hamar összeforr.
– Ja, magyarán átkozottul össze fogják törni magukat – húzta fel a szemöldökét Angie.
– Ne legyél már ennyire konzervatív, asszony! Az ő korosztályuk már sokkal jobban bírja a strapát, mint a miénk anno!
– Nem inkább fordítva? – kapcsolódott be Nana. – A mai fiatalok olyan törékenyek…
– Akkor nem, ha ilyen őrültségekről van szó!
– Való igaz!
– Ez a három idióta levágott végtagokkal is beszállna…
– Három? Azt ne mondd, hogy sikerült Dylant is rábeszélniük…
– Attól tartok, igen…
– Ha összetöri magát, ki fogja a kölyköket szórakoztatni?
– Majd Ben énekel – bökte oldalba az öreget Nana játékosan. – Ő úgyis tartózkodott a vezetéstől…
– Jesszus! Szerencsétlen porontyok! – csapott a homlokára Jeff. – Már most traumának akarod kitenni őket?
Ben hűvös pillantással illette őket, de a mosolya nem tűnt el az arcáról.
– Nos, ha rólam van szó, legalább csak a hangomtól ijednek meg. Szerinted miért mindig téged öltöztetünk be a halloweeni mesélőkertkor?
A többiek éles hahotázásban tört ki, míg Jeff csendben nyalogatta a sebeit.
Ezután a beszélgetés megint szerteágazott; kis csoportokban diskuráltunk. Próbáltam kihasználni az alkalmat, hogy kérdezgessek Bentől.
– Magának nincs itt Hillfordban háza?
– Nem, én kint lakom. Ott is minden kényelmem megvan.
– Hát, ha a fürdővíz melegítése magának kényelem… Egyébként miért volt Kaionban?
– Akadt egy kis elintéznivalóm. Plusz meglátogattam Randyt.
– Régóta barátok?
– Eléggé.
– Miért nem vállalta, hogy részt vesz a derbin? Rossz sofőr? Annyira nem tűnt annak.
– Nem. Csak szeretem a csontjaimat épen tudni.
– De ha jó sofőr, akkor ezt elkerülheti…
– Ha Blackék ellen kell versenyezni? Kizárt.
Nem voltam túlzottan elégedett a válaszaival, noha nem vártam, hogy hosszan prédikáljon.
A beszélgetésünket aztán félbeszakította az időközben nagyra duzzadt tömeg zúgása. Két fiatal, harmincnál nem sokkal idősebb férfit éljeneztek, akik lelkesen integetve sétálgattak a pálya közepén. Az alacsonyabb egy mikrofont emelt a szájához, és üdvözölte a megvadult közönséget.
Most, hogy mindenki kellő mennyiséget ivott, ideje felpörgetni a napot, egyet értetek?
Hangos üvöltés szakadt ki a tömegből, és éreztem, hogy a lelkesedésük rám ragad.
Igen, ez a beszéd! A gyerekeket tessék a… – A férfi hangja egy rövid sípolást követően elnémult. Értetlenül forgatta és ütögette a mikrofont, de az teljesen megadta magát. Ennek ellenére olyan – szinte pofátlanul – higgadtan kezelte a helyzetet, hogy a tömeg tapsviharban tört ki. Leintve őket megpróbált teli torokból kiabálni. – Hillford sosem volt kibékülve a technikával, de minket ez nem akadályoz meg, igaz? – A közönség ismét őrjöngött. – Igen, ezt a lelkesedést vártam! Viszont, ha azt akarjátok, hogy folytassam, kellene valami a torkomra!
Az első sorban ülők közül hirtelen felpattant valaki, és egy borral teli poharat nyújtott a férfinak. Az hálásan biccentve el is fogadta. Mielőtt azonban felhajthatta volna, a hangszórók újból sípolni kezdtek.
– Mi a jó isten van? – mordult fel mellettem Nana.
– Kit bíztak meg ezek, hogy kezeljék a berendezést? – tudakolta Ben felvont szemöldökkel. – Barmok.
– Figyi, ha Blackék már most lejáratják magukat, az nekem külön öröm – lökdösött meg minket hátulról Jeff. – Tudod te, hányszor ejtettek már a fejemre? Egyik fivér rosszabb, mint a másik.
A sípolást váratlanul recsegő hang váltotta fel. Aztán egy férfié.
Én a helyetekben nem iszogatnék ilyen felszabadultan.
Blackék kővé dermedtek. Sőt, körülöttem mindenki. Ben olyan szorosan markolta a pad szélét, hogy remegett a keze.
A mikrofon tulajdonosa egy középmagas, széles vállú és fekete hajú férfi volt, aki nem elég, hogy zakójával abszolút nem alkalomhoz illő megjelenést propagált, de a járása… Volt benne valami baljóslatú.
Mit keresel itt, Marcus? – vonta kérdőre az illetőt az alacsonyabbik Black. Közel volt már a működő mikrofonhoz, mert a hangszóró mindenkihez eljuttatta a hangját.
Marcus kuncogott. A hideg rázott tőle.
Ez egy nyilvános rendezvény, vagy tévedek?
Igen az, neked meg távolságtartási végzésed van.
Csak volt, Ross. – A szavai csak úgy csöpögtek a rosszindulattól és a gúnytól. Járása már-már fenyegetően hatott, és ahogy körbesétálta a két Black-fivért…
A tömeg össze-összesúgott, de a legtöbben csupán hallgattak és figyeltek. A hillfordiak halálsápadtan ültek… és nem mozdultak.
Épp egy roncsderbit szeretnénk megnyitni, csatlakozni akarsz? – Ross nyíltan ingerült volt. Marcus megint kuncogott.
Hogy bohócot csináljak magamból? Kösz, nem. Csak azért jöttem, hogy megkérdezzem a kedves közönséget, vajon tudják-e, mi van a lábuk alatt.
– Mi a jó fenét akarsz? – suttogta alig hallhatóan Nana, de a benne munkáló gyűlöletet azonnal kiszúrtam.
– Mindjárt kiderül – felelt ridegen Ben, azzal felegyenesedett. – Hé, Marcus! Mi szél hozott erre?
Marcus széles mosolyt villantott.
Benjamin Burton! Igazán örülök, hogy látlak!
– Én nem különben! – A fogdoki ezután hátrafordult. – Jeff, Angie, tereljétek vissza az embereket a színpadhoz, Blackékre szükségem lesz. Nana – a szemében mintha félelem villant volna –, vidd innen.
Gyors mozgolódás támadt, és a kép kezdett összefolyni előttem. Megállás nélkül Ben tekintete járt a fejemben. Nem puszta félelmet láttam… az öreg teljesen megrémült. Ilyen intenzív érzelmeket még soha…
Nana hirtelen megragadta a karom és felállított.
– Most mi történik? – követeltem választ.
– Egy kis kellemetlenség. Ben majd elsimítja. Gyere.
Nem reagáltam. Inkább az értetlen és feldúlt embereket figyeltem, akik morcosan szállingóztak vissza a térre. Többen aggodalmukat, míg mások haragjukat igyekezték minél választékosabban kifejezni. A frusztráltságukat hamar elkaptam én is.
– Ha itt ez egy „kis kellemetlenség”-nek számít, akkor mi a nagy?
– Jaye…!
Szabaddá téve a kezem, felugrottam az egyik padra, és Ben nyomába szegődtem. Akárki legyen is ez a fickó, a hillfordiak nem rejtegették, hogy veszélyes. Ha ennek híre megy…
Jól van, lesznek itt izgalmak.
A fogdoki Blackék elé pozícionálta magát, és olyan kőkeményen kérte számon Marcust, hogy esküszöm, szikrák pattogtak körülötte. A feszültséget vágni lehetett volna késsel. Marcus azonban nem illetődött meg tőle; olyan széles és nyájas mosoly telepedett az arcára, hogy kedvem támadt egy jó nagyot behúzni neki.
– Eszméletlenül nézel ki, Benjamin. Áruld el, mi a titkod? Én is szeretnék ilyen jó bőrben lenni a te korodban.
– Muszáj ezt minden egyes alkalommal eljátszanod? – mordult rá Ben. – Kezd unalmassá válni. Miért vagy itt?
– Érdekelt, miféle fesztivált hoztatok össze. Hihetetlen, hogy egy cseppet sem aggódtok magatokért. Tényleg elhiszitek, hogy…
– Mi lett a távolságtartási végzéseddel?
Marcus sértettséget imitált.
– Tudod, hogy megvannak a kapcsolataim.
– Például Shepherd? – szólt közbe erős cinizmussal Ross. Az idegen arcáról lefagyott a mosoly. Egy aprót biccentve a fejével, a távolodó tömegből négy, hozzá hasonlóan túlöltözött, testes fickó vált ki, blokádot formálva Benék körül.
Váratlanul elöntött az adrenalin, és éreztem, hogy elveszi a józan eszem. Tenni valamit. Csak ez lebegett előttem.
Eljátszva, hogy az alkohol keményen fejbe csapott, közéjük botorkáltam szédelegve, nevetgélve. Rámarkoltam Marcus zakójának ujjára, mintha vizsgálnám azt.
– Azt a kurva… magának micsoda kis zakója van! Szerintem nekem a házam került ennyibe! – Vihorászva végigtapogattam, ám mielőtt Marcus reagálhatott volna, Ben egy nagy lendülettel visszarántott.
– Mi a fenét művelsz? – rivallt rám villámló szemmel. Az idegen undorodva méregetett.
– Komolyan ebbe ölitek a vagyonotokat? Nevetséges.
Megint nevettem.
– Tetszik az óó-rája! – Igyekeztem az utolsó szót alaposan kihangsúlyozni. A férfi a bal csuklójához nyúlt… de órát nem talált. Mire döbbent tekintetét rám emelte, már ledobtam magamról a részeges álcát, és nagyképűen lóbálgattam a kezemben a tárgyat. – Csinos darab – tettem hozzá vigyorogva.
Ben ujjai szorosabban fonódtak a felkaromra.
– Kölyök, ezt most azonnal…
Fogja. Be.
Marcus arcáról teljesen eltűnt az undor.
– Nem rossz – ismerte el. – Ez kicsoda, öreg?
– Egy eszement kölyök, akinek nem kellene itt lennie. – Ben olyan élesen sziszegte a szavakat a fülembe, hogy megfájdította. Kiszabadítottam magam, és közelebb léptem Marcushoz, hogy odaadjam neki az órát.
– Vegye el.
Amint a férfi érte nyúlt, elrántottam a kezem. Átvéve a másikba, megint felé nyújtottam.
– Gyerünk, vegye el – provokáltam. Marcus ezúttal gyorsabban kapott az óráért, de ismét elvétette. Türelmetlenül kifújta a benntartott a levegőt, és megindult felém. Kétszer is próbálkozott, de mind a két alkalommal sikerült kicseleznem. A harmadik kísérleténél elértem, hogy felém vetődjön, és mikor a hátam mögé került, löktem rajta egyet. Sajnos nem borult arccal a sárba, de nem sokon múlott.
Igyekezte takarni, de a frusztráltság kiült az arcára. Csapzott haja a homlokába lógott, ruháját pedig belepte a piszok és a sár, amit a kis táncunk közben felrúgtunk. Színpadiasan megigazította a zakóját, majd hangosan megköszörülte a torkát.
Már épp készültem sokadszorra is odanyújtani neki az órát, amikor valami történt, és a dolgok összefolytak előttem. Nem kaptam levegőt.
 Nem… Miért nem bírok…
Elöntött a pánik, a fejem a hideg sárba csapódott, a karóra pedig eltűnt a kezemből. Hiába húztam össze magam, sehogy sem jutott oxigén a tüdőmbe. Mintha valami blokkolta volna az útját. Fájt. De mi fájt?
Hirtelen megláttam Ben arcát. Rémültnek tűnt. A szája mozgott, de a szavait nem bírtam kivenni. Marcusét azonnal.
– Csak nem az új generációs gladiátor?
Ben valamit visszadurrogott, de ezt sem értettem. Már az arca sem volt tiszta. Marcusé azonban mindennél jobban.
– Tudod te, ki vagyok?
Nem, de pont úgy festesz, mint aki megérdemli, hogy megfingassák.
Nem reagált. És ekkor esett le, hogy ebből semmit sem mondtam ki hangosan.
Levegőt… Levegőt…
– Még sokat kell neki tanítanod, Ben. Belehúzhatnál, mert érdekelne, mi lesz a vége.
Az öreg megint visszaszólt valamit, de ez sem jutott el a tudatomig. Igyekeztem a légzésemre koncentrálni. Be. És ki. Be. És ki. A fájdalom aztán lassan enyhült annyira, hogy a légutak szabaddá váljanak. Marcus eddigre már felszívódott a csatlósaival, Ben pedig mellettem térdelt. Dühös volt, nem leplezte; a homlokát mély ráncok redőzték. De nem ez volt az egyetlen érzelem az arcán.
– Csak nem aggódik? – gúnyolódtam kifulladva. – Gh. Tegye túl magát rajta, és avasson be végre. 

0 megjegyzés:

Megjegyzés küldése