2018. október 5., péntek

Új külső


Végre sikerült szabadidőhöz jutnom, és mivel nem tudtam, mivel töltsem el (olvasni és írni a hosszadalmas Halves-javítgatás után nem sok kedvem akadt), nekiálltam variálni a blog külsejével. Sajnos akadtak problémák, amiket ugyan hosszadalmas kódolgatás után talán sikerült volna kiküszöbölni, de rájöttem, hogy nem éri meg energiát fektetni belé, mert a végeredmény amúgy sem tetszett volna. Szóval rászántam magam, és új ingyenes sablon után kezdtem kutatni, és végül emellé tettem le a voksom. Csupán az angol szövegeket kellett átírnom magyarra, plusz lecserélni a fejlécképet, és ennyi.

Apropó, fejléckép. Bátran mertem - amolyan népszerűsítés gyanánt - feltölteni ezt a fantasztikus képet, ami a Ninja Tracks tulajdona. Nagyon sok számuk nyújtott inspirációt az íráshoz, szóval elismeréssel adózom. Arról nem is beszélve, mennyire lélegzetelállító minden egyes albumborítójuk, -illusztrációjuk.


A Halves I. lezárásával ideje belefognom valami újba. Az új alatt ezúttal (végre) nem új történetet értek, hanem folytatásokat a meglevőkhöz. Mindegyikhez van ötletem, van, amihez több, van, amihez kevesebb. Egyelőre nem tudom, melyik ötletet vegyem előre, ezért benneteket is megkérdeznélek: melyik sztorim folytatását olvasnátok leginkább? Hátha segíthettek befolyásolni a döntésben.

Közben (ahogy az előző posztban is megemlítettem) nekiállok Örkény-mintán saját egyperceseket gyártani. Hogy izgalmasabbá tegyem az írást, száz szóval fogok dolgozni, se többel, se kevesebbel. Nem lesz könnyű, de gyakorlásnak tökéletes. Ha akad egy kis szabadidőtök (nem elég ahhoz, hogy valami nagyobb lélegzetvételű dologban elmerülhessetek), csak ajánlani tudom, hogy próbáljátok ki magatokat ti is.
Elolvasom

2018. október 2., kedd

100 szó - Újrakezdés

Az Aranymosás honlapját böngészve bukkantam rá erre a kis kihívásra, amely során mindössze 100 szóval egy kerek kis történetet kellett írni. Természetesen azonnal megtetszett, hiszen míg könnyűnek tűnik 100 szót begépelni, valójában borzasztóan nehéz ilyen kevés szóval gazdálkodva történetet átadni. Ez még izgisebb, mint az én 300-as kihívásom (amit tervezek hamarosan újraindítani), hiszen itt harmadannyi szó áll rendelkezésre.

Próbaképpen én is megkíséreltem egy kis szösszenetet firkantani a Halves-hoz. Sajnos néhány szóval túlléptem a határt, de majd igyekszem. Lehet, hogy egy különálló történetet fogok elmesélni a rendelkezésre álló 100 szó segítségével. Valószínűleg lesz egy adott helyszín, ahol a kis szösszenetek játszódni fognak, és minden egyes cím alá tartozó irománnyal más történetet fogok megeleveníteni. Majd meglátom. Gyakorlásnak mindenképpen nagyszerű, hiszen mégiscsak kevesebb időt igényel, mint egy novella.


Mikor Cade felébredt, már ködös elméje ellenére is tudta, hogy valami nem stimmel. Ugyanis rohadtul nem szabadott volna felébrednie. Az igazán nagy sokk azonban csak ezután következett. Lassan két perce bámulta az ismeretlen helyiség plafonját, de eddig nem volt szüksége levegővételekre, és a pulzusát sem találta. Nyelve pedig hegyes szemfogakon siklott végig.
– Számíthatok rá, hogy még a mai nap folyamán felkelsz? – Egy gúnyos férfihang visszhangozta be a félhomályt. Cade arca grimaszba torzult.
– Szerinted miért vetettem magam a társam és az ellenség puskája közé? Hagytál volna meghalni.
– Ne nyafogj, előbb ismerd meg a világot ebből a szemszögből is.
– Csillapíthatatlan vérszomj? Éljen…!
– Komolyan ez az első gondolatod? És mi van a bántalmazóiddal? Nem akarod megleckéztetni őket? A táplálkozást lehet ám élvezni is.
Cade villámsebesen ült fel.
– Mindjárt jövök.
Elolvasom

2018. szeptember 27., csütörtök

Halves I. - A vámpír, aki lelket kapott

És.... *dobpergés* ... végre megérkeztem a Halves első novellájával! (Csak 25 oldal Wordben, nem is olyan vészes...) Remélem, tetszett a kedvcsináló, és valóban kedvet is kaptatok ehhez a kis kísérletemhez. Ilyet még sosem írtam, majd most kiderül, mennyire működik a dolog.

Mire számíts? Egy világégés utáni, disztópikus világra, vámpírokra, meg persze nyomozásra!

Herold Graves egy korosodó vámpír. És sosem lehet egy nyugodt perce. Hogyan is lehetne egy olyan izgalomra és veszélyre szomjazó kisöccs mellett, mint Cade Bennett? Cade ugyanis nem a tanulmányokból ismert közönséges vámpír. Ő bűnügyeket göngyölít fel és gyilkosokkal játszadozik, hogy élelemhez jusson. Az emberek iránti érdeklődése aggasztó társai számára, ám a dolgok akkor válnak csak igazán izgalmassá, mikor betoppan a rejtélyes Seda McQuail. A lány, aki megdobbantja Cade mozdulatlan szívét. És a lány, akit egy névtelen idegen arra bérelt fel, hogy végezzen vele.

Kategória: Bűnügyi, Fantasy, Rejtély/Thriller
Korhatár: 14
Figyelmeztetés: Durva beszéd, Gyilkosság, Vér


Kisöcsém története egyedi. Ezt a történetet azonban nem lehet elmesélni keserű múltunk és egy bizonyos – magunk között Rákként gúnyolt – személy bemutatása nélkül.

A világégés a mi fajtánk számára sem jelentett aranyesőt, hiába zúdultak a völgyekbe sötét, örvénylő vérfolyók. Az elhullottak többé nem nemzhetnek új táplálékot számunkra, ahogy a halott testben megdermedt vér sem marad erekben az örökkévalóságig. Természetesen jártuk a tömegsírrá vált csatamezőket, és annyi vért csapoltunk a hősiesen és szánalmasan elhullott testekből, amennyit bírtunk, ám a legtöbb halott vére már kiszivárgott a mély és állati brutalitással ejtett sebekből.
Hogy mi lobbantotta lángra a világot? A megkorcsosult emberi természet, mely sötétebb és mérgezettebb fajtánk legveszedelmesebb vadászaiénál is. A hatalmat gyakorló kitüntetettek játékszerként tekintettek szerzeményükre, és mint egy kapzsi, aranyat szopó barom, aki képtelen elviselni, ha a másik tornya takarja előle a kilátást, ártatlan lelkeket mártottak vérbe sajátjuk helyett. Ha a szerzemény csorgott a bőségtől, a rontott lelkek még többet és többet kívántak. Éhségük megnőtt, mely agresszióban és élvezetben teljesedett ki, és minél vörösebbé színeződött a naplemente, ők annál erőszakosabban tomboltak. Telhetetlenségükben eltiporták mindazt a szépet, amelyet önnön erejükből, kitartásukból és kreativitásukból építettek fel hosszú évszázadok alatt. Nem érdekelte őket senki és semmi önmagukon és gazdagságukon kívül.
Sajnáltuk-e őket? Egyáltalán nem. Kizárólag azt, hogy mennyi ízletes és tápláló vér veszett kárba. Először fel kívántunk lépni a háború ellen, ám amikor a szájukra vették a nevünket… hogy aztán bekenjék önnön mocskukkal… akkorra már abszolút nem égett bennünk a vágy, hogy valamilyen módon megakadályozzuk az irtást. Hogy merészelik azt gondolni, hogy egyezünk? Hogy merészelnek minket lealacsonyítani magukhoz? Csúszómászókká lettek, míg mi mindig is felsőbbrendű életforma voltunk! Igen, ölünk, ehhez nem fér kétség, de az élelemért tesszük. Ők puszta élvezetből.
Drága, Cade Bennett névre keresztelt kisöcsém is kivette a részét a világot evő háborúból, ő azonban más volt. Ő kitűnt a masszából, és bebizonyította, hogy nyomokban elcsíphető a remény szikrája. Egy faj gyógyulásának reménye. Ám ezeket a szikrákat a háború rendre elfojtotta, rabszolgasorba taszította, aztán olyan csatába küldte, amelyből egyik sem tért vissza. Nem hagyhattam, hogy erre a kegyetlen sorsa jusson.
Kiemeltem hát a masszából, hogy tűhegyes szemfogakkal és vér iránti, csillapíthatatlan szomjjal ajándékozzam meg. Egy vadállat gyötrő éhsége is kímélet ahhoz a végzethez képest, amely felé az ember saját magát lökte.
A világ utolsó lángjai azóta kialudtak, hogy hamuval fedett kopárságot hagyjanak hátra. Az élet jelentős része megszűnt, a túlélők vegetálnak. A technológia, a kultúra és az ember által összegyűjtött tudás csaknem egésze lemorzsolódott, és nem kérdés: azt a pompát, amelyben egykor kedvükre lubickolhattak, visszahozni majdhogynem lehetetlen. Azok, akik megérték, hogy a rettenetről szóló regéket továbbadhassák, áramszigetekre települtek, de az, hogy túlélték, nem változtatott semmin. Ugyanolyan romlottak, ha nem romlottabbak, mint elődjeik. Nincs miért élniük, mégis makacsul kapaszkodnak a kopárságba. Mi – undorunk ellenére – nem bánjuk. Amíg küzdenek a fajuk fenntartásáért, addig mindig lesz bőséges táplálékunk. Minden áldozat vére félelemmel, gyűlölettel és megvetéssel dúsított – laktató, tápláló… és étvágygerjesztően jó ízű.
A világégés óta majdnem kétszáz év pergett le, a naptárak pedig már a huszonegyedik század éveit rögzítik, drága kisöcsém azonban azóta sem heverte ki rabszolgasorsát. Az emberek iránti érdeklődése egy percre sem lankad, és olyan élvezettel játszadozik velük, hogy a legnagyobb tekintéllyel felruházott társunk sem képes hatni rá.
Nem gyűlölöm őt ezért, de féktelen haraggal tölt el, hogy e romlott fajt képtelen elengedni. És nem elég, hogy szorongatja őket, szívességet is tesz nekik! Eltávolodva fajtánktól, először Kaion zsúfolt forgatagába húzta a szomja, aztán egy kedves kis lakásba költözött a csapadékos Windfall egyik áramszigetén, ahol a helyi hatóságokkal működik együtt. Mikor kérdőre vontam szokatlan és rendkívüli mértékben bosszantó döntését, arra hivatkozott, hogy a bűnesetek feltárása élesíti tompuló elméjét. Bevallom, megriadtam, hogy tán nem érzi jól magát közöttünk. Megérzéseim nem csaptak be. Bár közölte, hogy roppant hálás, amiért megmentettem őt, a háború attól még kioltotta az életét és azzal, hogy közénk emeltem, pusztán a létezését nem engedtem megszűnni. Ő márpedig élni szándékozik, és a sorozatos kín után végre bele szeretne kóstolni az élvezetekbe is.
Felsőbbrendűeknek tartjuk magunkat, de miért vagyunk képtelenek élni?
A kérdés a mai napig ott visszhangzik a fülemben, és akárhányszor felidézem a haragtól fűtött tónust, jéghideg bőrömön még hidegebb fuvallat fut végig.
Ezután távozott, hogy emberépítette lakását elfoglalva elméjét nyúzó feladványokba temetkezzen. Feladványokba, melyek kizárólag emberek köré orientálódtak. Ekkor döbbentem rá, hogy drága kisöcsém nem csupán képtelen elhatárolni magát tőlük, de bennük leli létezésének értelmét is. Nem többek puszta tápláléknál, emlékeztettem kellő rendszerességgel. Ne játssz és ne építs ki kapcsolatot azzal, amit megeszel, mert annak sosem lesz szerencsés végkimenetele. Hiába is beszéltem.

Eleinte átkoztam azt az augusztus végi keddet. A nap ádázul sütött, mintha muszájból tette volna, és fajtánk kénytelen volt az árnyékba húzódni. A szóbeszéddel ellentétben a nap sugarai nem halálosak számunkra, bár tény, hogy nem is teljesen ártalmatlanok. Ahogy az sem igaz, hogy a bőrünk olyan fehér, akár a frissen hullott, porzó hó. Akadnak testvéreink, akik kimondottan élvezik a gyenge napfényben való sütkérezést, noha szigorúan betartott keretek között. Azon a kedden viszont ők is inkább a négy fal védelmét választották. Kisöcsém ellenben gallérját felhajtva, barett sapkát a fejébe húzva igyekezett végig a koszos macskakövön a szűkös, időjárás által kopó házak között. A legtisztább időben is képes volt az utcákat róni; talán a háborúban megégett és megbarnult testének köszönhette, hogy a többségnél szívósabb a káros sugarakkal szemben.
Útja egy, a szegényes életmódot folytató lakossághoz mérten kevésbé szerény rezidenciához vezetett, ahol már javában hemzsegtek a hatóságok. Már-már komikus módon tűnt ki fess vonásaival és hibátlan divatérzékével, és bár arca a barett sapka takarása alól épphogy csak kikandikált, formás álla mégis számtalan fiatal hölgy tekintetét elkapta. Drága öcsém ugyan ránézésre huszonöt éves volt, de a naiv és tompa lányok nem tudhatták, hogy immár több mint századszorra ünnepelte azt a huszonötödik születésnapot. Azonban hiába ez a sok évtizednyi tapasztalat, néha magam is úgy érzem, hogy éles megfigyelőképességétől és logikára épülő észjárásától eltekintve nem csupán testben, de fejben is megrekedt a huszonöt éves énje szintjén.
A harmincas, méretben kicsit nagyobb egyenruhát viselő Megan James üdvözölte a rezidencia előtt. Alacsony volt öcsémhez képest, de eltökéltséget sejtető kisugárzása tudatta, hogy kis termete semmit sem jelent. Cade szólalt meg először a köszönésváltás után.
– Már megint összekaptál a szüleiddel… Ennyi veszekedés kezd egy csöppet monotonná válni, nem? És ezúttal mi a csatározás tárgya? Várj, ne válaszolj, elég nyilvánvaló. Most még visszataszítóbban festesz, mint általában, tehát megint férfit akarnak keríteni neked. A hanyag külső sajnos a te esetedben nem fog működni; annyira azért nem vagy csúnya. Szóval milyen az illető? Valami unalmas pénzügyekkel foglalkozó ipse, mi?
– Honnan…
– A parfümöt általában a lusta napokon sem veted meg, de most nem érzek rajtad semmit. Vagyis a legkisebb esélyt sem akarod megadni neki. Majd gondolok rád a közös vacsorátok közben.
James hihetetlenkedve rázta a fejét.
– Alig néhány hónapja ismersz.
– Nekem ennyi idő bőven elég volt, túl sok is. – Csábos vigyor. A nyomozónő mindössze a szemét forgatta.
– Ennyire kiismerhető vagyok?
– Nem csak te, mindenki.
– Ha-ha, ettől most sokkal jobb, öcskös, köszönöm.
Arckifejezését szakmájához igazítva, James a rezidencia felé invitálta Cade-et. Egy percet sem habozott, bele is fogott az eddig feltártak ismertetésébe, és közben igyekezett nem tudomást venni öcsém büszke és magabiztos kisugárzásáról.
– Az áldozat az ötvenkét éves Christopher Giles. Halálát egy tompa tárggyal fejre mért ütés okozta, a szakértők szerint nagyjából tegnap éjjel tizenegykor. Ma reggel talált rá a felesége a hálószobájában.
Cade megtorpant a bejáratnál. A ház túlfeléből is ki lehetett volna szúrni ívbe feszült hátát.
– A hálószobájában? A feleség nem vele aludt?
– Úgy egy hónapja megromlott a házasságuk, ezért Mrs. Giles elköltözött. Már intéződik a válás, de ezek között a sivár körülmények között semmi sem zajlik gyorsan. A nő egyébként pont ebben az ügyben érkezett vissza ma reggel. A szobalány nyitott neki ajtót, és együtt elindultak, hogy felkeltsék a ház urát. Amikor az nem reagált a hívásra, úgy döntöttek, bemennek hozzá, de az ajtó zárva volt. A szomszéd segítségével aztán betörtek, de nem a kómás Mr. Giles fogadta őket, hanem a betört fejéből vérző, nagyon is halott Mr. Giles.
– Egyéb tudnivaló?
– Nem sok. Még nem ástuk bele magunkat igazán. Közbejött egy másik ügy is a szomszéd áramszigeten, így úgy határoztunk, hogy ezt az esetet átadjuk neked. Már ha nincs ellenvetésed.
– Attól függ, mennyire fog untatni az ügy – jegyezte meg félmosollyal kisöcsém.
– Oh, nem fog, ezt garantálom – húzott hasonló mosolyt az arcára James is.
– És miért is?
– Mert az ajtó belülről volt bezárva.
Bár a sapka takarta, könnyedén el tudtam képzelni, ahogy drága öcsém szemöldöke magasra szalad döbbenetében. Megan Jamesnek sem okozott problémát, ugyanis elégedetten vigyorgott, miközben betessékelte az ifjú nyomozót a hálóba.
Az egész rezidenciát átjárta a jellegzetesen régies hangulat, mely a viktoriánus kort juttatta eszembe. Szerettem azokban az időkben tengetni a napjaimat. Különösen a divatért rajongtam, noha ezt sosem propagáltam. A hálóban is ismerős félhomály uralkodott, és fagyos légkör töltötte be, holott az ablakok valóban gondosan be voltak zárva. A testes és őszülő Giles a franciaágy mellett hevert hason, feje körül vértócsával.
Kisöcsém leguggolt a kihűlt és kifehéredett halotthoz, majd éles szemét végigfuttatta rajta és a környezetén.
– A rosszullét gondolata is felötlött bennünk, viszont… – fogott bele James, de félúton elakadt a szava.
– A fickó a hasán fekszik, és a közelben nincs semmi, amibe esés közben beverhette a fejét. – És valóban. A padlót vastag szőnyeg borította, a dohányzóasztal túl messze volt ahhoz, hogy Giles elérje, és a test pozíciójából ítélve az ágy széle sem okozhatott sérülést. – A kulcs biztosan belül volt? – kérdezte Cade.
– Igen, a szomszéd is tanúsítja.
– És honnan veszed, hogy nem minősíthetjük gyanúsítottnak? – James erre látványosan megütközött. – Giles köntöst visel, talán lefekvéshez készülődött. Sőt, az is lehet, hogy már nyugovóra tért, de valami felverte álmából. Az ágy melletti kis éjjeliszekrényen van egy lámpa; biztos vagyok benne, hogy felkapcsolta. Vaksötétben nem indult volna az ajtó felé, még akkor sem, ha csukott szemmel is megtalálja. Sötétben az ember elveszíti tájékozódási képességét. Tehát villanyt kapcsolt, körbejárt, aztán utolérte a végzet. Nyilvánvalóan váratlanul, mivel dulakodásnak nincsen nyoma. Bárki gyilkolta is meg, sikerült meglepnie. Vagy egy profival van dolgunk, vagy az elkövető ismerte Giles-t és a szokásait.
– Bárki kifigyelhette, Giles mikor megy lefeküdni – folytatta a gondolatmenetet James.
– Megvárja, és? Hogyan jut be és ki a belülről zárt nyílászárókon? A sarki kifőzde szakácsa biztosan nem lenne rá képes. Tehát akárki tette is, profi… vagy ismeri Giles-t, és képes volt a közelébe férkőzni akkor, amikor már nem volt éber. A lámpa sem égett, mikor rátaláltak a testre, igaz?
– Nem.
– A tettes azt is lekapcsolta, miután távozott. De hogy juthatott ki…? Vagy netalántán elrejtőzött, és várt addig, míg ki nem nyitják az ajtót? De ha akkor szökött volna el, azt észreveszik. Hacsak… – Öcsém szeme felcsillant.
– Valami feltételezés?
– Akad pár, de ahhoz, hogy leszűkítsem a kört, beszélnem kell Mrs. Giles-szal, a szobalánnyal és a szomszéddal. Te pedig csörgesd fel végre a szüleidet, mert még a szokásosnál is morcosabb és tompább vagy.
Megan James már megtanulta, hogy ne ellenkezzen.

~~~

 Néha elöntött a féltékenység, ha öcsém éles szemére és csavaros eszére gondoltam. Sosem lehetett átverni, képes volt bármit kiszagolni, és bár mindig is elleneztem a döntését, értettem, miért lelte olyan nagy örömét a tettesek felkutatásában. Egy bűncselekmény helyszíne más nézőpontból megközelítve gyakorlatilag egy nagy és izgalmas játszótérként szolgált kiéhezett elméjének. A játék élvezetéért és a nap végi tápláló kortyokért hajszolta a gyilkosokat.
Mindemellett kifejezetten ügyesen mozgatta a bábuit. Erős, határozott jellemével akárkire hatást bírt gyakorolni; ha megjelent egy tetthelyszínen, az emberek tömege automatikusan szétnyílt, hogy elengedje őt; ha megkérdőjelezték egy gondolatát, ő pillanatok alatt elhessegette a kétkedést. Tartottak tőle, bár maguk sem tudták megfogalmazni ennek okát. Emiatt gyakran súgtak össze a háta mögött, hogy sértő megjegyzéseket cserélhessenek róla, és gyakran vizslatták gyűlölködő és féltékeny pillantásokkal. A gyomrom rendre felkavarodott a látványtól, de sűrű vérük annál ízletesebb volt a számban.
Cade a feleséggel kezdte a kihallgatást. Kora ellenére szemrevaló, dolgos asszony volt, akiről lerítt, mennyire büszke teremtés. Tekintete furcsa módon férje iránti határtalan szerelméről árulkodott. De akkor miért akart válni?
– Christopher tipikusan az az ember volt, akiért bármit hajlandó lettem volna megtenni. Egy esten találkoztunk, azonnal levett a lábamról. Tudta, mi kell a nőknek, és bőkezűen meg is adta azt. Figyelmes volt, kedves, udvarias, kissé pajkos… és mindemellett ragaszkodó. A keserű körülményekben is meglátta a jót, képes volt felüdülten és boldogan élni még akkor is, amikor a villanyszámlák felhalmozódtak és a stressz állandósult. A… azt hiszem, az én hibám. A stressz mérgező, megmérgezte a kapcsolatunkat. Az utóbbi időben pont emiatt érintkeztünk egyre kevesebbet. Aztán… Christopher megcsalt. A saját szememmel kellett szembesülnöm vele. Nem bírta elviselni az idegeskedésemet, és így visszagondolva… alaptalanul stresszeltem, hiszen végül kilábaltunk minden anyagi problémából. Most már… most már mindegy. A lényeg, hogy dühöngtem, amiért más nőkben kereste az élvezetet, ugyanakkor teljességgel meg is értettem őt. Éppen ezért mikor felvetettem a válás gondolatát, nyitott és elfogadó próbáltam lenni. Nagy meglepetésemre ő volt az, aki nem akart beleegyezni először, de hosszas beszélgetések után rájöttünk, hogy ez lesz a legjobb mindkettőnknek. Két hónappal ezelőtt költöztem el, és azóta titkárnőként dolgozom a szomszéd áramszigeten.
Mrs. Giles sminkjét elmaszatolták a könnyek. Öcsém elemző szemmel méricskélte; túl sok szimpátiát nem táplált iránta.
– Azt beszélik, férje hóbortos volt. Mit értenek az emberek ezalatt?
Mrs. Giles-t mintha váratlanul érintette volna a kérdés, és legyintéssel próbálta leplezni zavarát.
– Mindenkiről beszélnek mindent. Főleg arról, aki az átlagnál kicsit jobban él.
– És Christopher hogy viselte a válást? – kérdezte Cade élesen. – Azt állítja, szerette a férjét és önmagát hibáztatja a megcsalásért… mégis ön javasolta, hogy váljanak el.
A nő megrökönyödött.
– Igen, hibáztam, elismerem, de mégiscsak megcsalt! Ha nem vetem fel, a kapcsolatunk csak egyre mérgezőbb lett volna! Én tovább rontom a légkört az ingerültségemmel, míg ő egyre több és több idegen nőt visz ágyba!
– A kérdésemre is szeretném hallani a választ. – Rideg és gépies tónus. Öcsém nagy élvezetét lelte hangja manipulálásában; senki sem lett volna képes meglátni a mögötte lángoló szenvedélyét.
– Nem… Christopher nem viselte jól a válást – vallott egy mély sóhaj kíséretében Mrs. Giles. – Meg akarta oldani a dolgot kettőnk között, de nem engedtem, mert tudtam, hogy nem sikerülne. Erre feldühödött és szerencsétlen szobalányunk… rajta csattant minden. Szegény lányt állandóan dolgoztatta, panaszaival mindig az ő lelkét nehezítette… és… egyszer még meg is fenyegette azzal, hogy ha magára meri hagyni, megkeresi és… akkor nagy bajba kerül. Szerencsétlen lány egyszer zokogva keresett fel; elmondott mindent. Félt Christophertől, de… Ő egyszerűen túl ártatlan lélek ahhoz, hogy gyilkossághoz folyamodjon.
– Nem is szükséges gyilkossághoz folyamodnia, elég, ha felbérel valakit.
– Még egy légynek is képtelen lenne ártani, ráadásul… miből fizette volna ki? Gondolom egy bérgyilkos nem tíz Egységet* kér el egy ilyen megbízásért. Ha pedig Christophert meglopták volna, arról tudnék. Arról mindenki tudna.
– Tehát máshonnan kellett jönnie a pénznek – mélázott félmosollyal az arcán Cade. Szemének vonalát árnyékba borította a barett sapka, még tekintélyesebb kisugárzást biztosítva neki. Mrs. Giles ajka megremegett.
– Ugyan, ne szórakoz…
– Mondjuk öntől.
– Ez felháborító, hogy merészeli? Egy mocskos kölyök fog megfélemlíteni? Mondja meg a drága hatóságoknak, hogy nyugodtan ellenőrizhetik a pénzmozgásomat, nem fognak találni semmit!
– Feltéve, hogy nincs egy titkos bankszámlája.
Mrs. Giles vörösre vált arccal pattant fel.
– Befejeztem. Ha szükségük van még valamire, az ügyvédem majd válaszol. Ha úgy tartja kedve.
Amint elviharzott, öcsém hátradőlt, és széles vigyor terült szét az arcán. Pontosan ezért lelte élvezetét az emberekben. Számára ők szimplán játékszerek, amiket kedvére manipulálhat. És a legvégén megköszönik neki.

Másodszorra a szomszédot hallgatta ki. Egy kevésbé tehetős, kissé goromba és unalmas fickónak tűnt, aki féltékeny ugyan Giles vagyonára, mégis túl lusta ahhoz, hogy bármit is lépjen saját anyagi helyzetének feltornázása érdekében.
– Épphogy felraktam egy teát, amikor kopogtak – fogott bele reszelős hangon. – Arra kértek, segítsek kinyitni Giles szobájának ajtaját, ugyanis az zárva volt, a pasas pedig nem válaszolt, hiába szólongatták. Úgy döntöttem, miért ne? Ha már átvezetnek a házon, hátha sikerül meglovasítanom valamit. Vagy a szolgálataimért cserébe megajándékoznak. Egyébként az asszonya elég minden lében kanál típusnak tűnik, szóval nem is csodálkoztam, hogy Giles baszott – bocsánat – válaszolni a hívására. Szóval. Mikor betörtem az ajtót, Giles ott feküdt az ágya mellett… megdögölve. Elég hátborzongató volt… de kicsit komikus is. Az jutott az eszembe, hogy talán megérdemelte. Ez egy szegényes környék, erre neki volt pofája palotát építeni ide, hogy nagyzoljon a pénzével. Ha engem kérdezel, bármelyik környékbeli besokallhatott a fellengzős képéből.
– Például ön?
– Én már akkor besokalltam, mikor felvásárolta azt a kibaszott nagy telket magának. És ha ez nem lett volna bőven elég… mindemellé hóbortos is volt.
– Hóbortos?
– Igen, tudod ő… teljesen megkattant. A fejébe vette, hogy levadász egy olyan vámpírt, addig éljen is! Mindenki tudja róla, a kocsmákban folyton terítéken van.
– Ön nem hisz ezekben a… vámpírokban?
– Nem t’om. Sose találkoztam eggyel se. – Öcsém erre elmosolyodott. – Szóval… Nem lepett meg, Giles hogy elpatkolt.
– Ha már évekkel ezelőtt besokallt Giles-ból, akkor miért várt eddig a megölésével?
– Még hogy… Na ne szórakozz, fiacskám. – A fickó krákogó nevetést hallatott. – Miért öltem volna le a tejelő tehenet? Néha helyre kell pofozni azt a flancos kertet. Én pedig kiváló munkaerő vagyok.
Öcsém elfojtott egy kuncogást. Nos, megpróbálta elfojtani.
– De gondolom nem fizettek valami bőkezűen. Én sem becsülnék meg egy lusta kertészt. Ön viszont mindenáron élni akar, így rá kellett szánnia magát cselekvésre. Mr. Giles halála pont kapóra is jönne, nem igaz? Míg mindenki ezzel van elfoglalva, addig ön beosonhat a házba. Ismeri, elvégre többször alkalmazták már, így gond nélkül összelopkodhat annyi értéket, amennyiből elköltözhet egy jobb környékre.
A pasas szeme olyan tágra nyílt, hogy kis híján kipottyant a szemgolyója a helyéről.
– Aztakurvaélet! Nekem ez miért nem jutott eddig eszembe?
Cade a homlokát ráncolta.
– Na, vajon miért?
Azért nem csupán érdekes példányok akadtak horogra egy nyomozás során. Nem csodálkoztam volna rajta, ha drága kisöcsém ennek a baromnak a vérét vacsorázza. Habár, ha felidézem az undort, amellyel egész beszélgetés alatt illette… inkább maradt volna éhes, minthogy belőle lakmározzon.

Harmadikként a szobalányt hallgatta ki. Fiatal tünemény volt, aki rögvest zavarba jött öcsém szemrevaló vonásai láttán. Cade nem is volt rest kihasználni sármját. Mézes-mázos mosolyt villantva invitálta közelebb a lányt, akinek arcára olyan élénk pír ült ki, hogy Cade attól tartott, rongybabaként fog összeesni előtte.
– Igen… Mr. Giles dühe valóban rajtam csattant, de… tisztes embernek ismerhettem meg.
– Úgy hallottam, hóbortos.
– Dehogy. Az emberek féltékenységből pletykáltak róla.
– Igazán?
A szobalány készségesen bólintott.
– Mindig is becsültem, és a nehézségek ellenére is meg tudtam érteni őt. Kemény időszakot vészelt át, és számított rám, támaszt keresett bennem. Azt mondta, értékes vagyok a számára, ezért elviseltem a nehéz napokat is. Cserébe a bizalmába fogadott, és elárulta, hogy van egy szeretője, akivel már hónapok óta összejárt. Egyszer-kétszer még haza is elhozta. Néha… néha úgy véltem, sokkal odaadóbb volt vele, mint Mrs. Giles-szal. Mintha… mintha megbánta volna a házasságot, és puszta udvariasságból próbálta megmenteni azt. Mrs. Giles természetesen tudomást szerzett erről a szeretőről, de persze nem tőlem. Közvetlenül a költözése előtt gyakran kimozdult itthonról; valamikor napokig nem hallottunk felőle. Egyszer azonban sikerült meglepnie minket, ugyanis korábban érkezett vissza a vártnál, és… nos… rájuk nyitott. Tajtékzott dühében, és olyan csúnya szavakat vágott Mr. Giles fejéhez, amiket… amiket szégyellnék idézni.
– Tehát a feleségnek volt indítéka – morfondírozott hangosan kisöcsém. A szobalány erre elfehéredett.
– Én nem úgy… Ő tisztes asszony, aki nem vetemedne ilyen szörnyűségre. Teljesen lesújtotta Mr. Giles halálhíre. Dühöngött, igen, de… biztosan nem ő tette.
– Hát ki tette? – kérdezte Cade, majd közelebb hajolt a szobalányhoz, hogy kezét annak térdére fektesse. Arcán csábos mosoly játszott.
– Ö-ötletem sincs.
– Valamit nem mondasz el nekem.
A szobalány megremegett az érintés alatt, ajkai szétnyíltak. Kisöcsém gátlások nélkül mászott bele a személyes terébe, a naiv kis tünemény pedig hagyta neki. Olyan sokáig tartották a szemkontaktust levegővétel nélkül, hogy mire a lány észhez tért, már hevesen innia kellett az éltető oxigént. Cade is szívott egy kisebb slukkot a feltűnés elkerülése érdekében, melyet aztán lassan, fokozatosan engedett ki.
– A szerető… nem örült, mikor megtudta, hogy Mr. Giles házas – kapott választ. – Mr. Giles ugyanis azzal bírta rávenni a nőt a viszonyra – megjegyzem, felettébb szkeptikus természet –, hogy nőtlennek állította be magát.
– Érdekes dolog ez a szerelem, nem igaz? – dőlt hátra Cade elégedetten. A kezét továbbra is a szobalány térdén pihentette. – Megfoszt a józan észtől, miközben az égig emel. Rabbá tesz, és többé nem ereszt. A kevés is sokat árt, hát akkor ez a rengeteg érzés? Halálos, itt a bizonyíték. Tehát mégis miért van az, hogy a szerelem legális? Hogy a szerelemről kizárólag pozitívan illik szólni? Miközben a drogot birtokló embereknek a nyakát szegik? Van egyáltalán különbség szerelem és illegálisnak bélyegzett szerek között?
A szobalány nyelt egyet, és kissé kényelmetlenül feszengett az érintés alatt. Cade visszakanyarodott a nyomozáshoz.
– Tehát a szeretőnek szintén volt indítéka. És mivel Mr. Giles több alkalommal is elhozta, kiismerhette a járást. Ezt szándékoztad mondani, igaz? – A gyanúsított bólintott, de közben kerülte öcsém ragyogó tekintetét. – És hol találom?
A szobalány erre felemelte a fejét. Hiba volt a részéről. Öcsém íriszei ugyan aranybarnás színükben csillogtak, mégis rejlett bennük valami emberhez nem fogható.
– Szeretném őt is kihallgatni – indítványozta. – Ha úgy véled, hajlamos a gyilkosságra, nem engedhetjük, hogy szabadon kószáljon. Ki tudja, hány életre szomjazik még?
Amint a gyanúsított kipréselte a szerető tartózkodási helyét, Cade szélesen elmosolyodott, aztán megpaskolva a gyenge és reszkető térdet, felállt, megigazgatta ruháját, és színpadias eleganciával távozott.

~~~

Épphogy kilépett a rezidencia biztonságot jelentő félhomályából, Megan James társa, a korához képest méltatlanul gyermekaggyal megáldott – vagy átkozott – Peter Brock máris magához intette. A férfi nem volt egyedül. Árnyékában egy kis termetű, vékony testalkatú lány bújt meg sűrű és hullámos fürtökkel, formás, de éles arcvonásokkal, illetve meglepően rideg kiállással. Nagy szemei ártatlanságot tükröztek, kisöcsémet mégis megtorpanásra késztették. Ha a szíve vert volna, valószínűleg fájdalmasan dobolt volna a bordáin. Ha képes lett volna izzadni, a haját már átitatta volna a verejték. Viselkedése letaglózott. Ugyan vonzották az emberek, ez az eset más volt. Gyanút keltő, Cade orra mégsem érzett mérgező ezüstöt vagy frissen tartott fokhagymát. Nem vadász. Valami más.
Brock udvariasan köszönt. Öcsém kissé lassan fogadta el a kézrázást. A nyomozó először hogyléte felől érdeklődött, aztán rákérdezett az ügyre.
– Még egy gyanúsított akadt a horgomra – felelte Cade. – Szükségem lesz egy telefonra.
– Ma nem túl megbízható a hálózat, de igyekszünk felülemelkedni rajta.
– Köszönöm. A másik ügy?
– Rablásgyilkosság. Kevésbé izgalmas, mint ez, és nem túl sok lábmunkát igényel, úgyhogy ha bármi másban a segítségedre lehetünk, elérhetőek vagyunk. Van már valami használható?
– Amíg ki nem kérdeztem a negyedik gyanúsítottat, addig nem bocsátkozom ítéletekbe.
Cade nem bírta elszakítani a tekintetét az idegenről. Annak sötét szempárja mintha sokkal több tapasztalatot és szenvedést hordozott volna, mint ahány évesnek vonásai sejtették. Mégsem közülünk való. Valami más.
Közben Brock még kezet rázott néhány emberrel, de hogy miről diskuráltak, azt öcsém agya már nem fogta fel. Csak akkor zuhant ki a transzból, amelybe a lány dédelgette, mikor a nyomozó magához rántotta a figyelmét.
– Amíg a telefonra várunk, beülhetnénk valahova. Úgyis mindjárt ebédidő.
Cade-től csupán egy bólintásra telt. Brock új építésű, de régi technológián alapuló járműhöz vezette őt – és a lányt –, majd elindultak a szűk utcán felfelé. A nyomozó megkérdezte, hogy rágyújthat-e, de a rejtélyes idegen óva intette ettől a rossz szokásától. Bár a háború szinte mindent elsöpört a föld színéről, az emberek bűnös élvezeteik tárgyait valahogy megmentették. A cigaretta, az alkohol és a drog mondhatni kötelező luxuscikknek számít. A minőséget ugyan meg kell fizetni, de a legtöbben az olcsóbb áruval is panasz nélkül beérik, így a feketepiac a porból is kivirágozhatott. Mindehhez nagyban hozzájárult a társadalmi berendezkedés változása, mely a mai napig ingoványon lebeg. Az élet áramszigetek köré orientálódott, ahol nincsenek különösebb szabályok. A tehetősebbek folyamatosan megkísérlik magukhoz ragadni a hatalmat, de sosem élvezkedhetnek sokáig a trónon. Mivel nincsen működőképes rendszer, a bűnözésnek mindössze két alacsony gátja van: a foghíjas rendőrség és a régi, többnyire instabil pilléreken nyugvó bíróság. Ennek ellenére meglepően nagy szakértelemmel végzik a munkájukat, és bár sok gyilkos csúszik ki a markukból, számottevő részük azért megkapja emberi mérce szerinti méltó büntetését.
A milliónyi tudás megtizedelődését mégis az orvostudomány sínylette meg leginkább. Ugyan az elmúlt időben az élet minden területén jelentős fejlődés vette kezdetét, az emberiség még így is túl messze jár egykori állapotaihoz képest. Én magam kellemesen ellézengek ebben a stádiumban. Helyenként a tizenkilencedik századot idézi, mely kornak szülötte vagyok.
Brock leparkolt egy szerény étterem előtt, majd betessékelte öcsémet és az idegent az ajtón. Cade-nek azonnal feltűnt a lány szinte gépies mozgása. Ritmikus, halk, kecses, hibátlan. Kontrollált. Arcán higgadtság tükröződött, mint aki otthonos környezetben jár. Metsző tekintete alaposan végigmért mindent, a legapróbb, távolról érkező neszre is odafigyelt, és a legjelentéktelenebbnek tetsző dolgok sem kerülték el. Mindezt úgy, hogy gyakorlatilag egyik irányba sem fordította el látványosan a fejét.
Öcsémet nem zavarta igazán, ha túl kirívóan bámulta a lányt; a terepszemle végeztével a lány is kirívóan bámulta őt… és mintha pajkos mosolyra akarta volna húzni a száját. Mikor Brock leültette őket egy ablak melletti asztalhoz, a két fél úgy helyezkedett, hogy egymással szemben lehessenek.
Rövidesen megjelent egy pincér, hogy felvegye a rendelésüket. Brock és az idegen vörös húst választott magának, Cade azonban nem kért semmit egy pohár vízen kívül. Emberek számára meglepő döntése halovány ráncokat varrt a lány homlokára.
– Biztos, hogy nem eszel? – kérdezte kissé aggodalmasan Brock.
– Az emésztés lelassít – hárított kisöcsém. – Most gondolkodnom kell. Ez az érdekfeszítő ügy pont annyira laktató, mint egy nagy tál marhapörkölt.
– Ahogy gondolod, de nem szeretnélek a nap végén ájultan összeszedni valahol – felelt rosszallóan Brock. Cade szélesen elmosolyodott.
– Emiatt ne aggódj. Amint pontot teszek az ügy végére, belakmározom.
– Akkor reméljük, nem fog hetekig eltartani a nyomozás.
– Esetemben?
– Való igaz.
– Egyébként Megan radarján megint felbukkant valaki. Most már bele kéne húznod, mert előbb-utóbb tényleg találni fog valakit, akit megtűr.
Brock arca árnyalatokat veszített a színéből.
– Miről be…
Cade frusztráltan sóhajtott.
– Odáig vagy érte. És kérlek ne tagadd, és ne is fárassz az unalmas ferdítéssel, mikor itt van ez a sokkal izgalmasabb rejtély.
A nyomozó derekát beadva bólintott, aztán keserűen leszegte a fejét.
– Nem vagyok az esete. Hozzá inkább egy higgadt és nyugodt életet élő valaki illik.
Öcsém alig bírta elfojtani a nevetését. Az idegen közben szótlanul, mégis éberen figyelt.
– De. Pontosan az esete vagy. És most, hogy ezt végre tisztáztuk, lapozzunk, mert hiába hiszed azt, mennyire filmbe illő a szerelmi életed, a sóvárgásod valójában már olyan szinten unalmas, hogy a többiek is kiszúrták a titkos rajongásod. Megan nem, de ő sosem a romantikus kapcsolatairól volt híres. Szóval… az ügy.
Brock hangosan megköszörülte a torkát.
– Jól van. De mielőtt annyira belemerülnél… Még nem is mutattam be neked a meglepetésvendégemet. Ő itt Seda McQuail. – Seda McQuail. A név, melyet hosszú időn keresztül átkoztam, és a név, amely hallatán kisöcsémben feléled valami, aminek nem szabadna. Seda McQuail. A Rák. – Kaionból érkezett, hogy felkeressen. Kiderült, hogy rokonsági kapcsolatban állunk egymással.
– Cade Bennett, a windfalli áramszigetek hatóságának újdonsült nyomozója – mutatkozott be készségesen öcsém. McQuail a kezét nyújtotta. Érintése Cade-ével ellentétben meleg volt; immár teljességgel bizonyossá vált, hogy nem közülünk való. A kézfogás tovább tartott a szükségesnél, és kezdte kényelmetlen helyzetbe hozni Brock nyomozót. A két fél számára azonban mintha megszűnt volna a külvilág. Az érintkező bőrfelületek súrlódása láthatatlan szikrákat szórt szét a levegőben, melyeket kizárólag ők ketten érzékeltek. Az elnyújtott pillanat aztán véget ért Brock kínos torokköszörülésével.
Kisöcsém gyorsan ismertette a három kihallgatásának kivonatát, ügyelve rá, hogy egyetlen aprócska részletet se felejtsen ki. Brock és a Rá… pardon, McQuail nyitott fülekkel hallgatta.
– Mivel az ajtó és az ablakok belülről voltak zárva, ez sajnos kissé nehezít a dolgon, az viszont, hogy a kulcsot a földön találták, máris könnyít. Mrs. Giles legutóbbi tudomása szerint egyetlen kulcsuk volt a szobához, de vagy hazudott, és van másolata, vagy igazat beszélt, és a reggeli betörés után helyezték a padlóra, hogy azt higgyük, a zárból esett ki. Titkos bejáratok nyomait nem fedeztem fel, szóval az elkövető mindenképpen az ajtót használta. Továbbá észrevettem még valamit: a kisasztalon cigaretták hevertek, ám hamutálat nem láttam sehol.
– Talán mert Giles nem a szobájában dohányzott? – vonta kérdőre Brock.
– Tömény dohányszag terjengett bent, kizárt, hogy nem a szobájában gyújtott rá. A szaghoz már hozzászokott a szervezete, de mivel igényes ura volt a házának – a rendben tartott lakás nem csupán a szobalány érdeme –, hamutál nélkül biztosan nem állt neki füstölni, főleg nem padlószőnyeges szobában. Ha rendszeresen takarítanak is, akkor sem egyszerű a hamut eltávolítani. Beleragad a szálak közé. Márpedig a padlószőnyeg makulátlan tiszta volt.
– A fejét ért ütést egy tompa tárgy okozta – ragadta magához a szót hirtelen McQuail. Hangja halk volt, de kellően határozott, és pont annyira mély, amennyire a tekintély megkívánta. – Tehát a hiányzó hamutál lehet a gyilkos fegyver.
Kisöcsém olyan csábos mosolyt húzott az arcára, hogy még önmagát is sikerült meglepnie vele – noha ő ezt semmilyen körülmények között nem ismerte volna be.
– Még egyéb észrevétel? – kérdezte pajkosan, de őszinte kíváncsisággal.
– Ha a szomszédot kivesszük az egyenletből, érdekes képletet kapunk. A feleség, ha nem is nyíltan, de a szobalányra bököd, a szobalány a szeretőre. És a szerető vajon mit fog mondani? Ha a feleséget gyanúsítja, bezárul a kör.
Kisöcsém olyan elégedett vigyort villantott, hogy talán még az étterem túlfeléből is kiszúrták. Már ideje lett volna végre alaposan belaknia – Cade különösen szerette kihúzni a legvégéig, pusztán azért is, hogy tesztelje és kitolja saját korlátjait –, mégis úgy pulzált az energiától, mintha az imént szívott volna szárazra egy termetes áldozatot. Egyelőre nem foglaltam állást az ügyben, hogy ez az idegen ennyire felcsigázta öcsém érdeklődését, de sejtettem, hogy hamarosan ellenvetésekkel leszek tele. Ahogy azt is, hogy nem fogom vissza őket, ha végre valahára egymáshoz fúj a szél bennünket.

A bőséges ebéd után Cade beszélhetett a harmadik gyanúsítottal is. A hírek lesújtották a nőt, és bár elismerte, hogy valóban hevesen fogadta az igazságot, sosem lett volna képes kioltani Giles életét, noha hirtelen haragja olyan kegyetlen kijelentésekre is rábírta, amelyeket ama átkozott pillanatban visszaszívott volna.
A barátaimmal töltöttem az estét, kérdezzék csak meg bármelyiküket. Tanúsíthatják, hogy igazat beszélek.
– Nem kellett jelen lennie – szorongatta tovább a szeretőt kisöcsém. – Azt viszont jobb, ha tudja: ha netalántán felbérelt valakit a megölésére, közvetetten ugyan, de ön marad az elkövető.
Mégis hogy merészeli? – sziszegett felháborodottan a szerető. – Christopher úgy bánt velem, mintha egy görög istenség lennék! Az a szajha felesége… gyűlölt mindkettőnket! Megfojtotta volna Christophert a viselkedésével, ha én nem mentem meg. Oh, jóságos ég… Mi van, ha énértem is eljön?
– Azt beszélik, Mr. Giles hóbortos volt. Okozhatta ez a vesztét? Amennyiben igen, talán önnek nincs oka aggódni.
Hogy hóbortos…? Nevetséges.
Találkozót nem sikerült egyeztetni, ugyanis a szerető még azelőtt bontotta a vonalat, hogy Cade egyáltalán levegővételt imitálhatott volna. Neki azonban nem kellett több információ. Sokatmondó pillantással illette Rákját, és szinte hallani lehetett, ahogy a fogaskerekek pörögnek a fejében. Közel járt a megoldáshoz, talán már meg is találta, csupán a megfelelő helyszínre és időre volt szüksége a leleplezéshez.
– Mintha előre kigondolt válaszokkal próbáltak volna kielégíteni – mondta. – Hinnék is nekik, ha nem követték volna el mind ugyanazt a hibát: nem volt mindegy nekik, kit gyanúsítok. – Megint McQuailre sandított. – Ügyes észrevétel. – A lány elismerően biccentett. – Nézzük csak. A szeretőnek talán van alibije, de a szobalánynak nincs, és a feleség is állíthatta azt, hogy a gyilkosság után érkezett, azt viszont senki sem tudhatja, előtte nem járt-e erre véletlenül. A merénylet éjszaka történt. Ártatlan lelkek pedig nem mozgolódnak az árnyékban, kivéve azokat, akiket valamiféle bűn oda taszított. Visszamegyek rezidenciára, de gyalogolni fogok. Muszáj gondolkodnom.
Brock beleegyezve bólintott, ám Seda McQuail nagy érdeklődést prezentálva szegődött Cade mellé.
– Ha maradni szándékozom, munkára lesz szükségem. Talán meghozod ehhez az enigmafejtéshez a kedvem.
Öcsém elkövette az első hibáját: nem ellenkezett. Sőt mi több, tárt karokkal fogadta Rákját.

Együtt rótták az élettelen utcákat, miközben McQuail leplezetlen élvezettel szívta magába a ritka kincsnek számító napfényt. Gyönyörben úszó tekintete ugyanakkor éber maradt, járása túl ritmikus, túl katonás. Mintha tudatosan csomagolta volna rejtélybe magát, hogy öcsém felfigyeljen rá. Működött.
– Szóval ezzel ütöd el a napjaidat – kezdeményezett beszélgetést. – Mióta űzöd? A rabja vagy, ez világosan lerí rólad.
– Egy ideje, noha Windfallba csupán néhány hónapja érkeztem.
– És mi vonzott ide? Valami újra vágytál? Izgalomra?
– Erre pontosan tudod a választ.
McQuail elégedetten hümmögött.
– Kaion áramszigete nagy, sok izgalmat rejt, de egy idő után monotonná válik – magyarázta. – Arról nem is beszélve, hogy zsúfolt és büdös. Az itteni légkör már akkor elnyerte a tetszésemet, amikor ráléptem erre a macskakőre. Mintha nagyobb szabadságot ígérne.
– Tehát komolyan érdekel a munkám.
– Úgy indultam útnak, hogy amennyiben ezek a szigetek több izgalommal kecsegtetnek, berendezkedem, ha nem, akkor egy kis kiruccanást és távoli rokonlátogatást követően hazautazom.
– Az előbbi opció esélyesebb.
– Igen, esélyesebb. És győzelmet is arat, ha bővebben beavatsz. Érdekel, hogyan találod meg a tettest, Peter szerint elképesztő érzéked van a gyilkosok kiszaglásában. Ezúttal is van elméleted. Hadd halljuk.
Öcsém képtelen volt levakarni a derűt az arcáról.
– Christopher Giles itt közismert személynek számít. Aki bármiben is kiemelkedik a tömegből, az.
– Akárcsak te magad.
– Mondhatjuk. – Már megint az a nyamvadt mosoly. – Giles a vagyona miatt tűnt ki a masszából. Az itteniek nem túl tehetősek, ő pedig sosem rejtette véka alá, mennyivel élhetőbb körülmények között tengeti a napjait. Emiatt ugyan negatív visszhang követte, de mivel alkalmi munkával kínálgatta az embereket, az irigykedő és gyűlölködő morajlás lassan elült körülötte. És amikor kitudódott róla, hogy bőszen hisz az éjszaka vérszopó lényeinek meséjében, el is távolodtak tőle. Félelemből nem feszegetik a témát. Itt Windfallban ugyanis attól tartanak, hogy ha a szájukra veszik a vérszívók nevét, azzal bajba sodorják magukat. Nemrég aludtak el a világégés utolsó lángjai, nincs szükség egy újabb apokalipszisre.
– Az emberek tehát attól féltek, hogy Giles bevonzza ezeket a lényeket, és bajt hoz mindenkire?
– Elég valószínű, és mivel a környező szigeteken nincs mozgósítható vadász, de szárazra szívott holttestek igen, a félelmük cseppet sem alaptalan. Természetesen tisztában vannak azzal, mivel védhetik meg magukat, de ennyi korántsem elég ahhoz, hogy felülkerekedjenek. Ezek a lények felsőbbrendűek, rendkívül veszélyesek.
– Láttad, mire képesek?
Cade hevesen pislogott.
– Igen, láttam. Hát te?
– Még gyerekkoromban.
– Mi történt?
– Ahol laktunk, ott hemzsegtek ezek a lények, így kénytelenek voltunk biztonságosabb környékre menekülni. Sokáig nélkülöztünk, de legalább nem kellett attól rettegnünk, hogy élelemmé válunk. – A Rák tekintete elsötétült, és olyan hirtelen kanyarodott vissza a gyilkossághoz, hogy öcsémnek is szüksége volt két pillanatra. – A szobalány kitartott Giles mellett. Tehát a fickó mégsem riasztott el mindenkit azzal, hogy megrögzötten hitt a vámpírokban.
– Nem is ezzel rémisztette meg az embereket.
– Akkor mivel?
– A cselekedeteivel. Giles nem pusztán hitt a vérszopókban, a fejébe is vette, hogy levadássza őket. Ez a rögeszméje természetesen nevetségessé tette, hiszen minden kvalitása hiányzott ahhoz, hogy vadász válhasson belőle, ő ennek ellenére próbálkozott. Az a szóbeszéd járja, hogy egyik éjjel bekopogtatott hozzá az egyikük, és azzal fenyegette, hogy ha nem hagy fel a fokhagyma vásárlásával, azt megkeserüli. És ha ismét el kell jönnie, nem egyedül fog visszalátogatni. Hogy ebben mennyi igazság van, azt nem tudni, de az biztos, hogy emberkéz végzett Giles-szal. Egy vérszívó nem hagyta volna ott az értékes vért.
– Vagyis a három gyanúsított összefogott? – tanakodott hangosan McQuail.
– Függtek Giles-tól, de mindeközben rettegtek attól, hogy a férfi merész cselekedetei esetleg az ő életüket is kockára teszik. Elhagyhatták volna, de Giles nagyszerűen megfizette őket. Oké, a feleség már megtette, mégis számos alkalommal visszajárt a rezidenciára. A titkárnői állás mégsem hoz annyit a konyhára, mint gondolta.
– De ha pénzforrás, miért vágták volna el?
– Kiváló kérdés, drága McQuail. Talán Giles ezúttal túl messzire ment. Talán egy olyan lépésre szánta rá magát, ami nem hagyott más lehetőséget hármójuk számára.
– És mivel bizonyítod, hogy nem a szerelemféltés a gyilkosság valódi indítéka?
Öcsém szélesen elmosolyodott.
– Amint a rezidenciára érünk, megmutatom.

~~~

Kisöcsém természetesen ferdített az elméletén, és ezzel McQuail is tökéletesen tisztában volt. Cade pedig tudta, hogy nem verte át, noha hihető okfejtést sikerült kreálnia. Mert kreálnia kellett. Ezen ügy megoldásához ugyanis szükség volt rá, hogy leleplezze magát. Ezt persze el szándékozta kerülni, de előbb mindenképp meg kellett bizonyosodnia róla, hogy Christopher Giles meggyilkolása valóban egy kelepce fajtánk számára.
Aki annyi mindent megélt már, mint mi, az hamar rájön, ha csapdába akarják csalni. Éppen ezért már akkor megvoltak Cade fejében az összeillesztendő kirakósdarabkák, amikor a fülébe jutott az áldozat neve. Az én ostoba vérivóm ezúttal nem azért vállalta el az ügyet, mert ez a dolga, hanem azért, mert izgalomra éhezett. És Mr. Giles pontosan ezt kínálta. Nem állítok merészet azzal, ha azt mondom, öcsém várt arra, hogy ez a csapda megépüljön. Már bele kívánkozott sétálni egy ideje.
Egyedül a Rák felbukkanására nem számított, de a veszélyes emberek mindig is vonzották. McQuail azonban nem az volt, akinek Cade gondolta, ám ezt a csapdába menet még nem tudhatta. Bevallom, én sem készültem fel rá.

A rendőrség kiürítette a rezidenciát, így a hely kiváló terepet nyújtott a két felajzott véreb számára. Kívülről ugyan nem látszott, ám testük körül szabályosan pulzált a levegő a bennük tomboló adrenalintól. Mire beléptek a díszes kapun, már rég fel voltak készülve a forgatagra.
A vihar előtti csend alig néhány másodpercig létezhetett csupán; McQuail ugyanis előrántott egy hangtompítóval felszerelt pisztolyt – melyet öcsém azonnal kivert a kezéből –, és kitört a vulkán.
Akár két, parkettet uraló és nézők lélegzetét meglovasító táncos, úgy suhantak végig az egész rezidencián. A bútorok és a rajtuk pihenő dísztárgyak értéküket vesztették az egyre erőszakosabbá és hevesebbé váló párbaj közepette. Cade erejét visszafogva hárította Rákja támadásait, noha túlzottan nem kellett türtőzetnie magát, hiszen éhségének olyan fázisába lépett, amely már érezhetően legyengítette féktelen erőt birtokló testét.
– A szenteltvized otthon felejtetted, vagy csak ennyire merész és ostoba vagy? – vetette oda két fájdalmas érintés között. McQuail arcán őszinte meglepődés villant át.
– Szenteltvíz?
– Szóval otthon felejtetted? Ebben az esetben nem ártana nekiállnod imádkozni.
– Gyerekként minden nap imádkoztam, mégsem jutott nekünk jobb sors. Pedig ha kértem, sosem magamnak.
McQuail a szóváltás alatt valahogy begyűjtötte a fegyverét; öcsém nem volt felkészülve rá. Sebészi pontossággal célzott, és az útjára bocsájtott golyó Cade mellkasába fúródott. Ő azonban nem tántorodott hátra, helyette széles mosolyra húzta a száját.
McQuail határozott kiállása most, találkozásuk óta először megrengett. Amint öcsém közeledni kezdett felé, ujja megremegett a ravaszon. Másodpercnyi szünetekkel szórta a tárat Cade mellkasába, és rémülete ellenére egyik lövés sem tévesztett célt.
– Meglepődtem, amikor nem éreztem ezüstöt a birtokodban – jegyezte meg kisöcsém. – Azt hittem, képes voltál valahogy elfedni előlem a szagot. – Barna íriszei immár az említett anyag színében csillogtak, szájában két tűéles szemfog virított, melyeket szándékos mosolya látni engedett.
McQuail szívverése felgyorsult, torka összeszorult.
– Te… te közéjük tartozol…
– Nyilvánvalóan. – Öcsém színpadiasan pukedlizett. Mire közvetlenül Rákja elé ért, a fegyver már csak halk kattanással remegett a tenyerében. Cade óvatosan ráfektette hosszú ujjait a lány reszkető kézfejére.
– Tehát nem fajtánk vadásza vagy. Bérgyilkos?
A Rák makacsul és szótlanul tűrte a vérfagyasztó szempárt. Bátorsága azonban inkább tűnt nevetség tárgyának, mintsem megbecsülendő tulajdonságnak.
– A hallgatás beleegyezés, drága McQuail. Tehát bérgyilkos. Fiatalon kezdted. Túl fiatalon. Mennyi idős is lehetsz? Ránézésre úgy huszonhárom-huszonnégynek saccollak.
– Valamiből meg kell élni.
– Ki bérelt fel?
– Nem tudom, és sosem érdekel, amíg megkapom az ígért fizetségemet. A megbízóim többsége – ha szorult beléjük annyi értelem –, amúgy is álnéven írja alá a leveleket. – McQuail olyan vágó tekintettel illette kisöcsém embertelen jellemvonásait, hogy akár fizikai sebet is képes lett volna ejteni rajta. Tökéletes példája annak, miért tartják úgy, hogy a vakmerőség és az öngyilkossági hajlam szinonimák.
– És ez a rejtélyes megbízó nem világosított fel, mivel kell szembenézned? Érdekes. Egy cseppet talán aggasztó is. – Cade jellegzetes, csábos mosolya még ebben a szituációban is működött; McQuailt döbbent pislogásra bírta. – Egyezzünk meg, rendben? – indítványozta. – Ha most visszarejted a fegyvered és asszisztálsz ennek az ügynek a lezárásában, elfelejtjük ezt az apró… malőrt.
A lány remegése alábbhagyott.
– Akkor visszakaphatom a töltényeimet?
Cade mosolya még szélesebbé vált.
– Ha kihalászod őket a mellkasomból… – kontrázott rá.

~~~

A golyók által vájt lyukak még kisöcsém elgyengülése ellenére is a villám sebességével gyógyultak. Mire a bizarr páros elérte a kertbe vezető kaput, mindössze a ruhájába égetett foltok tudatták, hogy az imént rálőttek. McQuail teste kisebb horzsolásokat és zúzódásokat szenvedett csupán; egy ruha- és hajigazítás után már senki sem olvashatta le róla, hogy az imént egy vérszívó lénnyel vívott közelharcot. Maximum egy zsebtolvajjal.
– Tehát Peter Brock nem a rokonod – próbált beszélgetést kezdeményezni öcsém. Szemfogai immár visszahúzódtak, és íriszei is visszanyerték emberi színüket.
– Nem tudom – rántott vállat McQuail –, kicsire szűkült a világ. Még az is lehet, hogy igazat mondtam.
A feszültség ugyan érezhető volt a hangján, de bátorsága teljes mértékben megbabonázta kisöcsémet. Kívánta a lány közelségét. Mikor Bellatrix később rákérdezett, hogy az ereiben csorgó vér illatát hibáztassa-e ezért, Cade megdöbbenve rázta meg a fejét. Ez az érdeklődés túlmutatott azon az érdeklődésen, amivel a többi embert illette. Sosem álltam az útjába, ha hűséges kutyaként loholt a veszély után, Seda McQuail azonban olyan fenyegetés forrását jelentette, amelytől minden áron óvni akartam. Sajnos jómagam is rendelkezem határokkal.
– Tele vagy kérdésekkel – állapította meg Cade.
– Briliáns következtetés, nyomozó.
– Tartozom a megválaszolásukkal.
– Az ügy nem fontosabb?
– A három gyanúsítottunk még nem érkezett meg, így nyertünk egy kis időt.
– Miért jönnének ide vissza?
– Ez az első kérdésed?
McQuail a szemét forgatta.
Letelepülve a gondozott növényekkel tarkított hátsó kertbe, kisöcsém fajtánk teljes valóját leleplezte előtte. Beszámolt neki a háborúról, hányattatott sorsáról, arról, hogy saját megfertőzött vérét itattam meg vele a megmentése érdekében. Továbbá ecsetelte a vérszopók legfőbb ismérveit, tulajdonságait is. Olyan összeszedettséggel beszélt, mintha kézikönyvből olvasott volna.
– Akkor a kereszt mégsem halálos?
– Ha szimplán lóbálod előttem, nem történik semmi. Ugyan a relikvia taszít, de mindannyian felül tudunk emelkedni ezen a taszításon.
– És akkor nem is öregszel.
– Tulajdonképpen már halott vagyok.
– A helyiek nem fognak majd gyanút, hogy telnek az évek, de te egy nappal sem leszel idősebb?
– Bizonyos időközönként tovább állok a gyanú eloszlatása végett. Windfallba mindössze néhány hónapja érkeztem.
– És ha minden létező helyen megfordultál már, akkor…?
– Elölről kezdem a vándorlást. Mire visszaérek Kaionba, ahol a pályafutásom indult, már mindenki, aki ismert, kiöregszik vagy meghal. És ha még másik néven is mutatkozom be, az újoncok pláne nem fognak ferde szemmel méregetni. Persze felhagyhatnék a nyomozással, de ezek a bűnözők folyamatosan élezik az elmémet. És meglepően ízletes vér csörgedezik az ereikben.
– Gyilkosok vérével táplálkozol? Önáltatás, eh? Attól még te is ugyanúgy gyilkos maradsz. – McQuail szemében villant valami. Kisöcsém elmosolyodott.
– Én táplálékért ölök. És ennek még haszna is van az emberek számára. A napjaik minden egyes megsemmisített gyilkossal biztonságosabbá válnak. Az ártatlanokat nem háborgatom. Ellenben te… Utánanéztél valaha is a célpontjaidnak? Nyilvánvalóan nem. Mindössze teszed a dolgod. Egy névtelen illető felkér, hogy iktasd ki a szomszédját – akinek egyetlen bűne, hogy túl pozitívan képzeli el a jövőt –, és te engedelmeskedsz. – McQuail lélegzete elakadt, arca elfehéredett. – Az emberek szörnyetegnek tartanak minket, de ha mi szörnyetegek vagyunk, ők vajon micsodák…?
A Rák megkövülten meredt maga elé. Ugyan vonásai kőkemény attitűdről árulkodtak, tekintetében milliónyi érzelem villant át. Először büszkén düllesztettem a mellkasomat, de hamar rá kellett döbbennem, hogy Cade undora egyáltalán nem a lány felé irányult. Sőt, mintha önmagát látta volna McQuailben. Az áldozatot, aki másoknak köszönhetően szenved.
– Idővel mindenki megvénül és elhalálozik körülötted. Ez nem fog megsebezni?
A kérdés váratlanul érte kisöcsémet.
– Nem építek ki intim kapcsolatokat. Kizárólag szakmai körökben érintkezem.
– Előttem megnyíltál.
És ekkor a világ ismét lángra gyúlt. Egyszerre volt halotti csend és dobhártyát szétszaggató zaj. Először testet perzselő forróság, aztán fogat kocogtató hideg. Szemet véreztető fény, majd rémálmok vásznául szolgáló sötét. A legvégén pedig teljes mozdulatlanság.
Mikor McQuail magához tért, a színes kert helyett fehér falak fogadták. Arcára mesterséges fény borult, orrában különféle szagok keveredtek. Főként fertőtlenítőé és hamué. Teste egyszerre tűnt mázsás súlyúnak és légiesen könnyűnek. Hiába erőlködött, az elméjére telepedett köd nem mozdult. Már feladta volna, de ekkor kiszúrta az intravénásan csöpögő érzéstelenítőt. Aztán Peter Brock arca is a látómezejébe úszott. Beszélni próbált hozzá, de torka is lángolt a szárazságtól. Szerencsére az ajakival formált kérdést a nyomozó le tudta olvasni.
– Robbantottak a Giles-rezidencián. Egyelőre nem tudni, mi okozta, csak annyi bizonyos, hogy szándékosan történt. Könnyebb égési sérüléseket szereztél és beverted a fejed. Óriási szerencséd volt.
A férfit átjárta az aggodalom, de nem annyira intenzíven, mint kisöcsém zavarodott Rákját. Apránként kezdett visszaemlékezni.
– C’d…?
Brock tekintete elsötétült. Fejét leszegve volt hajlandó csak válaszolni.
– Nyoma veszett.
McQuail szívverésének felgyorsulását először nem értettem. Annyi számomra is bizonyos volt, hogy ő legalább akkora érdeklődést táplál kisöcsém iránt, mint Cade iránta, valahogy mégis úgy éreztem, lapul még valami a háttérben. Ugyanis míg öcsém azonnal megnyílt előtte, addig ő szorosabban csukódott össze, mint a virágok a szakadó esőben.
– Aludj, Seda – kérlelte Brock fáradtan. – Most nem tehetsz semmit.
McQuail egy darabig küzdött, ám a fáradtság és a kelleténél talán nagyobb mennyiségű fájdalomcsillapító leragasztották a szemhéját. Hosszú órákon keresztül aludt, Brock közbenjárásának köszönhetően zavartalanul. Másodszori ébredésével már sikerült legyűrnie kábaságát, és segítő kezek nélkül is fel bírt ülni, hogy enyhítse égő torkának szomjúságát. Az étvágya ugyan még hiányzott, és az állapotát ellenőrző nővérek is kizárólag gyomornak könnyű főzelékkel etették, de ő egyszer sem panaszkodott.
Elérkezett a másnap, mire elég stabilnak mutatkozott ahhoz, hogy a nyomozók biztonsággal kifaggathatták. Hezitálás nélkül avatta be őket öcsém elméletébe, ügyesen kikerülve azon pikáns részleteket, melyek öcsém valódi mivoltát egy egész áramsziget-csoportosulás előtt leleplezték volna. Az elmélet hihetőnek bizonyult, ám ahogy egyre többször és többször vették át az eseményeket, úgy váltak egyre szembeötlőbbé a hiányzó darabkák helyei. McQuail lábadozása alatt Brock és James gőzerővel dolgozott, hogy kitöltsék az űrt, valamint hogy összekössék a gyilkosságot a rejtélyes robbanással és kisöcsém eltűnésével.
Mindössze két napnak kellett eltelnie ahhoz, hogy Cade felszívódásának híre eljusson hozzám. És még két további napnak, hogy Windfallba utazhattam, köszönhetően egy ostoba, fajtánkon belül felcsapott zűrzavarnak. Ez alatt a négy nap alatt azonban annyi haladás történt az ügyben, hogy különösebb dolgom nem maradt azon kívül, hogy egy hosszú beszélgetéssel raboljam drága öcsém drágább idejét.
A rák nehezen ereszti gazdatestét; ugyanígy Seda McQuail sem volt hajlandó lemondani Cade-ről. Ellenszenvem azonban nem tompította elismerésem, mellyel esze iránt adóztam. Lábadozása alatt tengernyi ideje jutott gondolkodni, és hamarosan sikerült kitöltenie a hiányzó réseket, melyek nem pusztán öcsémhez vezettek, hanem a bűntény teljes feltárásához is. A hatóságok közbenjárásával a három gyanúsítottat is bilincs viselésére kötelezte, akik ígéreteikkel – miszerint megmutatják a fogoly pontos tartózkodási helyét –, elérték, hogy a leleplezéskor jelen lehessenek.
– Leleplezés? – ráncolta a homlokát James. – Miről beszélnek?
A három gyanúsított egyforma mosolyt húzott az arcára.
– Majd meglátják.
– Mit látunk meg? – követelt magyarázatot Brock. McQuail helyzetébe beletörődve leintette.
– Bíztok Bennettben, igaz?
– Persze, hogy bízunk, de miért…
– Akkor ígérd meg, hogy higgadtak maradtok és nem tesztek semmi elhamarkodottat.
Ugyan az égési sérülések még fájtak, a Rák olyan eltökélten állt Giles borospincéjének bejáratánál, hogy bátorsága előtt is elismeréssel adóztam.
– Én fogok bemenni - folytatta. – Ha a dolgok a rossz irányba fordulnak, öljetek meg mindkettőnket.
– Mi van odabent? – Brock megrémült McQuail jeges tónusától. A három gyanúsítottra sandított, de ők nem adtak egyenes választ.
– Majd meglátja – ismételték –, és megérti, hogy a tettünk nem több nemes áldozatnál.
McQuail kinyitotta a pince ajtaját, majd miután zsebkése kivételével minden fegyverétől megszabadult, belépett. Lassan, körültekintően mozgott, éles kését szorosan markolva az ügyesebbik kezében.
A félhomályban ott térdelt kisöcsém – nehéz láncok szorításában, leszegett fejjel, mocskosan és verejtéktől ázottan lógó ruhamiszlikekben. Amint arcára vetült a kinti fény, felemelte a fejét, majd egy mély, habzó szájú morgást hallatott. A benne szunnyadó vadállat immár teljesen átvette az irányítást a teste fölött. Íriszei ezüstösen csillogtak, szemfogai harapásra készen álltak, izmai a gyengülés ellenére is féktelen erőt rejtett magában. McQuail egy pillanatra megtorpant ugyan, de félelmét lenyelve folytatta az útját befelé. Hallotta, ahogy a nyomozók megrettenve súgtak össze a háta mögött. Szörnyetegnek hívták az éhező áldozatot. Ő nem a szörnyet látta benne.
– Barom – fújta a sértő jelzőt mérgesen. Cade erőszakos morgással reagált a hangra. Keményen láncainak feszült, és az egyik mintha kilazult volna a falból. McQuail egy pillanatra sem állt meg. – Tudtad. Megoldottad a rejtélyt, mégis itt vagy. Ki sétál be önként egy csapdába?
A kisöcsémben tomboló vadállat kiéhezetten lihegett. Láncai minden egyes lendületvételnél tovább lazultak. A bilincs, mellyel ráerősítették őket, csuklójába vájt, mély, kivörösödött vágásnyomokat hagyva a sápadt bőrön. A cafatokban lógó ruha további égési sérüléseket rejtett.
– Rám vetetted magad. Meg se próbáld tagadni. Másképp biztosan nem éltem volna túl a robbanást. Megvédtél, úgyhogy tartozom neked, és az egyik legfontosabb dolog, amit tudnod kell rólam, hogy gyűlölök tartozni. – McQuail felemelte a kést, majd szabaddá tett csuklójához érintette.
– Mégis mit művelsz? – kiáltott be valaki.
– Megetetem.
– Nem vagy eszednél! – süvöltötte Brock halálra rémülten. A Rák arca rezignáltságot tükrözött.
– Nincs új a nap alatt.
Heves ellenkezés szakadt fel mindenki torkából, szinte teljesen elnyomták öcsém vad nyüszítését. A három gyanúsítottból lett tettes ellenállt a legintenzívebben.
– A férjem az életét adta egy vámpír haláláért! – sopánkodott Mrs. Giles. – Ha nem tűnik el onnan, önt is megölik!
– Pusztuljon a szörnyeteg!
McQuail hátának szegeződtek a fegyverek, ő azonban arra sem vette a fáradtságot, hogy hátranézzen.
– Szükségem van erre a férfira, és ha nem hagyják, hogy megetessem, kiszabadítom, és mindannyian meghalunk! Ha engedik, de a tervem félresiklik, akkor csak mi ketten veszünk oda.
– Verd ki a fejedből ezt az ostobaságot, Seda! Tűnj a közeléből! – Brock is feleslegesen erősködött, Rákja masszív pajzsként védte Cade-et.
– Tüzeljenek akkor! – kiáltotta.
– Ne! Várjanak! – emelte fel a hangját James is. – Ha a lány ennyire meg akar halni, ám legyen, de előbb hadd próbálkozzon! Az a fiatalember ott egy páratlan nyomozó, aki a gyilkosok levadászásával sokunk életét mentette már meg!
– Egy szörnyeteg! – rikoltotta ezúttal a reszkető térdű szobalány.
– És a gyilkosok, akiktől megszabadította az utcákat… ők vajon mik voltak? Vagy önök, akik feláldozták Mr. Giles életét… önök micsodák? – Erre elhalt a zsivaj, és ismét csak öcsém kínlódását lehetett hallani. – Ahogy Ms McQuail mondta: megpróbáljuk megmenteni. Ha nem sikerül… akkor tüzet nyitunk.
– Őrült vagy, kislány! Nem fog működni! – kiáltotta még utoljára valaki.
Senki sem tudta, mi vitte rá erre a merész döntésre McQuailt, én is nagyon sokáig álltam értetlenül a dolog előtt. Hiszen egy kiéhezett vérszopó nem feltétlenül lakik jól egyetlen ember ereiben folyó vérrel. És ha egyszer elkezdte az evést, addig nem lehet leállítani, míg szomjának utolsó ingere meg nem szűnik létezni. Ostoba, ostoba lány. Egy bizonyos szinten mégis értékeltem vakmerőségét. Félt, ezt nem tagadom, de bátorsága túlragyogta a félelmet. Mikor közvetlenül reszkető és vicsorgó öcsém elé ért, egy vágást ejtett önnön csuklóján, majd a sebet Cade szájához nyomta. Cade mohón esett neki az evésnek; akkora lendülettel dőlt előre, hogy a láncok végleg megadták magukat.
McQuail háta a földbe csapódott, de szemét nem szakította el a fölötte tornyosuló, telhetetlenül táplálkozó öcsémről. Odakint eluralkodott a rémület, ám a lányban csodával határos módon maradt annyi energia, hogy megálljt parancsoljon a golyózápornak.
– Felforgattad az életemet, Cade Bennett – tért vissza öcsémhez –, és légy átkozott, ha megölsz, mielőtt te is kifizetnéd a tartozásodat.
A mai napig nem bírom felfogni, ahogy senki sem. Mielőtt Seda McQuail eszméletét veszthette volna a vérveszteségtől, kisöcsém vadállatias tartása kiegyenesedett, és ezüstös íriszeiben felvillant a felismerés. Mindössze néhány decilitert fogyasztott, mégis jóllakottan futtatta végig a nyelvét a vágáson, hogy a nyálában levő, véralvadást elősegítő anyag összezárja a sebet.
– Én sem szeretek tartozni – suttogta mély, ugyanakkor nagyon is emberi hangján.
Ahogy a két tekintet összeakadt… valami történt. Valami megmagyarázhatatlan. Sokáig szemeztek egymással, és bár kisöcsémnek semmi szüksége nem volt rá, hogy levegőt vegyen, légzését mégis Rákjáéhoz igazította. Hideg bőrét felmelegítette a frissen lenyelt folyadék, mely immár két külön test ereiben csörgedezett.

Ezután az események felpörögtek. Brock és James mindent elkövettek, hogy Cade kiléte a nagyközönség számára rejtve maradjon. A szemtanúk aláírásukkal és fogadalmukkal nyomtak pecsétet a szájukra, hogy saját és embertársaik épsége érdekében a látottakat meg nem történtnek nyilvánítják. A két nyomozó szakértelmének köszönhetően a dolgok hamar elsimultak, és ismét a három gyanúsítottra terelődhetett a hangsúly. Nem akartak hinni a szemüknek, és a borospincében tapasztaltak után még elhivatottabban gyűlölték fajtánkat.
Ez persze nem akadályozta meg öcsémet abban, hogy lerántsa a leplet a teljes igazságról.
– Christopher Giles megesküdött, hogy legalább egy, vámpír néven ismert vérszívó lénytől megszabadítja a világot. Mivel többször tett hosszabb-rövidebb utazásokat Kaionba, természetesen találkozott a nevemmel. Sajnos elkövettem azt a hibát, hogy Windfallba érkezésemkor az édesanyám által kapott nevemmel álltam munkába. Korábbi tetteim gyanúba kevertek, és Giles számára hamar bizonyossá vált, hogy egy vérszívóval van dolga. Kitervelte hát, hogy csapdába csal, és mielőtt véget vetne létezésemnek, leleplez a nagyközönség előtt. Fizikuma nem engedte, hogy belőle is vadászt faragjanak, ám fanatikus gyűlölete nem hagyta nyugton, így kénytelen volt kitalálni valami mást, amivel elpusztíthat. Végül a saját, megrendezett gyilkosságával kötötte a hurkot a nyakamra. Feleségével és szobalányával azóta forralgatták a tervet, hogy én Windfallba költöztem. Elhitették a környezetükkel, hogy Mr. és Mrs. Giles házassága tönkrement, illetve fizettek egy nőnek, hogy játssza el a szeretőt. A gyilkosságot ők maguk hajtották végre, és hogy ne tűnjenek gyanúsnak a hatóságok előtt, Giles-t a szobájában levő hamutállal ütötték agyon. Azonban elkövették azt a hibát, hogy elosztották egymás között, kit gyanúsítanak, fejenként egy embert. Mégsem ez árulta el valódi szándékukat, hanem az, hogy nem számoltak be Giles vámpír-gyűlöletéről. Önmaguktól nem említették, ha pedig rákérdeztem, hárítottak. Innentől fogva világos volt, hogy be akarnak hálózni. Bombát helyeztek el a rezidencián, ugyanis tudták, hogy a nyomozásom során vissza fogok térni oda. Természetesen tisztában voltam azzal, hogy a merénylet helyszíne csapda, noha a bomba elkerülte a figyelmemet. Ennek ellenére nem lepődtem meg, mikor láncra verve ébredtem. Először fontolóra vettem, hogy vajon érdemes volt-e belesétálnom a csapdába, de ahhoz, hogy szóra bírjam a három gyanúsítottat, kénytelen voltam kockára tenni az épségemet. Egyedül Seda McQuail érkezése ért váratlanul, ám azóta több alkalommal is kifejeztem sajnálatomat a sérüléséért. Segítsége nélkül nem göngyölíthettem volna fel ilyen hamar ezt az ügyet, így arra az elhatározásra jutottunk, hogy társamnak fogadom, és a lakásomban álló üres szobát windfalli lakhelyének kiáltjuk ki. Élelmemet ez idáig állatok és gyilkosok véréből nyertem, Miss McQuail azonban önként felajánlotta, hogy állandó táplálékforrásommá válik, mivel az ő vérének mindössze néhány deciliterje is laktatóbb, mint bármely másik ember minden csepp vére. Ennek miértjére egyelőre sajnos nem tudunk választ adni, de minden erőnkkel azon dolgozunk, hogy feltárjuk ezt az újabb rejtélyt.
– Honnan tudjuk biztosra, hogy nem ver át bennünket, Mr. Bennett?
– Töltsenek meg Miss McQuailnek egy fegyvert ezüst töltényekkel. Ha használni kényszerül, nem fog hibázni.
– És honnan tud ilyen jól lőni?
– Ahonnét ő érkezett, ott rákényszerült arra, hogy megtanuljon.

~~~

– Senki sem menti meg a fajtámat, és senki sem kínálja fel nekünk a vérét. Te sem tetted volna, még úgy sem, hogy megóvtalak a robbanáskor. Mégis itt vagyok, ráadásul jóllakottan.
Kisöcsém Rákja talán most először szorult igazán sarokba kettejük találkozása óta. Gépies mozgása egy kevésbé gyakorlott szemet könnyedén átvert volna, de Cade nem véletlenül lubickolhatott tovább a bűnesetek feltárásában. Ugyan állati énje álmatlan éjszakákkal keserítette meg a szemtanúkat, de a tény, hogy nem öntötték nyakon szentel vízzel vagy küldtek rá vadászt az ügy lezárása után, nagyságáról tanúskodott. Ezúttal is úgy tekintett a rideg maszk mögé, mintha McQuail üvegablak takarásába rejtette volna féltve őrzött érzelmeit.
– A húgom – válaszolt nagysokára, egy véletlenszerű pontot bámulva Cade takaros nappalijának padlózatán. Először azt hittem, a beszélgetés félbeszakad, de a lány aztán ruhája alá nyúlt, és egy felnyitott borítékot húzott elő. Öcsémnek rögtön feltűnt, milyen drága, minőségi papírból hajtották. – A megbízóim felkéréseit azonnal megsemmisítem… de ez… ez más. Ilyen gyönyörű papírt… életemben nem láttam, pedig a munkám számos módosabb helyre is bejuttatott már. A betűk… nem csupán gyönyörűen vannak kanyarítva, de a tinta, amivel leírták őket, szintén drágának tűnik.
Cade óvatosan átvette a borítékot, majd több irányból végignézte, megszagolta, megnyalta… és ennyi bőven elég volt, hogy aggodalma feléledjen.
– Hány kézen futhatott át? – kérdezte.
– Nem tudom. Ezeket a leveleket általában nem postával kapom, és a megbízóim bölcsebben is teszik, ha személyesen kézbesítik. Ezt is úgy csúsztatták be az ajtóm alatt.
– A feladó közülünk való.
McQuail reggel óta most először pillantott kisöcsémre. Sötét szemében egyszerre volt jelen a félelem és a meghökkenés is. Öcsém pislogás nélkül állta a tekintetet, ezzel jelezve, hogy teljes mértékben őszinte.
– Hányan vagytok…? – kérdezte remegő hangon McQuail.
– Nem sokan. Talán százan, ha maradtunk, de ez egy elég erős becslés.
– Maradtatok? Ezt hogy érted?
– Nem akartunk belefolyni a háborúba, de sajnos a következményei minket is utolértek. Voltak, akiket a pusztítás emésztett fel, voltak, akik éhen haltak. Fajtársaim eleinte próbáltak gátat szabni az állandósult harcoknak, de hamar rájöttek, hogy felesleges rizikót vállalnak. Az emberek lelkére nem lehet hatni. Szóval nem csak ti, mi is megfogyatkoztunk.
– De ha ilyen kevesen maradtatok, akkor…
– Nem ismerünk mindenkit – szólt közbe Cade. – A háború alatt fajtársaim szétszóródtak, elrejtőztek… és ki tudja, ki az, aki megmaradt, és ki az, akit menet közben még közénk emeltek.
– Értem. És belső konfliktusok akadtak?
– Természetesen, de sosem akkorák, hogy az pusztító háborút eredményezett volna.
– És te részese voltál valaha ilyen konfliktusnak?
Öcsém elmosolyodott.
– Nem, de nem tagadom, többen neheztelnek rám a munkám miatt.
McQuail leszegte a fejét, és a borítékra sandított.
– Ennek semmi értelme – ráncolta a homlokát.
– Tudom. – Cade előhúzta a levelet, majd szétnyitotta.

Mélyen tisztelt Bérgyilkosom!

Úgy érzem, nem vagyok a helyzet magaslatán. Túlvállaltam magam, éppen ezért akadna egy munka, amelynek elvégzésével szeretnélek megbízni téged. Talán nem is volnék képes arra, hogy magam intézzem. Hallottam már munkásságodról, és ha megjegyezhetem, azt hiszem, rajongás az, ami elfog, ha tehetségedre gondolok. A személy, akinek egy tár golyót küldök szeretettel, Cade Bennett néven ismert. Jelenleg a csapadékos Windfall áramszigetein bohóckodik a helyi hatóságokkal karöltve.
Szolgálataidat előre is szeretném megköszönni, és határidőt, illetve egyéb feltételeket nem áll szándékomban kiszabni. Türelmes lénynek tartom magam, aki fölött sosem száll el az idő. Remélem, bőkezű ajánlatomból könnyedén finanszírozhatod húgod iskoláztatását. Igazán tehetséges művész, és biztos vagyok benne, hogy idővel megtérül az a rengeteg energia, amit a precíz ecsetvonásokba fektet. Az egyik műve már a falamon díszeleg, és bízom benne, hogy az üres felületekre függeszthetek még – lehetőség szerint – eredeti festményeket.

Maradok őszinte híved,
G

McQuail szemében könnyek csillogtak, melyeket igyekezett heves pislogással felszárítani. Öcsém elszalasztotta pillanatnyi törékenységét; szinte megbabonázva vizslatta a gyönyörűen írt sorokat. Különösen nagy figyelmet szentelt a monogramnak. G. G, mint Graves. Ez jutott először és egyedüliként eszébe. Az én vezetéknevem monogramja.
– Senki sem tud a húgom létezéséről. Senki.
Cade erre felkapta a fejét. Testét átjárta az aggodalom, ugyanakkor ott motoszkált benne az elfojthatatlan kíváncsiság is. Ahogy bennem is.
– Ki ez a G, és miért küldött utánad, ha tudta, hogy úgysem végezhetek veled?
– Nem tudom, és gyűlölök nem tudni.
– Mi volt ezzel a célja? Nem akar holtan látni, ez már bizonyos. Ha közületek való, személyesen jött volna el érted, nem? Vagy legalábbis nem egy embert bízott volna meg.
– Egyetlen célja volt ezzel a levéllel: hogy tudassa, itt van, és megkörnyékezett bennünket. Hogy miért hozott minket össze… érthetetlen. Ahhoz, hogy kiderítsük, sajnos nem tehetünk mást, várnunk kell a következő lépésére.
– Várni?
– Túl homályos és zavaros minden, és bírjak bármennyire kiélezett elmével is, sajnos ennyiből nem fogok tudni válaszokat adni. G hozzám küldött téged, mi reagáltunk; most ismét ő következik. Kár is a miérten törnöd a fejed, feleslegesen okozol magadnak álmatlan éjszakát. Inkább dőlj le egy kicsit. A sérüléseid kevésbé súlyosak, de ez az elmúlt néhány nap nem gyógyította be őket teljesen. És ha fel akarunk készülni G fogadtatására, minden csepp energiánkra szükség lesz. A húgod biztonságát pedig garantálom. Majd üzenek a bátyámnak; egy megbízható barát fog távolról vigyázni rá.
McQuail megköszönte, és engedve a kísértésnek, leheveredett frissen vetett ágyában, hogy kipihenje az elmúlt napok forgatagát. Kisöcsém csendesen figyelte, ahogy a takaró ritmikusan fel-le mozog a mellkasán. Egyszer rákérdezett, pontosan hány megbízó kérését teljesítette, de természetesen nem kapott választ, no nem is számított neki, mivel Rákja tartotta magát a megegyezésükhöz. Cade ugyanis azzal a feltétellel falazott neki a hatóságok előtt, hogy a lány felhagy a levelek fogadásával.

Aznap éjjel érkeztem Windfallba. Öcsém házi készítésű teával várt. Ugyan táplálni nem táplált, de ennek az emberi italnak legalább elviseltük az ízét, és oldotta a feszültséget, ha társalgásunk alatt zöröghettünk valamivel.
– Legalább egyszer hallgatnál rám… – dorgáltam meg visszafogott hanggal Cade-et. – Az a lány csak a bajt hozza rád, majd meglátod. Egy gyilkos, aki a megfelelő eszközökkel akár be is állhatna fajtánk vadászainak sorába. Le kellett volna leplezned őt a hatóságok előtt. Szerinted ez a rejtélyes G véletlenül küldte hozzád éppen őt?
– Nyilván nem. – Öcsém hajlamos volt gyorsan megsértődni, ha bármiben kérdőre mertem vonni. – Szóval biztosan nem tudod, ki a feladó?
– Nem, de majd körbekérdezek. És akkor most kanyarodjunk vissza a lányhoz. Lehet, hogy halandó, és lehet, hogy nem vadász, de veszélyes. A vérét adta neked, ráadásul saját döntéséből. Tudnia kellett, hogy nem szívod szárazra.
– Félti a húgát, és érte még meghalni is képes.
– Ez szándékos vakság, kisöcsém. Az a lány több, mint aminek gondolod, és ennek még talán ő sincs tudatában.
– Utánanéztél – vonta le a következtetést nemes egyszerűséggel Cade.
– Természetesen.
– És hazudott bármiben is?
Az én szemem elsötétült, Cade-é felragyogott.
– Nem – válaszoltam. Mielőtt az orrom alá dörgölhetett volna bármi sértőt, megint beszélni kezdtem. – Ez viszont nem jelenti azt, hogy nincsenek olyan féltve őrzött titkai, amiket még előlünk is sikerült gondosan elrejtenie. Az is előfordulhat, hogy irányítják önnön tudatán kívül, és ezáltal úgy kever bajba, hogy minderről fogalma sincs. Már így is túl késő, de meg kell szabadulnod tőle.
Cade szeme veszedelmesen villant egyet.
– Mit értesz az alatt, hogy túl késő?
Ingerelt, hogy mélyet sóhajtsak.
– Hallottál már Edward Flanneryről?
– Most már igen.
– Ne bolondozz, ez komoly, Cade. – Csak kiszökött a számon az a sóhaj. – Közülünk való volt.
– Volt?
– Ne szakíts félbe. – Kisöcsém morcosan játszott a csészéjével. – Egy ember önként kínálta neki a vérét egy tiédhez hasonló szituációban. És ha már itt tartunk, emlékeztess, hogy a vakmerőségedről is tárgyalnunk kell.
– Fogd be, Harry.
Rosszallóan ingattam a fejem.
– A halandó vérével érintkezve egyfajta kötelék jött létre a két fél között – folytattam. –  Elválaszthatatlanok lettek, hiszen függtek egymástól. Flannery folyamatosan táplálékhoz jutott, míg az embere örök életet nyert vérének rendszeres csapolása által. Flannery, ugyanúgy, mint te, alig néhány korttyal képes volt jóllakni, viszont ha nem társából ivott, szomjúsága nem akart múlni. Talán ezt hiszed, de a te embered vére egyáltalán nem különleges. Elevenítsd csak fel, milyen érzés volt inni belőle, és milyen volt inni másokból. A korábbi áldozataid egyike sem kínálta a vérét, kénytelen voltál erőszakkal elvenni azt. A vérükkel együtt magadba szívtad a félelmüket, a kínjaikat, a dühüket… Seda McQuail esetében mit éreztél?
Kisöcsém némán és mozdulatlanul ült velem szemben.
– A szeretet a titok, drága kisöcsém. A te embered önszántából, szeretettel adta a táplálékod. A szeretet laktatóbbá teszi a vért. Hogy miért és hogyan… ne kérdezd. Senki sem érti, senki sem tudja, és talán jobb, ha te sem akarod kideríteni. Azzal, hogy elfogadtad a vért, megköttetett a kapocs kettőtök között. Igen, kíváncsi vagy, és szeretnél mindent kideríteni róla, de nem teheted. Fenyegetés közelít, és Seda McQuail volt ennek a fenyegetésnek az előszele. Szabadulj meg tőle, mielőtt elmélyülne a kapocs. Bárki is ez a G, és bármit is látott meg bennetek, attól tartok, nem pusztán nektek kell tartanotok tőle.
Cade egyáltalán nem rejtegette, mennyire nem kívánja a társaságom.
– Az már szinte hagyomány, hogy a kistestvérek sosem hallgatnak az idősebbre. Miért pont én szakítanám meg ezt a láncot? – rántott vállat.
– Ne akarj Flannery sorsára jutni.
– Miért, mi lett a sorsa? És kérlek, ne a nyilvánvalót közöld.
– Elvesztette a férfit.
– És…?
– És? Te már azelőtt az épségedet áldoztad a lányért, hogy az a vérét kínálta volna. Nem akarsz egy szorossá fonódott kötelékből kiszakadni.
– Mintha tapasztalatból beszélnél, bátyus.
Rá kellett volna ripakodnom Cade-re, ehelyett keserűen mértem végig.
– Jól ismertem Flanneryt. Láttam, a szakadás mit tett vele, és még ennek a bizonyos G-nek sem kívánom azt, amin keresztülment. Tehát vagy megszakítod a kapcsolatot, mielőtt túlságosan elmélyül… vagy a saját érdekedben a létezéstől is kénytelen leszek megfosztani téged.


*Az áramszigetek kriptovalutája, fizetőeszköze.
Elolvasom