2019. január 13., vasárnap

VÉGE?


ELÉRHETTEK ITT: LADY-JOLT.BLOGSPOT.HU


Időről időre akadnak kitöréseim, de ahogy az adrenalin, úgy a lelkesedés is szép lassan elpárolog. Aki kicsit szemfüles vagy már régebb óta követ, az észrevehette, hogy a Windfall pillérei második és a Stinger harmadik kötete után nem publikáltam semmi olyat, aminek a végére értem volna. (A novellákat most nem veszem számba, mert bár érdekes volt kipróbálni, a regényírás az én asztalom.)

Ennek oka nem az ötletek elapadása, mert abból van jócskán, sokkal inkább az engem ért negatív impulzusok. Az egyetem nincs köztük. Oké, hogy többszáz oldalt kell átnyálaznom EGY vizsgára, így nem sok időm maradni írni és olvasni, de igyekszem beosztani az időmet. A szabadidő fogalma igenis létezik az egyetemisták számára. (Nos, bölcsészkaros hallgatóknak legalábbis. A többiekről nem feltétlenül tudok nyilatkozni.)

A probléma, hogy sokkal jobban érdekel az írás, mint egy egyszerű hobbi. Sokkal mélyrehatóbban kívánok vele foglalkozni, és ha affinitásom nincs is hozzá, hogy szépirodalmi művet tegyek le az asztalra, azért egy midcult mű nem hangzik rosszul. De ha csak a szórakoztató szférában tudnék megtapadni, én már akkor a plafonig ugrálnék örömömben. (Ez azért erős kifejezés, mert mindig is a legalacsonyabbak között botorkáltam, legyen szó bármilyen közösségről.)

Imádok különféle világokban elmerülni. A hétköznapjaim piszkosul unalmasak, és míg mások Dude Perfect level őrültségekkel dobják fel a mindennapokat, addig én ezekben a fantasztikus világokban lelem meg a színeket.

És ez sajnos baj. Hogy miért? Mert azok, akik körülvesznek, akikre a legtöbbet támaszkodom… NEM támogatnak ebben. És ez pokolian bánt, és olyan mértékben képes letörni a lelkesedésem, hogy félek, előbb-utóbb tényleg mély depresszióba zuhanok miatta. Akárhányszor megkísérelem felhozni a témát, az első reakció a passzív-agresszív ellenállás. És emiatt sosem jutok el odáig, hogy tényleg egyenesen kimondjam: írni akarok, mert ezek a beszélgetések mindig egyoldalúra sikerednek. Vicces, hogy egyébként az újságírókarrieremet azért támogatják (noha úgy kell az orruk alá dugnom a cikkeimet, mert máskülönben nem olvasnák el), de a regényírás a bűn. Sőt, a regényolvasás is az. Maradjak csak a szakirodalomnál.

Csajok, srácok, ti, akik azon görcsöltök, hogyan leplezzétek le a családotok előtt, hogy a saját nemetek iránt vonzódtok: pontosan tudom, mit éreztek.

Idegőrlő, és ha nem is foglalkozol a gondolattal, az akkor is ott lebeg valahol a háttérben. Most úgy érzem, megint egy mély gödörbe pottyantam, és tudom, hogy kimászok belőle, de alig teszek meg néhány lépést, jönni fog egy újabb.

Szóval megint el fogok tűnni, de ezúttal tényleg. Hogy végérvényesen-e, arra egyelőre nem adok választ. Ha valamit végre megint sikerül befejeznem, talán visszajövök, de jelenleg nem érzek késztetést arra, hogy bármit is publikáljak, mert ezúttal igencsak minimálisra csökkent bennem a lelkesedés. Időre van szükségem, távol ettől az egész… nos, mindentől.

A meglevő sztorijaimat is leveszem, mert eleve rájuk fér egy kis javítás, plusz… nem tudom. Most valahogy úgy érzem, nem akarom, hogy bárki olvasson tőlem bármit. Egyedül egy személyes blogot hagyok itt, ahová (ezúttal) igyekszem rendszeresen hozni valamit. Gondolatok, életképek, vélemények, tanulságok… valószínűleg ilyesfajta bejegyzésekre számíthattok.

Kívánom, hogy ti ne lépjetek az én cipőmbe. Eléggé töri a lábat.
Elolvasom